Így aztán 1939. április 5-én a Honvédelmi Minisztériumban, a Disz téren, a vezérkari főnök, a honvédségi főparancsnok, a késve érkező miniszter jelenlétében megtartott értekezleten a résztvevők nem nagyon tudtak válaszolni arra a kérdésre, hogy mit is kezdjenek a kb. háromezer alkalmas, bevonulásra váró zsidó újonccal.
114. oldal
Kis magyarázat az idézethez:
A problémát a hadsereg vezetése számára az I. majd II. zsidótörvény alkalmazása jelentette. Nem elvi volt a kérdés, hisz ezek a katonai vezetők már régről, és meggyőződésből antiszemiták voltak. Inkább a technikai megvalósítás állította dilemma elé őket. Werth Henrik vezérkari főnök fegyverrel harcolni küldte volna a zsidó újoncokat. Keresztény tisztek alatt, ne kerüljenek "kíméletes beosztásokba"- mondta. Hogy ez mit jelentett volna, azt Sónyi Hugó, a hadsereg főparancsnoka hozzászólása mutatja. Ő ellenezte Werth tervét, mivel a háború nem állhat abból, hogy a katonákat vágóhídra küldik, a zsidók számának "apasztását" más módon kell megoldani. Különben is, háború ritkán van, és esetleg a zsidók megfertőzik a hadsereget - mondta. Ezért inkább javasolta a fegyver nélküli munkaszolgálatot. És ebben a formában is lehet alkalmazni őket háborúban, életveszéllyel járó feladatokra - tette hozzá. Bartha honvédelmi miniszter is munkaszolgálat mellett érvelt, mondván: "A betegségek is okozhatnak veszteségeket."
Mi is ez a könyv?
Családtörténet? Melyben a szerző nagyapja, apja és a maga életének történetét meséli el?
Érdekes lehetne, hisz a nagyapa első világháborús frontharcos volt, majd munkaszolgálatos zsidóvá minősítették át; az apa munkaszolgálatosként kezdte, aztán kommunista szakértelmiségiként folytatta, végül alternatív, környezetvédő, antiglobalista filozófusként, és a rasszista szélsőjobboldallal szimpatizáló politikusként fejezte be életét. Ráadásul a szerző, a fiú, a magyarországi balliberális értelmiség reprezentatív személyisége. A könyv megírásakor ötvenhét éves, ifjúkora tehát a Kádár-rendszerbe nyúlik vissza, és a véletlen úgy hozta, hogy megismerhette az 1956-ban reformkommunistaként politikai szerepet vállaló, s ezért börtönt viselt nagy öregeket, Nagy Imre életben maradott (hagyott) híveit is.
Szóval, mesélni való lenne bőven. Olvashatunk is néhány érdekes történetet, anekdotákat, de egy családregény hitelesen ábrázolt szereplőkkel, folyamatos cselekménnyel, árnyalt környezetrajzzal nem jön létre. Ehhez szépíró kellene, és György Péter nem az.
Helyette inkább egy személyes történetekkel hitelesíteni akart nagyesszé, indulatos röpirat az antiszemitizmus, a Kádár-rendszer, és a Holocaust-felejtés ellen. Kísérlet az úgynevezett emlékezéspolitika magyarországi meghonosítására, azaz a magyar nemzeti önismeret hiányosságait, és annak következményeit feltárni igyekvő politikai publicisztika.
Így is érdekes. A szerző alapos tájékozottsággal rendelkezik Magyarország történetének legfontosabb eseményeiről, és különösen az 1945 utáni kulturális élet produktumait ismeri jól. Ottlik Géza, Kondor Béla, Juhász Ferenc, Örkény István, Hajas Tibor, Molnár Gergely, Nádas Péter - csak néhány név azok közül, akiknek a művei György sajátos szemszögű pillantása elé kerülnek. A könyvet ért kritikák szerint itt a szerző erősen elfogult, amikor a Kádár-rendszer művészeti alkotásait kizárólagosan egy szempontból vizsgálja, azaz azt kéri számon rajtuk, hogy mennyiben fogadják el a kommunista/szocialista rendszer ideológiáját, legitimálva ezzel a Holocaust-felejtést. Én nem osztom ezt a kritikát, olvasóként, befogadóként joga van a szerzőnek egyéni nézőpontot használni, és ezzel csak gazdagítja e művek értelmezési tartományát. Véleménye persze csupán egy szubjektív, bár alaposan tisztázott alaphelyzetből megfogalmazott álláspont, amely nem tarthat igényt általánosabb, például a magyar nemzeti vagy magyar szépirodalmi kánonban meghatározó szerepre.
A könyv politikai vonatkozásaira rátérve két dolgot emelnék ki.
1. Az emlékezetpolitikáról:
Nem hiszek abban, hogy demokratikus vitákkal konszenzus volna kialakítható Magyarországon a múlt, közös múltunk megítéléséről. A múlt megismerése, hamisítások nélküli bemutatása önérték. Ettől – a kulturális emlékezetközösségtől – függetlenül létezik a nem egységesíthető, sokszínű nemzeti identitás. Magyar az is, aki Solymosi Eszterről beszél a magyar parlamentben, és magyar az is, aki ilyenkor megijed vagy felháborodik. (Nekik van igazuk.) És magyarok azok is, akik itt élnek ebben az országban, de akiket ezek a kérdések egy csöppet sem érdekelnek.
A mi sajátosan magyar identitás-problémáinktól függetlenül léteznek az európai civilizációnak olyan eszméi, és ezen eszmékből következően kiépült egy olyan intézményrendszer, amely alkalmas a rasszizmus, az antiszemitizmus problémájának kezelésére – a nemzeti emlékezetközösség létrehozása nélkül is. (A liberális jogállam ez az intézményi keret.)
2. Magyarország politikatörténetéről, illetve a Holocaust hatásáról a magyarországi politikai folyamatokra:
György Péter állításai e téren megalapozatlanok, forrásokkal alá nem támasztottak, és a történettudomány mai ismereteivel ellentétesek.
Néhány idézet és kommentár ennek illusztrálásául:
A gettók kifosztása igazi spontán mozgalom volt, felhevült, izgatott keresztény magyar emberek tízezrei tekintették magukat rászorultnak, s szégyen nélkül lopták el a deportált zsidók javait – a folyamatosan panaszkodó, ugyancsak a zsákmányra éhes állam elől.
24. oldal
Forrás persze nincs. Felhevült? Izgatott? Ez korabeli visszaemlékezések alapján? Tízezrei? Mennyi? Honnan veszi ezt? Hány gettó volt Magyarországon, és hányat fosztottak ki? A fosztogatók nyilván nem zsidók voltak, tehát akkor keresztény magyar emberek – itt készül egy alap egy későbbi általánosításhoz: a keresztény magyar emberek (a magyar társadalom) kollektívan felelősek a történtekért.
Nem volt-e feldolgozhatatlanul mély trauma a túlélő nem zsidók számára, hogy 1945 után jó okuk volt hallgatásra, személyes érdekük fűződött ahhoz, hogy szóba ne kerüljön, ami pár hónappal, szűk egy esztendővel azelőtt történt?
31. oldal
Ime, megszületett az általánosítás. A túlélő nem zsidók immár kollektívan meg vannak nevezve, mint akiknek személyes hasznuk származott/származhatott a zsidók kifosztásából.
Hány százezer átlagembernek jutott ki 1945 után, hosszú éveken át a folyamatos bűntudatra és hallgatásra épített identitásból? Hányan voltak, akik semmit sem kívánhattak kevésbé, mint a sebek feltépését, a félmúltról való szabad beszédet, s így lettek a kommunisták túszai? Nem volt-e mindennek köze a háború utáni magyar jobboldal mélységes bizonytalanságához, folyamatos válságaihoz? Mekkora szerepe volt a rettegéssel teli lelkiismeret-furdalásnak abban a már-már tünékeny könnyedségben, amivel az MDP pillanatok alatt maga alá gyűrte az egész társadalmat, amelynek szükséges, de nem elégséges feltétele volt a szovjet megszállás, a KGB intenzív jelenléte?
31-32. oldal
A kérdések valójában állítások, amelyeket kérdés formájában megfogalmazva nem kell bizonyítani.
Konkrét kifogások.
1. Az átlagemberek bűnösségének és bűntudatának jogosságát bizonyítani kéne. A kisnyilasok a KMP karmai közül menekültek a KMP szárnyai alá, hisz a nem kommunista baloldali és polgári pártok a számonkérést még annyira sem szorgalmazták, mint a kommunisták. Tehát nem a bűntudat, hanem a félelem, az új hatalom igézete, valamint a szélsőjobb és szélsőbal eszmék hasonlósága lehetett leginkább az okuk az átlépésre a kommunisták közé.
2. Mit jelent ez a két kifejezés konkrétan, hogy a háború utáni jobboldal mélységes bizonytalansága és folyamatos válsága? Egy korrekt történészi munka leírhatná, hogy 1945 után korlátozott szuverenitása volt az országnak, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet szekciója közvetlenül is beavatkozott a magyar belpolitikába, és a hatalmi harc része volt a polgári jobboldal felszalámizása, titkosszolgálati, és nyílt erőszakos cselekedetekkel (perek, képviselő elrablása, stb.) való meggyengítése, felszámolása.
3. A lelkiismeret-furdalás szerepe megállapíthatatlan, de az MDP számára a diktatórikus eszközök – leginkább a választási csalás kékcédulával, a választásra jogosultak körének önkényes meghatározása, a politikai ellenfelek fizikai és erkölcsi megsemmisítése – pontosan elégséges volt a hatalom megszerzéséhez. Nem volt szükségük az állampolgárok lelkiismeret-furdalására.
Vegyük észre, a megfogalmazás módja milyen nagyszerű eszköz a manipulációra. Például itt van ez a mondat:
„Mekkora szerepe volt a rettegéssel teli lelkiismeret-furdalásnak abban a már-már tünékeny könnyedségben, amivel az MDP pillanatok alatt maga alá gyűrte az egész társadalmat...”
Hogyan szerzi meg a hatalmat az MDP (Magyar Dolgozók Pártja – a kommunisták)? Már-már tünékeny könnyedséggel. Mi bizonyítja ezt? Csupán önmaga, a költői kép szépsége. Mint egy pillangó, amely virágról virágra repked. Hát nem, ebben az országban 1945 után nagyon kemény hatalmi harc folyt a demokratikus szabályok felszámolásáért, és a diktatúra kiépítéséért. Egy történészen ilyet számon lehet kérni, de az esszé írója művész. Ő fogalmazzon szépen! :)
1957. május elsején Kádár (Dobi, Marosán, Biszku és Apró Antal társaságában) nagygyűlést tartott a Hősök terén, olyan hatalmas tömeg előtt… (…)
Azaz óhatatlanul felmerül az a lehetőség, hogy 1957-ben jelentős részben ugyanazok az emberek ünnepeltek, akik 1956-ban is az utcára vonultak. (…)
Ott álltak, szemben az árulóval… (…) Ez az ember ajánlott nekik tiszta lapot, új kezdetet, és félelmekkel teli bűnös személye volt a garancia arra, hogy komolyan beszél. Közösek voltak az elszámoltatásból való rettegésben…(…) Kádár kettős garanciát kínált számukra. Egyszerre zárta le a Rákosi-korszakot, és azt az iszonyatot, amely 1944 telével, a Szálasi-korszakkal végződött. Kádár nyilvánvalóvá tette, hogy a szocializmusban az „urak” világa nem tér vissza többé, és a halottak emléke sem kísért – s ez olyan ajánlat volt, amelynek nehéz volt ellenállni. Ha nem térnek vissza a zsidók, ha rettenetes haláluk emléke elhomályosul végre… (…) …ha nem kerül szóba soha többé, hogy mi és miként történt 1944-ben, akkor talán szorongniuk sem kell többé.
idézetek a könyv 54-62. oldalairól.
Egy másik változat Rainer M. János történésztől:
„1957. május 1-jén felvonultak az 1956 előtti rezsim haszonélvezői és kedvezményezettjei is, akik egyáltalán nem voltak kevesen. Ők októberben rettegtek, még novemberben is megalázták őket – vagy éppen lelkiismeret-furdalásuk volt, esetleg meghasonlottak önmagukkal. Megszabadulást, győzelmet ünnepeltek, s bizonnyal nem keveset elégtétellel töltött el a bosszú.” (História 2006/02.)
György Péter értelmezését nyolcoldalnyi szövegből kellett összeollózni. Tehát a szemelvény önkényes válogatásom eredménye. Ugyanakkor vállalom, mert a könyv értelmezése szempontjából fontos.
Természetesen csak találgathatunk, hogy miért ment ki ennyi ember arra a nagygyűlésre. Valószínűleg nagyon sok indíték volt. Ezek közt szerepelhetett az is, amit György említ, de sokkal valószínűbb a Rainer M. János féle változat. Nyilván volt jó pár más indíték is.
Ami az objektív tény, ami a történelem, az a 400.000 ember. A magyarázatok különböző ideológiák függvényei.
Mindenesetre számomra egyértelmű, hogy az a konstrukció, amelyet a szerző az 1945 utáni magyar történelemről létre hoz, és amely szerint a Holocaust miatti bűntudat a kulcs közelmúltunk megértéséhez, önkényes, és tényekkel nem alátámasztható. A könyvnek ez a része tehát nem állja meg a helyét, tévedés.
Röviden összefoglalva, a könyv módszertana és történelemszemlélete nem tetszik. Ugyanakkor nagyon szép és igaz műnek tartom, ha úgy nézek rá, mint egy zsidó származású magyar ember személyes hitvallására és önvizsgálatára. György Péter őszintesége és erkölcsi tisztasága egyetlen pillanatra sem kérdőjelezhető meg. Fontos, hogy a Holocausttal, az azt előidéző ideológiákkal foglakozzunk, a bűnösök megnevezéséről és az áldozatok emlékéről ne feledkezzünk meg. A Holocaust-felejtést is tanulságos elemezni, és ehhez az áldozatok szemszöge - elfogultságuk ellenére - nélkülözhetetlen. A Kádár-rendszer kritikája is szükséges a mai politika megértéséhez.
A könyv legigazabb, legemlékezetesebb sorai számomra azok voltak, amelyben a szerző apjához fűződő kapcsolatáról írt. A kritikus, de ítélkezéstől mentes szeretet szavai példaértékűek, és maradandóak. Úgy is mint dokumentum, úgy is mint irodalom.
A könyvről olvastam és tetszett:
A jég, amint vastagszik - Bán Zsófia esszéje
annyit.blog.hu - György Péter: Apám helyett
Havasréti József - Az életmű kulcsai
