Könyv. Sebald könyve. Tematikus gyűjtemény. Útirajz és memoár. Négy egymáshoz kapcsolódó szöveg.

Az első – saját címem szerint – Stendhal viszonzatlan szerelmei és az emlékezés nehézségei.
A híres író - Napóleon itáliai hadjárata idején átélt – élményeiről, szerelmekről és borzalmakról, valamint ezek utólagos felidézésének problémáiról szól.*
A második szöveg az All’estero (Külföldön) címet viseli, és két őrült utazás története.
Utólag nehezen elkülöníthető helyszínek és cselekmény fragmentumok, egy elboruló elme szövedékszerű emlékei.**
A harmadik Kafka úr mulatságos kalandjaival kezdődik Bécsben és Triesztben. A szorongásos kényszerképzetekkel küzdő dr. K., a Prágai Munkásbiztosító Intézet titkárhelyettese a valósággal egészen érdekes kapcsolatban állt, amelyet igen vicces formában mesél el a narrátor. Sokat nevettem.
Később megjelenik egy angyal, majd Veronában dr. K. zokogva ül egy mozgóképszínház sötétjében – egész életünkben egy színpadon fekszünk haldokolva – írja utóbb Kafka. A rumi Vízgyógyintézetben hideg vizes leöntésekkel és elektrosokkal kezelik, betegség, szerelem, halál, és egy homoszexuális titok zárja a történetet.***
A negyedik szöveg elmeséli Sebald hazatérését szülőföldjére, a dél-németországi kis faluba, és az ott felidéződő emlékeit.****

A kérdés az, mi lehetett Sebald elképzelése, célja, amikor ezt a négy – motívumokban ezer (azaz megszámlálhatatlan) szállal egymáshoz kapcsolódó, de cselekményben, történetben nem összefüggő szöveget egy közös cím alatt jelentette meg?
Nem tudom. Csak találgatok.
A cím: Szédület. Érzés. azt sugallja, egy lelkiállapotot akart kifejezni. Ugyanakkor mi sem áll távolabb tőle, mint a lélektani leírás. Sebald író, aki nem elmagyaráz, elemez, hanem ábrázol, megjelenít. A hagyományos történetmesélés nem elégíti ki, viszolyog a didaktikától, a direkt mondanivalótól. Az egymás mellé helyezett szöveg(képek) és (dokumentum)képek együttese talán az emlékezés agyi mechanizmusának legjobb leképezését teszik lehetővé. Ha nincs összefüggő történet, akkor az események térben és időben egyszerre, egymással párhuzamosan (lásd még Nádas: Párhuzamos történetek!) léteznek, és ezzel kibújnak a szimpla (gyakran ideologikus) ok-okozati összefüggések kényszerzubbonyából. Ehhez néha a legjobb eszköz éppen kényszerzubbonyra méltó állapotba bújni.
A négy szövegben közös narrátor – aki lehet az író saját maga –, szorongó, tudatkiesésekkel és hallucinációkkal küzdő, hol a teljes tompultság, hol pedig a hiperérzékenység állapotában élő figura, aki egyértelműen Kafka rokona, szellemi reinkarnációja. Az ő fizikai-térbeli, és szellemi-időbeli utazásai jelölik ki a könyv világát. Ebben az értelmezési tartományban a klasszikus enciklopédikus műveltség dokumentumai – pl. képzőművészeti alkotások leírásai és fekete-fehér reprodukcióik – egy elit értelmiségi látásmódját jelenítik meg.
Ellenpontja Graccus, a vadász. Kafka novellájának mitikus teremtménye beteljesült szerelme miatt -bűntelenül büntetve – képtelen meghalni, és világ és túlvilág között, Odüsszeuszként vagy inkább bolygó hollandiként sodródik. A mind a négy szövegben megjelenő, felerősödő – rejtőzködő motívumból túlcsorduló szimbólummá váló – történet metafizikus, borzongtató háttérre utal.

Sebald szövegeinek egyenként, és egymás mellé helyezve is rengeteg olvasata van. A két rövidebb – Stendhal és Kafka története – irodalomtörténeti érdekessége miatt is felkeltheti a figyelmünket, de mind jellemzője – a rejtélyes, titokzatos tartalom mellett – a rendkívül plasztikus, és időnként egészen költői nyelv. Igényes, posztmodern irodalmat kedvelő olvasóknak érdemes elolvasni, és ehhez néhány idézettel is igyekszem majd kedvet teremteni.

*Képpel kezdődik és ténnyel fejeződik be. (Vigyázat, spoiler!) Stendhal, az első szöveg végén meghal. ( Bizonyos csak a halál.) De előtte azért él egy kicsit.
Sebald (narrátora) azt mondja, hogy Stendhal élete betegségek és reménytelen szerelmek sorozata. Henri Beyle – a Stendhal csak írói álnév – egész életében kielégítetlen szerelemvágytól, és egy bordélyházban szerzett betegségtől (szifilisztől) szenvedett. (Az élet – Stendhal élete – szerelem és szenvedés – a betegség révülete, a láz, a szédülés, a szerelmi kábulathoz hasonló érzékelés a művészet érzékelésének, a befogadásnak is utat nyit-, amelyet megszakít(?) majd életének az a szakasza, mikor a nagy regényeit írja. Arról – az írásról – nincs szó a szövegben. Csak egy mondat. Akit az érdekel, az olvassa el Stendhal naplóit és regényeit.)
Még egyszer: képpel kezdődik és ténnyel fejeződik be. Most menjünk a képhez. A kép van. Talán éppen a Szent Bernát-hágót ábrázolja 1800. május derekán, amikor Napóleon seregei, soraikban az ifjú és diadalmas Stendhal dragonyossal, váratlanul átkeltek rajta. Talán egy tábornokot díszegyenruhában. (Nem.) Sebald (narrátora) szerint Stendhal naplójába ezt írja: a képek felülírják az emlékeket. (Felülírják az életet? Felülírják a történetet? Felülírják a szöveget? Ebben a sorrendben juthatunk el az élettől a szövegig, illetve éppen fordítva: ebben a sorrendben távolodhatunk el a valóságtól a művészetig, amelyet felülírnak a képek. Akkor, hogy is van ez? Talán úgy, hogy a képek, ezek a szilárd objektumok, más irányba terjesztik ki a szöveg értelmezési tartományát: konkretizálják az esetlegességet, az egyszeri pillanatot, de – mivel saját történetük is van, mert talált tárgyak, nem illusztrációk – utat nyitnak más történetek felé. A posztmodern kígyó önfarkába harap.)

** Röviden elmesélem a két történetet.
Az első 1980-ban, Bécsben kezdődik, a narrátor (író?) (egy Paul Auster féle) lepusztulásával – a főhős egyre koszlottabb ruházatban, kezében reklámszatyorral, a város utcáin cél nélkül kóborol. Következik a találkozó és kirándulás Ernst Hernbeckkel, a skizofrén költővel. Ez után jön az utazás Velencébe, ahol feltűnik II. (Őrült) Lajos bajor király (1845-1886), majd felidéződik Casanova fogsága az Ólombörtönben (1755). Innen menekülés Veronába, városnézés, Giardino Giusti parkja és a San Anastasia szépségeinek és szörnyűségeinek leírása, majd kutatás a könyvtárban régi bűnesetek után. Végül az újabb menekülés vonaton, a Brenner-hágón keresztül.
A második utazás időpontja 1987, az egymást gyorsan követő helyszínek: Velence, Padova, Desenzano, Garda tó, Franz Kafka egy 1913-as útja nyomán. (Közben sor kerül egy kínos afférra egy szicíliai családdal, a gyermek Kafkára hasonlító ikerfiúk miatt.) Limone sul Gardában, a kis üdülőhely szállodájában, végre jöhetne egy kis nyugalom, de elveszik az útlevél, irány Milánó, ügyintézés, majd újra Verona, találkozás Salvatoréval (akiről nem tudunk semmit, később kiderül, Kafka novellájából keveredhetett ide). Újra szóba kerülnek régi bűnesetek, és Verdi Aidája, és végül, elkülönítve, utóiratként, a narrátor elmeséli Franz Werfel író és Kafka utolsó találkozását, és a szöveg egy piramist, azaz halálszimbólumot ábrázoló ex librisszel zárul.

*** Ez a rész (novella?, csak huszonnégy oldal!) önállóan is olvasható remekmű. Humora, érzékletes és költői nyelve, gondolatgazdag, de rejtélyes tartalma emlékezetes olvasmánnyá teszi.

**** Kísérletet sem teszek az utolsó szöveg tartalmi kivonatolására. Röviden annyit, hogy Odüsszeusz hazatér, Dante alászáll, aztán Hamvas Béla Karneváljának szereplői felvonulnak, és mi megismerjük a történetüket. Mindenki őrült, de nincs katarzis, az író a szöveg végén otthonról hazatér hazulra, ahol csak gyötrelmes rémálmok várják.

Talán az a legkínosabb, hogy ennek ellenére mindig tovább mennek valahogy a dolgok. Példának okáért a délelőtt folyamán dr. K. hagyja, hogy Otto Pick rábeszélje, menjenek ki Ottakringbe és látogassák meg Albert Ehrensteint, akinek verseivel dr. K. a legjobb szándéka ellenére sem tud mit kezdeni. De nektek ott a hajó, vásznaktól lesz csúf a tó. Engem mélyebben vonz a mély. Zuhanni, olvadni, vakulni jéggé.
A villamoson dr. K. hirtelen megundorodik Picktől, mert Pick lényén egy kellemetlen kis lyuk éktelenkedik, amelyen keresztül Pick, ahogy most dr. K. megállapítja, néha teljes egészében kimászik. Dr. K. zavara csak fokozódik, amikor kiderül, hogy Ehrenstein, ugyan úgy, mint Pick, fekete bajuszt visel, és szinte Pick ikertestvére is lehetne. Akárcsak két tojás, gondolja dr. K. egész idő alatt kényszeresen. A Práter felé tartva a két férfi társasága egyre elviselhetetlenebb a számára, a csónakázótavon pedig egyenesen a foglyuknak érzi magát. Hogy visszviszik a partra, csekély vigasz neki. Akár agyon is csaphatták volna az evezővel.

130-131. oldal Dr. K. utazása a rivai kúrára

Szeptember 14-én dr. K. Triesztbe utazik. Bő tizenkét órát tölt a déli vasúton egyedül az egyik kupé sarkában. Zsibbadás vesz rajta erőt. A tájképek odakint szünet nélkül követik egymást a teljesen valószerűtlen őszi nap hamis fényében ragyogva. Noha jóformán egyáltalán nem mozdul el a helyéről, dr. K. este kilenc óra tíz perckor érthetetlen módon valóban Triesztbe ér. A városra már sötétség borul. Dr. K. rögtön egy kikötői szállodába viteti magát. Ahogyan ott ül a konflisban, orra előtt a kocsis széles hátával, nagyon titokzatosnak tűnik saját magának. Úgy látja, hogy az emberek megállnak az utcán és utánanéznek, mintha azt mondanák, na végre megjött.

131-132. oldal Dr. K. utazása a rivai kúrára

Másnap reggel dr. K. kissé viharos időben és enyhe tengeribetegségtől gyötörve átkelt az Adrián. Miután Velencében, ha mondhatjuk így, partra szállt, hosszan futnak még kifelé a hullámok a testéből. A Hotel Sandwirth-ban, ahol megszáll, optimista hangulatában, amely alkalmasint lassacskán csillapodó rosszullétéből fakad, levelet ír Felicének Berlinbe, hogy most, bármennyire reszket is belül a feje, bele akarja vetni magát a városba és abba, amit egy olyan utazónak, mint ő kínál. Szakad az eső, a sziluetteket egyöntetű szürkészöld lezurral vonja be, de még ez sem fogja eltántorítani szándékától, nem éppen ellenkezőleg, mert, gondolja, annál jobban lemosódnak majd róla a bécsi napok.
De nemigen szól semmi amellett, hogy dr. K. ezen a szeptember 15-én még elhagyta volna a szállodát. Alapjában már az is képtelenség volt, hogy egyáltalán ott van, de az még nagyobb képtelenség lett volna, hogy, amúgy is már a felbomlás szélén, kimerészkedjen az alá a vizes ég alá, amely alatt még a kövek is szétfolynak.
Dr. K. tehát benn marad a szállodában. Estefelé, a hall félhomályában újólag ír Felicének. Arról, hogy a városban akarna kószálni, már nincs szó. Ehelyett, a szálloda csinos gőzvitorlásokkal díszített levélfejléce alatt, kapkodva odavetett megjegyzések a kétségbeeséséről. Hogy egyedül van és a személyzeten kívül egy lélekkel sem beszél, hogy nyomorúsága szinte túlcsordul benne, de mégis, ezt bizton állíthatja, a neki való, valami földöntúli igazságszolgáltatás által rárótt, számára meghaladhatatlan állapotban van, amit élete végéig el kell viselnie.

133-134. oldal  Dr. K. utazása a rivai kúrára