York napsütése rosszkedvünk telét
Tündöklő nyárrá változtatta át.
Családunkról már elvonult a köd
S alámerült az óceán szívébe.
Most homlokunkon győztes koszorú,
Diadalemlék csorba fegyverünk,
Vad riadónkból víg vacsora lett
És édes dallam szörnyű indulónkból.
Szelíden mosolyog a háború,
Nem lovagol páncélos paripán,
Hogy félénk ellenség szívét ijessze,
Ehelyett fürge lábakkal szökell
A hölgy-szobákban léha lantzenére.
De én, aki nem játszani születtem
Sem tetszelgő tükröknek udvarolni,
Kit durván véstek és szerelem fénye nélkül
S riszáló nimfák előtt nem feszíthet,
Kit megfosztottak minden szép aránytól
S a természet becsapott termetemmel,
Ki torzul, félig kész, s idő előtt
Küldettem el e lélegző világba,
Bénán s idétlenül, hogy a kutyák
Megugatnak, ha bicegek előttük -
Én ilyen fuvolázó békekorban
Nem is tudok egyébbel szórakozni,
Mint hogy a napon nézem árnyamat
És csúfságomat magam magyarázom:
Én, mivel nem játszhatom a szerelmest,
Hogy eltöltsem e csevegő időt -
Úgy döntöttem, hogy gazember leszek
Így kezdődik, és ennél erősebb kezdés nem kell. (Még Andy Vajna is elégedetten dörzsölné a kezét.) A gonosz színre lép, és öt felvonásban színlel, intrikál, mindenkin keresztülgázol, amíg a csúcsra jut. Akik körülötte vannak, mindenféle Edwárdok és Györgyök, főurak és nemes asszonyok, maguk is megannyi bűnnel terheltek, de mind kisszerű figurák hozzá képest, a nevük, szerepük felejthető. Romlott a kor.
Shakespeare a II. felvonás végén három polgárral kimondatja azt, amit gondolhatunk:
Első polgár:
Miért is félünk? Még minden jóra fordul.
Harmadik polgár:
Ha elborul, a bölcs ember köpenyt vesz,
Ha hull a lomb, nincs messze már a tél.
Ha alkonyul, ki nem vár éjszakát?
Korai vihar ínséget jelent.
Tán minden jó lesz: ha ezt adja Isten,
Több, mint amit érdemlünk és várhatunk.
Második polgár:
Az ember szíve tele félelemmel
És nem beszélhet senkivel, aki
Nem komoran és nem rettegve néz rá.
Harmadik polgár:
Így szokott lenni minden változáskor,
Az ember lelke égi ösztönével
Megérzi a veszélyt: így vesszük észre,
Hogy dagad a víz nagy vihar előtt.
A néző néz és figyel, és örül, hogy nincs a színpadon, mert ott a főszereplő mindenkit megölet, aki a kezébe kerül.
Így tökéletes. A darabban Shakespeare az új királyt, Richárd legyőzőjét, Erzsébet királynő ősét, nem ábrázolhatta egy törtető senki Fortinbrasként, de alakjával nem sokat foglalkozik. Nem érdekes. Ő sem érdekes. Ami fontos, az a minden korlátozás nélküli hatalom önkénye, amely egy őrült kezében rémálommá változtatja az országot. Ezért aztán a darab bármely korban aktuális lehet, amikor a vezér, az uralkodó egymaga szabhatja meg a szabályokat.
Egy remek előadás a régi Nemzetiből, Kulka Jánossal a címszerepben:
És egy film, ami nagyon tetszett: