Üljetek le és figyeljetek. Elmesélem nektek egy kedves, fiatal lány boldog életét. Hunyjátok le a szemeteket és nézzetek ki az ablakon. Látjátok, minden fehér.
„Kicsi gyermekkorától kezdve, a csecsemőkorból alig kinőve, Szonyecska mély olvasásba merült. Bátyja, Jefrem, a családi mókamester folyton ugyanazzal a tréfával gyötörte, ami már eleve gyenge poén volt: – Az állandó olvasástól Szonyecskánk feneke olyan lett, mint a szék, az orra meg, mint a körte! Sajnos még nem is túlzott nagyon a viccelődéssel: Szonyecska orra valóban körteszerűen kiszélesedett, az egész kislányon pedig véznasága, széles válla, pipaszár lába és a sok üléstől szétlapult feneke mellett csupán egy valami volt feltűnő- korán kifejlődött, nagy asszonyos melle, ami nemigen illett a sovány testhez. Szonyecska vállát előrevetve, görnyedten járt, hosszú, bő köpenyeket hordott, röstellte fölöslegesen dús idomait elől, a sivár laposságot hátul… Teljes húsz éven át, héttől huszonhét éves koráig Szonyecska szinte megszakítás nélkül olvasott. Úgy zuhant az olvasásba, mint az ájulatba, amiből csak a könyv utolsó lapján tért magához.”
Ulickaja mesél nekünk, könnyű kézzel, puha ecsetvonásokkal festi meg a történetet, amely Oroszországban játszódik, amelyet éppen Szovjetuniónak hívnak. A kis Csipkerózsikából könyvtároslány lesz, amíg el nem jön érte a herceg, hogy felébressze. Robert Viktorovics festő, aki bejárta a világot, találkozott Gaudival és Apollinaire-rel – nem volt elragadtatva tőlük, aztán visszatért hazájába. Itt élete második felének nagy részét internálótáborban, majd száműzetésben tölti. Házasságukból egy gyermek születik, vele, életük végén, már Moszkvában élhetnek. A szerencsésnek mondható hosszú élet még tartogat egy drámai kifejletet, de a könyv utolsó oldalai meghozzák a végső megnyugvást Szonyecska számára, visszatér az olvasáshoz:
„Esténként, amikor körteforma orrára fölteszi a könnyű svájci szemüveget, gondolatban eltávozik az édes mélységekbe, a sötét fasorokba, az áradó tavaszi vizekbe.”
Orosz asszonysors. A nagy, hosszú és lassú orosz regények története elmesélve kilencven oldalon. Szövevényes cselekmény, és szereplők népes sereglete helyett néhány fontos pillanatra fókuszáló történetmesélés, és néhány, kevés szóval, de mégis plasztikusan megrajzolt figura. A történet és a történelem hömpölygő áradása mégis a 19. századi nagy orosz regények hagyományához köti a művet. És van egy titok. Szonyecska látszólag mindent elfogadó, egyszerű és tiszta élete mögött egy valóban független személyiség rejlik. Ő tudatosan vállalja sorsát, és – talán az irodalmi élményeinek, a könyveknek köszönhetően – az élete legfontosabb pillanataiban, a konvenciókkal nem törődve, megteszi azt, amire csak kevesen képesek: büszkeségét feladva, életének igazi értékeit felismerve cselekszik.
Női regény. Ilyentől a férfiak sírva menekülnek. Következzen egy idézet, hogy messzebbre fussanak:
„Hajnalban Szonyecska rendre a kislány halk neszezésére ébredt, olyankor odahúzta a hasára, közben álmos hátával érezte, hogy a férje ott van mögötte. Csukott szemmel gombolta ki a hálóingét, kivette reggelre alaposan bekeményedett mellét, kétszer megnyomta, s azon nyomban ki is lövellt két hosszú sugár a tarka kendőre, amivel a mellbimbóját szokta körültörölni. A kislány forgolódni kezdett, ajkait összecsücsörítette, cuppogott és elkapta az anyja mellét, mint kis hal a nagy csalit. Szonyának sok teje volt, könnyen szoptatott, a szoptatás, a mellbimbójának finom gyömöszkölésével, húzkodásával, a fogatlan ajkacskák finom kis harapásaival élvezet volt számára, amelyet férje megmagyarázhatatlan módon mindig megérzett, s ezen a kora hajnali órán csalhatatlanul fel is ébredt. Átölelte felesége széles vállát, féltékenyen magához húzta, és Szonya majdnem elájult ilyenkor a kibírhatatlan boldogság kettős terhétől. És mosolygott a reggel első fényénél, teste néma örömmel csillapította a két, tőle elválaszthatatlan, drága lény szomját.”