A hibáitól eltekintve mindenki hibátlan – írja Teslár Ákos a recenziójában, de ezt nem szokás észrevenni, ha csak a szerző nem brancsbéli, azaz ebben az esetben irodalomkritikus. Bán Zoltán András megdolgozott a figyelemért, korábban irodalmi pitbullnak is nevezett kritikusként, majd a Susánka és Selyempina című kisregény szerzőjeként. Kollégái ennek megfelelő figyelemmel kísérték a Hölgyszonáta című kötetét, Szegő János, Sántha József, Bazsányi Sándor, Nagy Sz. Péter, Benedek Anna, valuska, és a korábban idézett Teslár Ákos is terjedelmes, és többnyire elismerő kritikával illették munkáját.
A könyv három szöveget: két hosszabb novellát és egy kisregényt tartalmaz, és minden érdek és elfogultság nélkül nézve úgy látom, rossz könyv.
A középső novellával a legegyszerűbb a helyzet, az egész egyszerűen hiteltelen, és indulatoktól fröcsögő történet. Az abszurd fordulatokra nyakatekert magyarázatokat lehetne találni, de az mind csak külső értelmezés volna, amely a szöveg logikájából nem következik. Az indulatok jellemzésére pedig a történet utolsó mondatát idézem: És egy árokba vetve még néhány hét múlva is ott hevert temetetlenül az oszlásnak indult, megcsonkított dög. Ez a dög egy meglincselt ember holtteste. Az elbeszélő pedig az író maga. Kommentárt ez nem igényel, annál inkább volna érdekes, hogy a kritikusok ezt miért találják természetesnek, olyannak, amelyet nem kell észre venni.
A kisregény, a címadó Hölgyszonáta részleteiben nagyon tartalmas mű, viszont – ahogyan a kritikák egy része meg is jegyzi – a történet valójában tét nélküli. A narrátor egy elmebeteg ember, akinek az írásáról nem lehet eldönteni, mi köze van a valósághoz. Minden lehetséges, semmit, semmilyen logikát nem lehet számon kérni, az elmebetegség mindenre magyarázat. Marad hát a posztmodern szöveg, egy szabadvers, egy prózában előadott opera, amely értékeiről Sántha József és Teslár Ákos recenziójában lehet olvasni a legrészletesebben, de amely egy idő után szerintem zavarossá és unalmassá válik. Megjegyzem, a könyvet méltató kritikusok közt volt olyan, aki végig sem tudta olvasni.
Az első szövegről Szegő János ezt írta. Ez a novella botrányosan jó. Botrányos és jó. Botrányosnak mindenképpen botrányos, nem volt véletlen, hogy a szerző több éven át hiába járta a szerkesztőségeket, senki nem vállalta a kiadását. A története egészen röviden összefoglalható. Egy fiú tizennyolc évesen ismeri meg valódi apját, aki korábban sikeres kabarészerző és operettlibrettó író volt, majd egy Auschwitzról szóló – addig méltatlanul el nem ismert – regényével szerzett világhírt. A siker felforgatja az apa eredeti életét, amelyet addig a kudarcra épített, és korábbi környezetéből, világából kitaszítva, léte sorsszerűségét felismerve öngyilkosságot követ el. Hogy ne legyen félreértés, Bán Zoltán András a történetet Kertész Imre emlékének ajánlja.
A szöveg kétség kívül jól, szinte hibátlanul van megírva. A kérdés csak az, hogy minek? Első olvasatban egyértelmű karaktergyilkosság. Leszámolás az apa figurájával, aki azonban elválaszthatatlanul összemosódik egy élő emberrel, és ezzel óhatatlanul bemocskolja azt.
A módszer két történetet idéz fel bennem. Az első a rendszerváltás idején esett meg. Az SZDSZ akkori elnöke, Kis János visszavonult a politikától, nem jelöltette magát parlamenti képviselőnek és pártelnöki tisztségéről is lemondott. Ekkor jelent meg a politikai közíró Lengyel Lászlótól egy cikk, amelyben közölte, hogy Kis János meghalt. (Szerencsére azóta is él.)
A másik történet Andor Mihály: szegény micsinay című besúgóregénye, amely egy közelmúltban meghalt ember minden gyarlóságát, erkölcsi, szexuális és egészségügyi vétkét és ferdeségét tette közzé.
Az irodalom és az élet nem azonosítható, az egyik egy teremtett világ, amely soha nem lehet képes arra, hogy visszaadja a másik, az igazi bonyolultságát. Az irodalmi hősök a virtuális világban léteznek, míg az élő emberek a valódi világban. Aki ezzel nincs tisztában, az észre sem veszi, hogy hamisít, hazudik, és ez, ha felfelé stilizál, akkor csak hiteltelen (lásd az udvari krónikások mítoszteremtő próbálkozásait), ha viszont lefelé, akkor rágalmazás (erre is volt jó pár példa a legutóbbi években például a magyar politikai élet szereplői kapcsán).
Természetesen Bán Zoltán Andrásnak lehet az a véleménye a Sorstalanságról, hogy a sikerét az okozhatta, hogy kínosan rossz nyelvét, összes elbeszélői ügyetlenségét átgondolt művészi stilizációnak tekintették. Miképpen kísérletet tehet arra is, hogy a Kertész regényekből kibontakozó filozófiai szemléletet elemezze, kimutassa annak következetlenségeit, ellentmondásait. Ez tárgya lehet különböző irodalomtörténeti és filozófiai tanulmányoknak, de akkor súlyosan téved, ha azt hiszi, képes lehet egy embert, minden indítékát és motivációját tökéletesen leírni, megjeleníteni, illetve olyan figurát teremteni, aki összemosható egy létező személlyel.
A történetnek vannak egyéb értelmezései is, amelyeket a hivatkozott kritikák részletesen kifejtenek, ezek azonban nem érvénytelenítik az első, szó szerinti olvasatot.
Szerintem Bán Zoltán András jobban tenné, ha visszatérne a kritikaíráshoz.