Belgrád provinciális város a távoli Balkánon. Na, ezt a tévhitet gyorsan felejtsük el!
Egy nem túl vastag könyvben az elképzelt Marco Polo egy elképzelt, de kíváncsi Kublaj kánnak azokról a városokról beszél, amelyekben állítólag járt. A figyelmes olvasó nagyon hamar rájön, hogy ezek a hatalmas hódító birodalmának tágas térségeibe vesző városok valójában mindig egy és ugyanazon várossal azonosak, azzal a várossal, amelynek a kán seregei közelében sem jártak. Velencével. Amely az apokrif Marco Polo monológjaiban ezer arcát mutatja: palotáit, hídjait, márvány mellvédjeit, tornyait és kupoláit, kertjeit és csatornáit. Azokban a mesékben amelyeket Doroteja kihúzott belőlem, én is megpróbáltam szavakból felépíteni olyan városokat, amelyekben nem jártunk, amelyek szebbek és ragyogóbbak, mint azok, amelyektől határok, frontok, vízumok és csüggesztő reménytelenség választott el minket, de ezek is, bármennyire igyekeztem kivonni magam a történetből, mindig ugyanaz a város voltak. És ugyanaz az idő. Belgrád, a huszadik század nyolcvanas éveiben, abban a korban, amikor „tranzisztoros rádióval a fülünkön táncoltunk”. Olyan hévvel, hogy ebben a transzban, ebben a kényszeres gondatlanságban szinte valamennyien elmulasztottuk észlelni a közelgő katasztrófa körvonalait.
Mileta Prodanović: Kert Velencében
22-23. oldal (Csordás Gábor fordítása)
Fotó: Fortepan, Orosz Heléna
Budapest, I. Várkert Bazár, Budai Ifjúsági Park.
Na még egyszer:
Belgrád provinciális város a távoli Balkánon. Na, ezt a tévhitet gyorsan felejtsük el!
Belgrád világváros, az ott élő művészek értik és érzik a világ kulturális életében zajló változásokat, ugyanakkor pontosan olyan problémákkal, konfliktusokkal szembesülnek, mint amilyenek mostanában bennünket is érintenek. A nacionalizmus vérgőzös tébolya tönkre tehet egy viszonylag élhető országot, és ilyenkor felmerül a kérdés: menni vagy maradni?
A regény szereplői – egy belgrádi újhullámos rockzenekar tagjai, és a történetüket elmesélő művészettörténész rajongójuk – életútjukkal különböző válaszokat adnak. Van akit tehetsége és külföldi kapcsolatai nyugati karrierhez segítenek, van aki elzüllik, van aki megtér, és az Athosz-hegy sziklafalába épült kolostorban remeteként éli életét, és akad olyan is, aki beszáll az otthoni alvilági bizniszekbe. Ismerős ugye? Ezeket a történeteket meg lehetett volna írni magyar szereplőkkel is.
A regény második fele Velencében játszódik, ahol a világ legjelentősebb képzőművészeti seregszemléjén összetalálkozik az otthonragadt főhős, és egykori szerelme, a zenekar nyugatra távozott énekesnője. Hagyomány és hazaszeretet, kontra poszt-posztmodern világkultúra, találkozásuk a lagunák városának boncasztalán.
A könyv Radics Viktória utószónak nevezett nagyszerű tanulmányával zárul, amely a szerző, Mileta Prodanovic pályáját ismertetve, egy, a különböző színezetű diktatúrák szorításában élő, de szellemi függetlenségét mindig megőrző, szabad szellemű, és ugyanakkor nemzete kultúráját igazán szerető értelmiségi alakját mutatja fel.
Fontos könyv és jó regény.
Mileta Prodanovic képe
„Mi, ahogy mondani szokás, nevetve túléltük a kommunizmust, és akkor jött egy aparatcsik-mutáns, leigázta a médiumokat, megbolondította a népet valamivel, ami voltaképpen az ideológia üres helye volt, háborúkat szervezett és átlátszó hazugságok rendszerét honosította meg. Ebben az egész folyamatban, mely igazán hosszú ideig tartott és túl sok áldozatot szedett, engem a tradícióval való manipuláció érintett a legfájdalmasabban. Milosevic az égvilágon mindennel manipulált, ez nem ügy, de mondom, engem az bántott a legjobban, hogy karikatúrát csinált egy egész nemzet kulturális örökségéből. A nép pedig tudatlanságba süppedt, gyakran észre sem vette, hogy ezek a dolgok karikatúrák… Százszor is bebizonyosodott, hogy a tüzes szerbek közül aligha rendelkezik bárki valódi tudással a saját nemzeti kultúrájáról, a szélesebb körű, regionális vagy európai tradíciókról nem is beszélve. Hiába locsognak annyit a kultúráról, ezek csak megalomán, olykor naiv mítoszok, ráadásul nemegyszer az idegengyűlölet beszél belőlük. Számukra a nemzeti identitás mindenekelőtt vallási jellegű, pravoszláv – amint ezt nemrég felfedezték, amikor megszűntek kommunisták lenni –, továbbá olyan irracionális, majdnem misztikus kategóriákkal jellemezhető, mint a dac és a vér… Mivel azonban az én nemzeti érzésem a nyelven és a kultúrán alapszik, s én ezt a kultúrát, a középkori bizánci kultúrától kezdve a felvilágosodás újkori tradícióján át máig – Dositej, Sterija, Laza Kostic, Rastko Petrovic, Crjanski, Vinaver, Andric, a szerb avantgárd, a zenitizmus meg a szürrealizmus, Kis, Pekis, Bora Cosic, hogy ne soroljam tovább – európai távlatból szemlélem, az az érzésem, hogy identitásomat nem kívülről támadták meg, hanem belülről, mégpedig azok a tudatlanok, akik csak verik a mellüket, és minden módon igyekeznek lealacsonyítani, instrumentalizálni és eltorzítani ezt a kultúrát.”
Mileta Prodanovic szavait idézi Radics Viktória az utószó 220. oldalán.
Fra Marco e Todaro, Márk és Teodor között – mondták a régi velenceiek, amikor azt akarták kifejezni, hogy valaki komoly bajban van. […] Szent Teodor, martir et calavier di Dio Velence védőszentje volt, mielőtt 827-ben ügyes kereskedők, egy sor tisztességtelennek nevezhető fortély révén, megszerezték Alexandriából Szent Márk földi maradványait.
Az egy darabból faragott, sima vörösgránit oszlopokat a legenda szerint a lagúnák környékéről, egy azonosítatlan római településről hozták el, hogy a két szent szobrát azokra állítsák. Több mint ötven évig feküdtek a mólón, mert senki sem tudta felállítani őket. Végül, Sebastian Ziani dózse idejében, a tizenkettedik század második felében felbukkant valaki, aki vállalta, hogy a mesékből ismert jutalom – egy kívánság teljesítése – fejében felállítja az oszlopokat. Ez a bizonyos Niccoló il Bratiere, miután vállalkozását siker koronázta, azt kívánta, hogy a két oszlop között ne legyen érvényben a Köztársaság kockajátékot tiltó törvénye.
Az ”onesta grazia” természetesen nem volt megtagadható, azonban a dózse, valószínűleg valamelyik tanácsadója rábeszélésére, elrendelte, hogy a jövőben minden nyilvános kivégzést ugyanezen a piazettán, a megszelídített krokodilon álló Szent Teodort és a szárnyas oroszlánként ábrázolt Szent Márkot tartó két oszlop között kell végrehajtani. Sőt az árulók és más bűnözők levágott fejét azon a helyen kell hagyni, mindaddig, míg a bomlás bűze elviselhetetlenné nem válik. Mivel pedig a kockajátékosok tudvalevőleg babonára hajlamosak, a szabadság zónája ezáltal – legalábbis a Köztársaság bukásáig és a fényűző kaszinók megjelenéséig – megszűnt.
Mileta Prodanović: Kert Velencében
169-170. oldal
Savic-Sefer professzorasszony támogatta ötletemet, hogy záródolgozatomat olyasmiről írjam. amit a huszadik században, de akár az előző századokban sem látott senki az égvilágon – az „automatákról”, a bizánci udvarba alkalmasint a Közel- vagy Távol-Keletről importált hidraulikus és mechanikus szerkezetekről. Olyan téma volt tehát, amely in stricto sensu a legtágabb értelemben felfogott művészetelméletből is kilógott. Teljesen véletlenül bukkantam rá, Canettit olvasva, aki tézisei illusztrációjaként említi egy nyugati küldött fogadását a bizánci Magnaura palotában.
Úgy vélem, a hajdani hatalmi játékban, a fényes ornátusba öltözött imperátor látványában, akinek emelvényen álló trónusa hirtelen a magasba emelkedik, míg a jelenlévők homloka a ceremónia szigorú előírásai szerint a padlóhoz tapad, miközben mesterséges fülemülék énekelnek és mechanikus oroszlánok üvöltenek, ebben a pontosan leírt átváltozási szcenográfiában olyan elemekre ismerek, amelyek kapcsolatba hozhatók a modern művészettel. Duchamp-mal, természetesen. Az ő beöltözéseivel, átalakulásaival, forgó reliefjeivel, bonyolult illuzionizmusával.
Mileta Prodanović: Kert Velencében
110. oldal
Duchamp vagy Kandinszkij
…Duchamp elmondta, hogy néhány alkalommal elébe ment ennek a megnövekedett keresletnek:
- Az emberek például Kandinszkijt akartak… jól van… volt Kandinszkijom. De aztán már nem volt. És arra gondoltam, hogy a festészet… a festmények előállítása… egy kissé automatikus folyamat… hogy nagymértékben túlértékelik az aktivitást. Különféleképpen misztifikálják. És azt mondtam magamnak – gyerünk, csináljuk meg…
[…]
- Ez azt jelenti, hogy néhány kép, amely ma múzeumban függ, és az van a táblájára írva… Redon, Rouault… Picasso… Kandinszkij, vagy valami más… valójában az Ön műve?
A művész ismét hangosan felnevetett:
- Hát nem feltétlenül múzeumban, de… lehet… ki tudja… Azt hiszem, egy szép napon nagyon jól fog mulatni az, aki fölfedezi a nyomokat. […] Ezek… hogy úgy mondjam… a titkos, késleltetett hatású munkáim.
Mileta Prodanović: Kert Velencében
92-93. oldal
Valóban, akkoriban a rock and roll tűnt az egyetlen kézenfekvő választásnak.
Fekete kutyák követnek
Ahol hajdan hozzád szóltam
Ott a márvány-koszorúban
Pillantásodtól a kútban
A halálnak vize csobban
Hűlt helyén élet vizének…
Mileta Prodanović: Kert Velencében
100. és 102.oldal (Csordás Gábor fordítása)
