Fél évszázaddal ezelőtt egy Leon Festinger nevű fiatal szociálpszichológus két társával beépült egy csoportba, melynek tagjai úgy gondolták, hogy december 21-én vége lesz a világnak. – a folytatást nem árulom el, mert nem akarok spoilerezni, izguljatok csak! :)
Vannak ilyen vicces esetek is e könyvben, ezért a laikusok számára is szórakoztató lehet, de hát ez alapvetően szakkönyv, ráadásul amerikai példákkal, esetleírásokkal. Akit érdekel, az el fogja olvasni, és megtalálja hozzá a megfelelő szakkritikákat is. Ahol például ez olvasható:
Felvilágosodás óta hiszünk a ráció erejében, egész kultúránk a racionális döntésekre (gondolkozásra) épül. Ott is, ahol vérre mennek a dolgok: a piaci szereplők is racionálisan cselekszenek (mondják, na, jó, most egy kicsit halkabban…). Aronson viszont azt mondja, hogy döntéseinket nem a tiszta ésszerűség vezérli: számos érzelmi, öntudatlanul bennünk dolgozó, netán irracionális tényező befolyásolja. Ahogy ő mondja: például az a „vakfolt”, ami már a dolgok észlelésében „kitakarja” a releváns tényeket: egyszerűen nem vagyunk képesek „meglátni” az igazi bizonyítékot. Például: előítéleteim vannak, így aztán még mielőtt beindulna a racionális érvek építése, netán a döntésfolyamat, máris az előítéletek vezérelnek. (Anélkül, hogy tudatában lennék saját, olykor irracionális előítéleteimnek…)
Második tételként azt mondja, hogy ha már megtettük az első, akár önkéntelen lépésünket, ez már kötelez, és odaláncol a választott úthoz (érvekhez, állítólagos bizonyítékokhoz), és ettől kezdve ragaszkodunk véleményünkhöz (döntésünkhöz, tetteinkhez) – a tiszta ész érveivel szemben is. Nem kéne más, csak az első lépés, kimondott értékítélet visszavonása – bocsi, tévedtem –, de ez csak ritkán történik, általában nem vonjuk vissza, inkább álbizonyítékok barokkos füzérét építjük alá, és kötjük az ebet a karóhoz. (Vagy úgy teszünk, mintha elfogadnánk partnerünk érveit – csak már hagyjon békébe –, és közben jól megutáljuk, amiért neki van igaza…) Pedig csak végig kéne gondolnunk, és be kéne látnunk, hogy tévedtünk – de nem vagyunk rá képesek. Ami csak formálisan hasonlít a racionális viselkedésre.
Almási Miklós: Nem én voltam… Mozgó Világ
Hamis emlékek. A könyv törzsét azok a fejezetek alkotják, amelyekben a szerzők megmutatják, hogyan állítja szolgálatába a kognitív disszonancia redukciója az emlékezet konstruktív jellegét. A könyv igazi újdonsága, hogy az elmúlt két évtized emlékezetkutatásainak egyik figyelemre méltó elemével, a hamis emlékek vizsgálatával kapcsolja össze a kognitív disszonancia modelljét. Két évtizeddel ezelőtt Amerikában nagy népszerűségre tett szert az úgynevezett robusztus elfojtás áltudományos teóriája és a rá támaszkodó terápiás technika: pszichiáterek és pszichológusok tízezrei állították, hogy akit gyermekkorában ismétlődően szexuális abúzus traumatizáló hatása ér, akár évtizedekre is elfojthatja a trauma emlékét, miközben a trauma a legsúlyosabb pszichés tüneteket válthatja ki nála, akár „többszörösen hasadt személyiséggé” (MPD = multiple personality disorder) is teheti. A „visszanyert emlékezet” mozgalma egy évtizeden át hiszterizálta az amerikai közvéleményt, célkeresztbe állítva nevelőket, papokat, ifjúsági vezetőket; a boszorkányüldözésekhez fogható paranoia eredményeként a bíróságok számos esetben hoztak elmarasztaló ítéletet súlyos, akár máig tartó börtönbüntetésekkel.
Szummer Csaba recenziója BUKSZ-ból
Összefoglalva: szerintem az emberi viselkedés megértéséhez, tudományos értelmezéséhez fontos szempontokat adó, ugyanakkor szórakoztató könyv. A szociálpszichológia iránt érdeklődőknek ajánlom.
Karcok:
A gyerekek korán megtanulják, hogyan igazolják agresszív cselekedeteiket. Megütik kistestvérüket, az sírva fakad, mire ők kijelentik: „Ő kezdte! Megérdemelte!” Az ilyenfajta gyerekes önigazolásnak a legtöbb szülő nem tulajdonít nagyobb jelentőséget, és rendszerint nem is kell. De kijózanító, hogy ugyanez a mechanizmus rejlik a bandák viselkedése mögött, akik gyengébb gyerekekkel erőszakoskodnak, munkaadóké mögött, akik rosszul bánnak a dolgozóikkal, szerelmeseké mögött, akik gyötrik egymást, rendőröké mögött, akik továbbra is verik a gyanúsítottat, holott már megadta magát, zsarnokoké mögött, akik börtönbe vetik és kínozzák az etnikai kisebbségeket, és katonáké mögött, akik polgári személyekkel kegyetlenkednek. Az összes ilyen esetben bűvös kör keletkezik: az agresszió önigazolást szül, az pedig további agressziót.
Fjodor Dosztojevszkij pontosan értette, hogyan működik ez a folyamat. A Karamazov testvérekben Fjodor Pavlovics, a tesvérek gonosz apja felidézi, hogy egyszer megkérdezték tőle: „»Miért gyűlöli maga ezt ennyire?« És ő akkor, bohócos szégyentelenségének rohamában, azt felelte: »Megmondom, miért: igaz, hogy semmit sem vétett ellenem, de én elkövettem ellene egy alávaló nagy disznóságot, és mihelyt elkövettem, rögtön meg is gyűlöltem.«”
A disszonancia elmélete szerencsére azt is megmutatja, hogy az emberek nagylelkű cselekedetei a jóindulat és a részvét spirálisát, bűvös körét teremtheti meg.
Amikor valaki jót cselekszik […] rokonszenvesebb megvilágításban fogja látni nagylelkűségének alanyát. A tudat, hogy szívességet tett az illetőnek, disszonáns minden negatív érzéssel, amelyet iránta táplálhatna. Mi több, a jó cselekedet után azt kérdezi magától: „Miért tennék jót egy balfácánnal? Következésképpen nem is akkora balfácán, mint amilyennek gondoltam – mi több, egészen rendes pasas, aki megérdemli, hogy segítsenek rajta.”
Aronson – Travis: Történtek hibák
33-34. oldal
Érdemes ezt a szociálpszichológiai megközelítést – minden egyéb ideológiai és politikai szempont figyelmen kívül hagyásával, és félre téve azt is, hogy szerintünk kinek van igaza – alkalmazni a migránsok-menekültek kapcsán felmerülő mentalitásokra. Akik ellenségesen viszonyulnak hozzájuk, igyekeznek homogén masszaként kezelni őket, és minden egyes migráns által elkövetett szörnyű bűncselekményből, amiről hallottak, a teljes egész tömegükre általánosítani. Így van ez annál inkább, minél kevésbé találkoznak személyesen velük, így tehát a kezdeti (elő)ítéletüket mindig újabb és újabb megerősítő hírrel kell igazolniuk. A „migráns-simogató” civilek pedig közelebb menve, de még mindig csak felületesen megismerve a menekülteket, egyedibb arcéllel látják őket, és a teljesen ellenőrizhetetlen sorstörténetek meséit hallgatva fokozatosan erősítik magukban mind a saját maguk, mind a megsegítettek nemes, humánus, emberi arculatát, miközben az ezzel ellentétes információkat kizárják a tudatukból. Így van? Nem így van? Én nem tudom.
1989. április 19-én éjszaka brutálisan megerőszakoltak és agyonvertek egy nőt, aki „Central Park-i kocogó” néven vált ismertté. A rendőrség hamarosan őrizetbe vett öt fekete, illetve spanyol ajkú harlemi kamaszt, akik a parkban „vadultak”, találomra megtámadtak és megvertek járókelőket. […] A kamaszokat előzetes letartóztatásba helyezték, és tizennégytől harminc órán át tartó, intenzív kihallgatás alá vetették őket. A tizennégy-tizenhat éves fiúk végül azt vallották, hogy ők követték el a bűncselekményt, de nem csak hogy bűnösnek vallották magukat, hanem hátborzongató részleteket közöltek tettükről. […] Bár semmiféle tárgyi bizonyíték nem támasztotta alá, hogy a kamaszok követték el a bűncselekményt – a sperma-, vér- és DNS-minták értékelése nem mutatott ki egyezőséget –, vallomásaik alapján a rendőrség, az esküdtszék, a törvényszéki orvos szakértők és a közvélemény, mind meg voltak róla győződve, hogy az elkövetőket fogták el. Donald Trump amerikai milliárdos nyolcvanezer dollárt költött újsághirdetésekre, amelyekben halálos ítéletet követelt. (Lásd a csatolt képen.)
Aronson – Travis: Történtek hibák
116. oldal
Az igazi tettes 2002-ben vallotta be a bűnét, és a bizonyítékok alapján minden kétséget kizáróan megállapították, hogy ő, és nem fiúk voltak a tettesek.Az esetről bővebben lehet olvasni Aronson és Travis könyvében, valamint például még itt.
(A DNS vizsgálatok bevezetése után 255 halálos ítéletet helyeztek hatályon kívül, és 28 500 egyéb, kisebb súlyú ügyben kellett, illetve kellett volna az ítéletet megváltoztatni – az USA-ban.)
Amikor az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején Marynia Farnham* hírnévre és vagyonra tett szert, mert azt tanácsolta a nőknek, hogy maradjanak otthon és neveljék gyerekeiket, máskülönben frigiditás, neurózis és a nőiességük elvesztése fenyegeti őket, semmiféle következetlenséget (vagy iróniát) nem látott a tényben, hogy ő kiváltságos helyzetben van mint orvos, és nem marad otthon, hogy gyereket neveljen, pontosabban a maga két gyerekét.
Aronson – Travis: Történtek hibák
46. oldal
* Marynia Farnham és Ferdinand Lundberg 1947-ben megjelent The Modern Woman: The Lost Sex („A modern nő: az utolsó nem”) című rendkívül sikeres és nagy hatású művükben a feminizmust katasztrófának minősítették; középpontba a családot állították, s épp a család fenntartása érdekében hangsúlyozták, hogy a női szexualitás igazi kielégülést csak az anyaságban találhat.
„1960 szeptember 26-án tartották az első elnökjelölti vitát az Egyesült Államokban, amelyben a "tapasztalatlan és fiatal” John F Kennedy lényegében csak azzal felülkerekedett a választásnak nyolcéves alelnöki tapasztalattal nekiindult Richard M Nixonon, hogy jobban mutatott a képernyőn"*
A vitát egy csoport Kennedy-szimpatizánssal néztem, akik ezt hajtogatták: „Tényleg kinyírta Nixont!” Aztán mindannyian átmentünk egy másik lakásba, ahol Nixon-szimpatizánsok gyűltek össze, akik ezt kérdezték: „Na, mit szóltok, hogy kikészítette Kennedyt?” És ekkor rádöbbentem, hogy mindkét csoport annyira imádja a maga jelöltjét, hogy ha az a fickó teljesen pofátlan lenne – mondjuk, belenézne a kamerába és kijelentené: „Tolvaj vagyok, gazember vagyok, halljátok? Nálam hitványabb alakot nem is jelölhetnétek elnöknek"” – a követői még akkor is azt mondanák: „Íme egy őszinte ember! Nagy lélek, hogy beismeri. Éppen ilyen elnökre van szükségünk!”**
Aronson-Travis: Történtek hibák
26. oldal
Az 1960-as tv-vita kapcsán más helyen leírják azt is, hogy azok, akik nem tv-n nézték, hanem rádión hallgatták a vitát, Nixont tartották győztesnek. Más kutatók viszont megállapították, hogy azok, akik ahelyett, hogy tv-n nézték volna, inkább rádión hallgatták, az ország (USA) középső részén élő, konzervatív felfogású, már eleve a republikánus Nixon iránt elkötelezett választók voltak.
A kutatások szerint, ha kiválasztunk magunknak egy pártot, akkor annak bármilyen kacskaringós is aztán az irányvonala, mindig kitartunk mellette, meggyőződésből. Képtelenek vagyunk felülvizsgálni az elkötelezettségünket, amely olyan szűrőrendszerként működik, amely a legmeggyőzőbb ellenérvekkel szemben is vakká tesz, és a legátlátszóbb hazugságokat és logikátlanságokat is elfogadtatja velünk, ha azt az általunk támogatott politikus állítja. Ez még olyankor is működik, amikor az identitásunk meghatározójának tartott alapértékekről van szó.*** A kognitív disszonancia elkerülésének érdekében a valóságnak csak azt az értelmezését, csak azokat az információkat fogadjuk be, amelyek megerősítik a korábbi nézetünket, hitünket.
Kérdés akkor, hogy miért történnek mégis választói pálfordulások, miképpen buknak meg politikusok, pártok, kormányok, rendszerek? Ilyenek hátterében az állhat, hogy annyira erős a valóság nyomása, hogy áttör a védőburkunkon, és kénytelenek leszünk a korábban figyelmen kívül hagyott tényekkel is szembesülni. Természetesen ilyenkor sem ismerjük be, hogy korábban helytelen állásponton voltunk, csupán a megváltozott körülményekre hivatkozunk, és arra, hogy korábbi kedvenceink lettek hűtlenek az általunk mindig is következetesen képviselt értékekhez.
* Kennedy-Nixon TV-vita - a kép diadala a tartalom felett
** Nem is oly régen egy miniszterelnök szűk körben beismerte, hogy hazudozik, és amikor ez kiderült, akkor rövid időn belül elsodorta a népharag. Ugyanakkor egy másik miniszterelnök egy külföldi nagykövetek előtti tanácskozáson kijelentette, hogy ne azt figyeljék, amit mond, mert kénytelen hazudozni a választói miatt, hanem csak azt, amit cselekszik; majd egy évvel később kiszivárgott az is, hogy a párttársai előtt kifejtette, hogy a választók a korrupt politikusok és a hülye politikusok közül a korruptakat választják – tessék e szerint politizálni – nos, ennek viszont semmi hatása nem volt a választókra, ezt meg se hallották, kizárták a tudatukból, és a miniszterelnök népszerűsége változatlan maradt.
*** Erre példa például a közelmúltból a nyugat-európai a szélsőjobboldali mozgalmak képviselői által elkövetett, a kereszténység alapértékeit megtagadó menekültellenes izgatások és fizikai atrocitások, miközben a híveik és képviselőik a keresztény Európa védelmezőinek tartják magukat.
