A Szépírók Társasága új sorozatát Deczki Sarolta szerkeszti.
A "Mit néz, mit lát" című nyitóprogram* szereplői Szilasi László író, Stalter György fotóművész és Szkárosi Endre író, költő.
Egy feltett, de nem megválaszolt kérdés:
Van-e összefüggés az esztétikai érzék és a társadalmi érzékenység között?
A szociofotó fekete-fehér vagy inkább fehér-fekete képei szépek, mert olyan struktúrákat és színeket mutatnak meg, amelyekre a színes fotók nem képesek. Én ezt így látom. Ezek a képek "alkalmasak" arra, hogy esztétikus formában mutassák a nyomort, az emberi kiszolgáltatottságot, esendőséget. A képek "szépségétől" ezek az emberek is megszépülnek, emberi mivoltuk is hangsúlyosan megjelenik, olyan mélységben, mint például Krasznahorkai Sátántangó című regényében, ahol először ezt írja:
"Az esőcseppek szelíden csurogtak lefelé az ablak mindkét oldalán, belül, a fönti ujjnyi széles réstől egészen a könyökfa és az ablakkeret érintkezéséig, ahol lassan feltöltötték a legkisebb repedést is, s utat törve maguknak a könyökfa széléig, ismét cseppekre válva szét, hullani kezdtek Futaki ölébe, aki aztán, anélkül hogy észrevette volna, mert onnan, ahová elkalandozott, nehéz volt visszatérni, szép csendben bevizelt."
Aztán viszont ezt:
„Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… és látta önmagát, a bölcső és a koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül- rangjelzések és kitüntetések nélkül - lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dohos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jóelőre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál.”
Persze nem Krasznahorkait kellene idéznem, hanem Szilasi Lászlót, A harmadik híd című regényéből, de azt nem szeretem, leginkább azért, mint irodalmi mű, nagyon nem tetszett. Hogy egy kicsit méltányos legyek, Szilasi könyvéről másutt ezt is írtam:
Az emberi test és a környezet, a ruha, a nyilvános tér és a város kapcsolatát Szilasi nagyon érzékletesen és mélyrehatóan ábrázolja. Van a könyvnek egy 50-60 oldalnyi része, a Délután című fejezet, amely a hajléktalancsapat vonulását írja le a városon keresztül – az egészen kiváló volt. És – szerintem – irodalmilag is nagyszerűen megoldott.
(A Luther kutyáit kétszer is elolvastam gyors egymás után, az Amíg másokkal voltunk című könyve a kedvencem, de ezek másról szólnak.)
Szóval erre lettem volna kíváncsi, hogy Stalter György mit gondol erről, de talán nem jól kérdeztem, vagy talán nem is jó a kérdés. Nem tudom, még majd gondolkozom ezen.
Jó volt ez az est, nekem fontos volt. Csatolt fotó: Stalter György képe.
* 2019. október 31.