Ez egy fantasztikus történet egy amerikai srácról (egy kicsit hasonlított Holden Caulfieldra), aki kezdetben igyekszik tönkre tenni a saját életét, és ez már majdnem sikerül is neki, de a válságos pillanatban az író – a véletlen formájában – közbeavatkozik. Én nem haragudtam meg érte, hogy a könyv egyharmadánál nem halt meg a főhős, de innen kezdve kissé gyanakodva figyeltem az eseményeket.
A továbbiakban új szereplő tűnik fel a színen, egy vénember, és a könyv középső harmadában ő a központi figura. Meg kell vallani, ritka undorító karakter volt, biztosan sokáig fogok emlékezni rá.
A fiatal srác és a vénember sorsa összekapcsolódik, és feltárul a múlt is, amely izgalmas, kalandos történetekkel szórakoztat. :)
Aztán a könyv befejező részében felbukkan A Férfi Aki Kalapot Visel. Ez a fickó egy kész szerencsétlenség, de ugyanakkor mégis a szívembe zártam. Gondolkoztam azon is, hogy megváltoztatom a nick nevemet az övére, de inkább mégse.
A könyv végén van egy hosszú menetelés a Csendes-óceánhoz, és egy nagyon romantikus kép zárja a történetet.
Röviden ennyi a könyv, de ez a rövid leírás csak zanza, valójában semmit sem árul el erről a regényről. Ez egy nagyszerű könyv (nem érdekel, hogy a New York trilógia híresebb, azt még szerencsére nem olvastam), csak el kell tudni fogadni a játékosságát, az iróniáját. Valójában a reménytelenségről, a magányról szól, és arról, hogy a sors és a véletlen tehet egy szívességet. Isteni igazságszolgáltatásnak nyoma sincs. A főszereplő tulajdonképpen csak a szerzőnek köszönheti, hogy életben maradt. Ugyanakkor a történet kicsengése mégsem pesszimista, látszik, hogy egy olyan fiatal ember írta, aki élvezte az írást, mindent megtett azért, hogy önmagát és az olvasóit is szórakoztassa – már amennyire ez egy ilyen történet mellett lehetséges.
Ha az olvasó a klasszikus realista regényekkel szemben megszokott elvárásokkal közeledik e műhöz, akkor csalódni fog. Ha viszont nyitott szívvel, és a cselekmény szimbolikusságát és játékosságát elfogadva, akkor emlékezetes olvasmánnyal gazdagodhat.

karcok:

Valahol azt olvastam, hogy az ír verset, aki nem tudja a gondolatait racionálisan, azaz prózában megfogalmazni. Ez a kijelentés természetesen nem igaz, viszont érdekes, mert egy kimondatlan állítás fogalmazódik meg mögötte: a próza alkalmas a gondolatok – és ezen keresztül a világ - racionális leírására. Ez egy ízig-vérig modern, és egyben optimista gondolat, amely azt feltételezi, hogy a világ racionálisan működik, és az ábrázolásához, az események megjelenítéséhez, az ok-okozati összefüggések feltárásához alkalmas eszköz a nyelv, a történet, a próza, a hagyományos narratíva.

A posztmodern teoretikusai erről másképp gondolkodnak, szerintük az események eltérő nézőpontokból különböző módon látszanak, nincs egységes történet, a világ széjjel szakadt darabokra, amelyekből a szerzők tetszőlegesen válogathatnak. Ezért aztán a posztmodern írók a hagyományos történetmesélés módszerével szakítanak, gyakran nincs náluk összefüggő történet, illetve a regény cselekményénél fontosabbá válnak a történet megírásának körülményei, valamint a szerző-mesélő személye, és nézőpontjának meghatározása.

Paul Austert poszt-posztmodern szerzőnek nevezik, aki visszatalált a történetekhez, ugyanakkor mi sem idegenebb nála a hagyományos, realistának nevezett elbeszéléstől.

A New York trilógia három kisregényt tartalmaz, melyek engem leginkább egy zeneműre vagy versre emlékeztetnek. A három történet azonos motívumokra épül: titokzatos eseményekre, amelyeket a főszereplők nyomozással akarnak tisztázni. A nyomozások során a kiinduló rejtélyek tulajdonképpen lényegtelenné válnak, és a figyelem a mesélő nyomozók személyiségének alakulására helyeződik át. Ez, első olvasásra, nekem kissé unalmas volt. Különösen az első történetnél siettettem volna az eseményeket. Aztán fokozatosan megbarátkoztam a gondolattal, hogy ez nem egy detektívregény, inkább felfogható olyan szövegként, amely lélektani kérdéseket boncolgat, és ugyanakkor filozófiai-irodalomelméleti problémák megjelenítője. A három regényben újra és újra felbukkanó tárgyak, nevek, események olyan motívumhálót alakítottak ki, amelyek az eredeti jelentésüket hol megkérdőjelezték, hol felerősítették. Ezek felismerése és megértése, a hangsúlyok és összefüggések megtalálása szinte kiköveteli, hogy a könyvet újra és újra kézbe vegyük, akár egy verset vagy zeneművet, amelynek szépsége és mondanivalója az ismételt befogadás során tárul csak fel igazán.

A műalkotásoknak – így a regényeknek is – több típusa van, így vannak olyanok, amelyek a magaskultúrához tartoznak, amelyek mondanivalójukat nem direktben közlik, amelyek élvezetéért meg kell küzdeni. Az ilyen alkotásoknál elvárható, hogy a szerző a műve megformáltságára különös gonddal ügyeljen. Ha nem a történet kalandossága, a szereplők konfliktusainak izzása, az érzelmeik változatossága és intenzitása az, ami viszi a előre az olvasót, akkor használt nyelv szépségének, kifejező erejének különös jelentősége lehet. Auster műve ilyen szempontból maradéktalanul kielégítheti az igényünket. (Ez nyilván a fordító, Vághy László munkáját is dicséri.)

Különösen két megoldást ajánlanék az olvasó figyelmébe: az első, amellyel a három kisregény több pontján is találkozunk, a tudat beszűkülésének, és ezzel párhuzamosan a racionálisból az irracionálisba való áttűnésnek a leírása. Az átmenet olyan finoman, és ugyanakkor olyan plasztikusan van ábrázolva, hogy a folyamat egyszerre tűnik teljesen hitelesnek, és ezzel párhuzamosan logikusnak és elkerülhetetlennek is. Ilyen folyamatot kívülről megfigyelni nagyon érdekes. (Belülről az Isten mentsen tőle!)

A második, amely számomra nagyon megragadó volt, egy különös monológ. A rövid bekezdésekre tördelt szöveg egy olyan ember megnyilatkozása, akit gyermekkorában erőszakkal elzártak a külvilágtól, az emberi kapcsolatoktól, és így a nyelvtől is. A felnőtt korban elsajátított beszéd tudatossága a sérült psziché bizonytalanságával párosulva egy furcsán lebegő beszédmódot hoz létre, amely egyszerre értelmezhető racionálisan, egy „idióta” megnyilatkozásaként, emocionálisan, azaz költői szövegként, és metaforikusan – ez utóbbi esetben a mindenkori alkotók nehézségeire, a valóság és a műben ábrázolt világ azonosíthatóságának problematikusságára hívva fel a figyelmet. Ennek illusztrálására néhány bekezdést ide idézek:

 - Legyen szíves, ne kérdezzen semmit – szólalt meg végre a fiatalember.  – Igen. Nem. Köszönöm. – Pillanatnyi szünetet tartott. – Nevem Peter Stillman. Ezt saját szabad akaratomból mondom. Igen. Nem ez az igazi nevem. Nem. Szellemi állapotom természetesen közel sem olyan, amilyen lehetne. Ez ügyben azonban már semmit sem lehet tenni. Nem. Semmit. Nem, nem. Abszolute semmit.

 - Itt ül és arra gondol: ki ez az ember, aki hozzám beszél? Miféle szavak jönnek ki a száján? Elmondom magának. Vagy inkább nem mondom el. Igen és nem. Szellemi állapotom közel sem olyan, amilyen lehetne. Saját szabad akaratomból mondom ezt. Mégis megpróbálom. Igen és nem. Megpróbálom elmondani magának, bármennyire megnehezíti ezt szellemi állapotom. Köszönöm.

(…)

 - Ezt hívják beszédnek. Azt hiszem, ez a hivatalos terminus. Kijönnek különféle szavak, szerteszállnak a levegőben, egy pillanatig élnek, azután meghalnak. Furcsa, nem igaz? Én erről nem gondolok semmit. Nem és megint csak nem. Szavakra azonban mégiscsak szüksége lesz. Nagyon-nagyon sok szóra. Sok-sok millióra, gondolom. Talán csak háromra vagy négyre. Elnézést. Mindenesetre ma nagyon jól csinálom…

A regény egy pontján olvasható egy mondat - már nem emlékszem rá pontosan, nem is számít, hogyan szól pontosan, mert egy idő után minden könyvet magammá olvasok, és a mondatok azzá változnak, amit csak én akarok – szóval ez a mondat valahogy úgy szól, hogy csak az tud beszélni, akinek történetei vannak, és ezek a történetek attól válnak igazzá vagy valósággá, ha elmesélik őket. Ehhez magamban rögtön hozzá tettem, mindenki felelős a saját történeteiért, azokért a történetekért, amelyeket kiválaszt a lehetséges történetek közül. Auster történeteiről entropic blogján olvastam először, és neki köszönöm, hogy rátaláltam erre a nagyszerű könyvre.

Erdős Virág: Közelítő

Hervad már ligetünk, díszei hullanak,
pakkos hajléktalant fürge rendőr kísér.
Nincs rózsás labyrinth, s a Dankó utca -
Magdolna utca sarkán nem lengedez a Zephyr.

Nincs már Symphonia: a Micimackós Játszótér
láncokkal-lakatokkal megszigorított rabszürke
kapuja zárva, tarlott bokrai közt nem
szórakoznak az utcagyerekek. Nem búg a gerlice,
s "Kovács János háza" helyét benőtte a fű.

Itt nemrég az öröm víg dala harsogott,
s most a Városüzemeltetési Szolgálat
Közrendvédelmi Egységének
éjfekete terepjárója köröz.

A járókelők ábrázatán néma homály borong.
Szomorú s kiholt reklámszatyraikban nem
mosolyog gerezd; szőlő, szappan, szalámi
nem illatoz.

A tündér szerencse kukáról kukára jár.
…

(Folytatása és eredeti megjelenési helye az ÉS 2012. február 12-i számában.)

A versről Iványi Gábor Hajléktalanok című könyve jutott eszembe, és az, hogy Iványi szegényeket támogató vallási közösségétől megtagadják a hivatalos egyház státuszát. Iványi könyvéről itt írtam korábban.


 

„A vélemény olyan, mint a segg: mindenkinek van.”
(Piszkos Harry)

Részlet Szilasi László recenziójából, amely nem a 2012-es állapotról szól:

Bán Zoltán András durva, kidolgozatlan, argumentálatlan, merőben igazságtalan, modoros, idegesítő, számos ponton kifejezetten ellenszenves, mégis emlékezetes, felszabadító és minden elemében nagyszabású írása arról szól, hogy a jelenlegi helyzet jó. A szabadság állapota jó. Nehéz, de jó. A magyar irodalom 1948 óta nem volt ilyen helyzetben. (Nem árt erre néha figyelmeztetni.)
 

Brueghel: Icarus

A kép azt a pillanatot ábrázolja, amikor Ikarusz a tengerbe zuhan, a kalimpáló lába még látszik a kép jobb sarkában, a hajó alatt.

Radnóti Sándor – egy hosszabb esszé részeként – ezt írja az alábbi Auden vers és a kép kapcsán:
Auden példának hozza fel a festményt – a szenvedés helyéről az emberi életben… A vers azt mondja, hogy régen – a premodern világban – a szenvedésnek megvolt a helye az életben, beilleszkedett annak rendjébe… Ezzel viszont azt is mondja, hogy, hogy ma már nem rendelkezünk olyan tudással, amely megalapozza és elfogadtatja a szenvedést, amely értelmet tulajdonít neki, és az élet természetes részévé teszi. S valóban: a modernitás egyik lehetséges leírása az, hogy benne a szenvedés értelmetlenné, megalapozatlanná, üressé, igazságtalanná vált… A szenvedés sorsproblémából morális problémává vált… A szenvedés moralizálása azt jelenti, hogy mivel a szenvedés értelmetlen, meg kell találni és megszüntetni az okait. József Attila sejtését marxizmus és freudizmus összehangolhatóságáról éppen a szenvedés racionalizálása indokolta. „Ím itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat. / Sebed a világ – ég, hevül/ s te lelkedet érzed, a lázat.”…

Elég vegyes tartalmú és színvonalú, de érdekes és fontos könyv.
A fülszövegből idézek:
„A könyv szerzői az önmagukért felelősséget vállaló felnőttekhez szólnak: szülőkhöz, tanárokhoz, akik felelnek gyermekeikért, a környezetükben lévő fiatalokért és tanítványaikért, hogy segítsék őket minél kisebb kockázattal élvezni az internet nyújtotta színes, új világot.”
A tanulmányok közül kifejezetten magas színvonalú a jogi és adatvédelmi elméleti megközelítés, és praktikus gyakorlati tanácsokat is kaphatunk, hogy védekezzünk a hacker támadások ellen.
A kötetből kilóg Vajda Zsuzsannának, a Magyar Pszichológusok Egyesülete alapító elnökének a tanulmánya, amely pontos hivatkozásokat nélkülöző, kinyilatkoztatásszerű kijelentéseivel hitelteleníti egyébként érdekes felvetését, amely szerint a gyermekeknek csak kára származik az internethasználatból. Kifejezetten érdekelt volna például az cikk, amelyre forrásmegjelölés nélkül hivatkozott, és amelyben állítólag arról írnak, hogy Németországban be akarják vezetni az iskolákban az internetes pornográfiával való megismerkedést. Az olcsó demagógia és hangulatkeltés egyéb érdekes példáit is megfigyelhetjük dolgozatában, amely ugyan inkább szól a magyar pszichológustársadalom egy részének lelkiállapotáról, mint az internetről, de így is tanulságos.
A könyv ettől függetlenül tényleg jó, bátran merem ajánlani minden internetezőnek – nem csak szülőknek és tanároknak.

John Cage a modern kortárs zene korszak meghatározó megújítója volt, de zenéje csak kevesek számára befogadható. Zeneelméleti és főleg filozófiai kisugárzása viszont sokkal több emberhez juthat el, mivel gondolatait írásban művészi formában, költőien és hatásosan volt képes megfogalmazni. Ezért ez a könyv – a kortárs zene rajongóin túl – a keleti filozófiák és a modern, avantgárd művészet kedvelői számára is érdekes és tanulságos olvasmány lehet.

1974. október 30-án volt a Muhammad Ali – George Foreman profi nehézsúlyú világbajnoki döntő bokszmeccs Kinshasában, az afrikai Zaire fővárosában.

A résztvevőkről tudni kell, hogy Alit választották a 20. század sportolójának az USA-ban, Foreman pedig az első világbajnoki címét 1973-ban, az utolsót pedig 48 évesen, 1995-ben szerezte.

A meccsről filmet forgattak, és a világhírű író, Norman Mailer, egymillió dolláros előlegért írt könyvet az eseményről.

Milyen ez a könyv? Profi. Profi író, a marketing szabályait jól ismerve hozta össze a dokumentarizmus és a szépirodalom határán egyensúlyozó munkáját.
Mi kell a sikerhez?
1. A piacra jól bevezetett szerző, aki vonzza a közönséget. Ez itt adva van, a Meztelenek és holtak szerzője igazi húzónév.

A Typotex Kiadó minden évben megválasztja az Év Embereit, így az Év Szerzőjét, az Év Fordítóját és az Év Recenzensét. A választottak azért részesülnek ebben a kitüntetésben, mert kiemelkedő és magas színvonalú munkát végeztek a maguk területén.

Az Év Szerzői:
Tillmann J. A.: Más-világi megfigyelések
Herczeg János: Csillagórák Vekerdi Lászlóval
Sándor Klára: Nyelvrokonság és hunhagyomány

Az Év Fordítói:
Csaba Ferenc: Gubancmese (Lewis Carroll)
Gosztonyi Katalin: Szabadság és igazság (Tóth Imre)

Az Év Recenzense: vargarockzsolt (Moly.hu)

GAGYI VAGY GÓGYIS?

Fejtörést okozott, mert egyszerre több minden elmondható róla:
Izgalmas, jól megírt, de néhány elég bosszantó hibával tarkított 600 oldalas ponyvaregény, amelyet két nap alatt megettem.
Nacionalista globalizációkritika, a hazai és a nemzetközi pénzvilág éles szemű leleplezése, amely ugyanakkor az Orbán-kormány politikáját népszerűsítő, elég rafináltan manipulatív, és ezért biztosan hatásos propagandakiadvány.

Frei Tamás regénye 2011-ben a könyvkiadók listái szerint a legnépszerűbb könyv Magyarországon, ezért mindenképpen figyelmet érdemel.

A szerzőről érdemes tudni, hogy az 1989-es rendszerváltás idején a Magyar Rádió bátor hangú politikai újságírójaként került a köztudatba. Később a bulvár és az oknyomozó újságírás határvidékén portyázó tévés műsorkészítőként szerzett nagy népszerűséget, és karrierje egészen addig tartott, amíg egy orosz bérgyilkossal készített riportjáról ki nem derült, hogy hamisítvány. A nagy felháborodást kiváltó riportban az állítólagos maffiózó arról beszélt, hogy jó pénzért még Orbán Viktor akkori magyar miniszterelnököt is meg tudná ölni. A botrány Freit elsodorta, visszavonult a nyilvánosságtól, és az ügy kapcsán az sem tisztázódott, hogy öncélú sikerhajhászás, vagy politikai megrendelés – a miniszterelnök népszerűsítése –, állt-e az ügy hátterében.
Frei Tamás pár év parkoló pálya után előbb a televízióba tért vissza, majd egy nagysikerű, „konspirációs akció-thiller” műfajú regénnyel is jelentkezett. A Bankár tehát egy tehetséges, tapasztalt, de erkölcsi kérdésekben talán kissé „rugalmasnak” minősíthető – rossznyelvek szerint gátlástalan – újságíró könyve. Ha kiadó volnék, és sok pénzt szeretnék keresni, biztosan lecsapnék rá, hogy egy exkluzív szerződéssel házi szerzőmmé tegyem.

Spoiler nélkül elég nehéz a könyvről írni, de talán a kiinduló helyzet felvázolása nem akadályozza az esetleges olvasók későbbi szórakozását.
A cselekmény két szálon fut.

I. Budapest – Magyarország
Az ország miniszterelnöke ritkán használ számítógépet, a kézzel írott jegyzetei fölé hajol. A fiatal és radikális kormányszóvivő aggódva nézi. Nehéz helyzetben van a haza! A költségvetésben lyukak tátongnak, azokat kell betömni. Eddig már mindent megpróbáltak. Mindent, hogy az embereket megvédjék. Adót vetettek ki a multikra. Szektoradót a távközlési cégekre, a gyógyszergyártókra, a bevásárlóközpontokra – mindenre, ami főleg külföldi kézben volt. Államosították a nyugdíjpénztárakat és a környezetszennyező nagyvállalatokat. De most nincs tovább!
Magyarországon az emberek nem fizetnek adót, szinte ingyen van az oktatás és a teljes egészségügyi ellátás, 1 millió a rokkantnyugdíjas, alig van, aki dolgozik.
Mit tehet a miniszterelnök? Döntő lépésre szánja el magát! Felszólítja a hazai milliárdosokat, akik gátlástalan fosztogatással szerezték vagyonukat, hogy minimális adó mellett hozzák haza a korábban külföldre menekített euro- és dollármilliárdjaikat. A legaljasabb bankárt pedig őrizetbe kell venni. Az egyszerű, de okos, népéért aggódó miniszterelnök kiadja az utasítást: forduljanak az Interpolhoz a nemzetközi elfogatóparancs ügyében. És ezzel elszabadul a pokol!
A nemzetközi pénzügyi alvilág, a spekulánsok, akik a világ sorsát irányítják, bosszúból – érdekből csődbe akarják juttatni édes hazánkat. Vajon beválik aljas tervük?

II. Genova – Olaszország
A sportkocsi dugóba kerül. André és Adrienn megérzik a bajt. Egy motoros cikázik az araszoló gépjárművek között. Közeledik!
André agya lázasan dolgozni kezd. Veszély! Jobbra rántja a kormányt, próbál helyet csinálni, még a koccanások árán is, de már hiába! A motoros a kocsi ablakára tapaszt egy aknát. Ha ez felrobban, biztos a halál! A motoros már távolodik. Ekkor André kinyitja az ajtót! Kiszállni már nincs idő, de az akna a kocsival párhuzamosan robban. Mögöttük hatalmas pusztítást visz végbe, de ők csak kisebb sérüléseket szenvednek.
Ekkor a motoros megáll és visszanéz. Leszáll a motorról. A bukósisakos alak gyalog, André és Adrienn felé közeledik. André agya lázasan dolgozni kezd. Mint egy profi sakkjátékos, próbálja kiszámítani a következő lépéseket. Mit akarhat a gyalogos motoros?
Itt álljunk meg egy pillanatra. Az egyszerű olvasó, aki nincs birtokában Frei Tamás hatalmas életismeretének és tárgyi tudásának, mit is feltételezhetne a merénylő szándékai felől?
Talán, azért jön, hogy segítsen? Civilben a Máltai Szolgálat aktivistája, aki most az ártatlan áldozatoknak akar elsősegélyt nyújtani?
Esetleg ő Szent Pál reinkarnációja, aki megvilágosodott és megtért a genovai úton, és most azért tér vissza a tett színhelyére, hogy vállalja a következményeket, megadja magát, és a bűnhődés útján jusson el a megtisztuláshoz?
Nem!
A merénylő ölni akar! És erre André félelmetes logikájával rájön! Kiszámítja, kisakkozza. A többi neki, a légiós kiképzést kapott akcióhősnek, már gyerekjáték. A merénylő sorsa megpecsételődött. André, bár fegyvertelen, legyőzhetetlen.

Ezek után biztatóan tekinthetünk a jövőbe, hisz nem árulok el nagy titkot: az egyszerű, de rendkívül okos és jellemes, népéért aggódó miniszterelnök, és a sakkvilágbajnoki logikával rendelkező szuperhős André sorsa összekapcsolódik. Magyarország irányítása jó kezekben van. Az talán elkerülhetetlen, hogy az erkölcstelen és erőszakos Nyugattal szakítsunk, de vár ránk egy távoli szuperhatalom, Kína, melynek vezetői felismerik és megbecsülik hazánk jelentőségét (!), és vezetőjének jellemességét és intellektuális rátermettségét.

2011 decemberének elején az MTI Hírcentrum a magyar miniszterelnök nyilatkozatát tette közzé, mely szerint Magyarország ellen bizonyos nemzetközi pénzügyi körök összeesküvést szőnek, és még az év vége előtt kísérletet tesznek egy pénzügyi válság kirobbantására, amelyet az amúgy Európában egyedülállóan stabil magyar gazdaság helyzete egyáltalán nem indokol.
A támadás nem következett be, de csapataink harcban állnak.
Mindezekből számomra világos: a miniszterelnök olvasta ezt a könyvet. Most már csak az a kérdés, kitől származik az ötlet, ki diktált kinek, és ki veszi mindezt komolyan?

Hankiss Elemér: A Tízparancsolat ma

Ki hiányzik?
2001–2002-ben Magyarország szellemi elitjének egy reprezentatív csoportjával beszélgetett Hankiss Elemér (szociológus, filozófus, értékkutató, irodalomtörténész) a Tízparancsolatról, annak egykori és mai érvényességéről, az erkölcsi parancsok, a hit, a bűn, és a modern ember kapcsolatáról.

A huszonöt vendég névsora:
BÁRÁNDY GYÖRGY ügyvéd, CSÁNYI VILMOS etológus,
DANKA KRISZTINA krisnahívő lelkész, FARKAS PÁL, a Buddhista Főiskola dékánja,
FRÖCHLICH RÓBERT főrabbi, GÁBOR GYÖRGY vallástörténész,
GYÖRGYI KÁLMÁN jogász, HELLER ÁGNES filozófus,
HERNÁDI GYULA író, JÓKAI ANNA író,
KOPÁTSY SÁNDOR közgazdász, MANCHIN RÓBERT szociológus,
MÉRŐ LÁSZLÓ matematikus, POLCZ ALAINE pszichológus, tanatológus,
POPPER PÉTER pszichológus, SÁRKÖZY TAMÁS jogász,
SCHWEITZER JÓZSEF főrabbi, SZABÓ ISTVÁN református lelkész,
SZIGETI JENŐ adventista lelkész, SZILÁGYI ÁKOS esztéta,
TÜSKE LÁSZLÓ iszlámszakértő, VÁGVÖLGYI B. ANDRÁS újságíró,
VAJDA MIHÁLY filozófus, VARGYAS GÁBOR etológus,
VEKERDY TAMÁS pszichológus.

A névsorból hiányzik egy név, valakinek a neve, aki a beszélgetésekben részt vett, de nem járult hozzá, hogy hozzászólásai a kötetben szerepeljenek.

Ez a hiányzó személy JELENITS ISTVÁN piarista szerzetes, teológus, író, aki a magyarországi katolikus kultúra és közgondolkodás (Várszegi Asztrik mellett) talán legnyitottabb, és egyben legnépszerűbb alakja.
Mi lehetett az oka, az ő elutasításának, elhatárolódásának? A konkrét indokokat a könyvből nem tudjuk meg, csak találgathatunk. Szerintem vagy a katolikus hierarchia ítélte úgy, hogy a részvétel az Egyház számára hátrányos lehet; a másik lehetőség, hogy JELENITS ISTVÁN maga hozta meg a döntést, érzékelve, hogy a könyvben megjelenő vallási, kulturális és erkölcsi sokféleség azok álláspontját erősítheti, akik szerint az evolúciós (genetikai) meghatározottságok és a kulturális-társadalmi környezet közös terméke az erkölcs, és így nem vezethető vissza isteni kinyilatkoztatásra.
(Egyébként ez az én személyes véleményem is, de ennek most nincs különösebb jelentősége.)

HANKISS ELEMÉR a problémát úgy kezelte, hogy beválogatta a kötetbe PILINSZKY JÁNOS 1963–1964-ben megjelent, a Tízparancsolatról szóló tíz elmélkedését is, amelyeket egyébként éppen Jelenits István rendezett sajtó alá 1982-ben.

A könyv nagyszerű, elgondolkodtató és léleknemesítő olvasmány, amelyet hívőknek és hitetleneknek egyaránt tiszta szívvel tudok ajánlani.

Karcok:

Szabadesés rádió

Csalódásom leírhatatlan.
Elolvastam néhány recenziót a könyvről.
Azt még megértem, hogy a sci-fi specialistái kedvelik, hisz a fantasztikus szál: a hálózaton élősködő szuper vírus, a korlátozott emberi jogokkal élő mesterséges intelligenciák, és az űrbázis világa kifejezetten érdekes.
Viszont a rockandroll rajongói  nem tették szóvá, hogy itt valami igazán orbitális félreértésről van szó.
A könyv szerint a pozitív főszereplő, a zenekarvezető gitáros-énekes Aqualung (ez a név egy Jethro Tull szám címe) egy gépezettel manipulálja a koncert-közönsége érzelmeit, tetszése szerint idézve elő bennük boldogságot, unottságot, dühöt, félelmet, izgatottságot, extázist vagy éppen elkeseredést. A nézők pedig, mint a birkák, élvezik, hogy terelgetik őket az egyik állapotból a másikba. A másik trükkje pedig arról szól, hogy a közönség folyamatosan interakcióban áll a zenekarral, amely ezért azt játssza, amit a nézők leginkább hallani akarnak.
Na kérem, ez a két dolog minden, csak nem rockandroll.
Ez a zene jobb formájában pont arról szól (többek között), hogy ne hagyják manipulálni magukat az emberek; az igazi hiteles szerzők-előadók pedig egy fikarcnyit sem keresték a közönség kegyeit, hanem a saját útjukat járták.
Elképzelhetetlen, hogy Jim Morrisonnak vagy Jimi Hendrixnek a közönség megszabhatta volna, hogy milyen zenét játsszon. Vagy az, hogy John Lennon vagy Roger Waters lepaktáljon egy multinacionális céggel, hogy a közönségüket önálló akaratuktól megfosztott bábukká alacsonyítsa.
A sztori egyébként érdekes, mondjuk egy picit dedós az összeesküvés-elmélet, mintha Cartoon Network rajzfilmet látnánk: adva van egy rossz ember, aki megakarja szerezni a világuralmat, és ezért gonosz pókként szövi a szálakat… Hogy mi lesz a vége azt nem árulom el! :D
Még egy említésre méltó szál van a könyvben, a globalizáció ellenesség. Ez most nagyon trendi, erre érdemes rájátszani. A globalizáció az, ami megszünteti, eltörli, megsemmisíti a helyi közösségek sajátosságait. A globalisták a pénzemberek, a gyökértelen és erkölcstelen kozmopoliták, és velük állnak szemben az igazság harcosai, a mérsékelt és nyitott szívű nacionalisták. A jellemek feketék és fehérek (na jó, a fehéreknek vannak esendő, emberi tulajdonságaik is, de ettől csak még szimpatikusabbak lesznek), a politika világának mozgatóereje csak a pénz, és az emberi hatalomvágy. Aki ilyennek akarja látni a világot, az ezt itt simán megkaphatja.
A könyv stílusa egyszerű, gyorsan olvasható, én is két este végeztem vele, és bevallom, minden elvi fenntartásom ellenére lekötött, kikapcsolt. Mint egy jó kis akciófilm Steven Seagallal.

Mielőtt egyetlen sort is írnék a könyvről, a legfontosabb mondandóm ez:

Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Magyarország 1945 utáni történelmének talán legfontosabb kutatóműhelye volt (?), amíg a kormány nem döntött a megszüntetéséről (1064/2011. (III. 23.) Korm. határozat). Ez a megszüntető határozat véleményem szerint a magyar nemzet és a magyar tudományos élet értékeit és érdekeit mélyen sértő, ostoba lépés volt. Rainer M. János ennek az intézetnek a vezetője.
 

Alapmű.
A könyv kilenc tanulmánya Magyarország történetének 1945 és 1990 közötti időszakával, s azon belül hangsúlyosan az 1956-os forradalomtól az 1989–1990-es rendszerváltásig terjedő, és „kádárizmusnak” nevezhető hatalmi-politikai-kulturális berendezkedés alapfogalmainak elemzésével foglalkozik.
A kötetben felmerülő kérdések, melyekre a szerző választ keres:
1.Mi volt a tárgyalt időszakban a Szovjetunió szerepe Magyarország történetében?
2.Hogyan lehet meghatározni azt a rendszert, amely a Szovjetunióban 1917-től, Magyarországon 1947–1948-tól uralkodott?
3. Milyen kapcsolatban állt egymással a hatalom és a társadalom 1948 és 1956 között? (Az állami erőszak és a társadalmi ellenállás problémaköre.)
4. Hogyan határozható meg az 1956-tól 1989-ig terjedő politikai rendszer? Mennyiben létezett a folytonosság, miben volt változás?
5. A „hatvanas évek” Magyarországa valóban a kádárizmus fénykora volt?
6. Reformer volt-e Kádár János?
7. Milyen közkép alakult ki Kádár Jánosról?
8. Milyen összefüggés található 1956 és 1989 között?
9. Mi a hazai és nemzetközi tudományos megítélése a szocialista (kommunista) rendszer felbomlásának?
Rainer M. János a hazai és a nemzetközi szakirodalom áttekintésével alapozza meg állításait, s bár nem összegzésnek, csupán bevezetésnek szánta a korszak történetének feldolgozásához, véleményem szerint nélkülözhetetlen és megkerülhetetlen tudományos munkát adott közre. A kötet végén harminchárom oldalas irodalomjegyzék található.

karcok:

A Kádár-mítosz.

1. A félhivatalosan terjesztett változat:
„Kádár becsületes magyar munkásember volt, maga is dolgozó, aki keményen robotolt a gyárban. Fiatalemberként tehát (ez a fiatalkor egyébként egészen bizonytalan, és egészen addig tarthatott, amíg Kádár főnök lett) személyesen átélte, tapasztalta a dolgozó emberek minden búját-baját. Valamikor a fiatalkor és az örök jelen között egy ponton (precízebb megfogalmazásban: az ötvenes években) Kádár sokat szenvedett, mivel ártatlanul börtönbe zárták (megszemélyesített formában: Rákosi alatt börtönbe került). A személyes szenvedéstörténet egyes fontos részletei (ki is volt akkor, amikor lecsukták, mivel vádolták, mikor, hogyan került ki onnan stb.) hiányoztak, mások meglepően elevenek és jelenvalók, mondhatni naturalisztikusan részletesek. Kádárnak letépték a körmeit kínvallatás közben, kihallgatója, a démonikus ávós (a beavatottabbak azt is tudták, hogy a Farkas fia, a Vladimir) pedig a szájába vizelt. Ezt követően jött ötvenhat, s a nehéz idők végén Kádár hatalomra került.”

(Kép: Kling György: Kádár János portréja, 1949 Fotó: Gottl Egon)
 

1959. Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára,
május elsején rádióinterjút ad.

„1946. október 26-án, az este közeledtével négy férfi tart egy Párizs szélén, a Bois de Boulogne környékén épült házba. A tágas épületet festmények és szobrok impozáns gyűjteménye díszíti. A házigazda, André Malraux szívélyesen köszönti a vendégeket – mindannyiukat jól ismeri. Malraux nem csak híres és gazdag, de mint olyasvalaki, akire De Gaulle mindig kész hallgatni, igen fontos tényezőnek számít a háború utáni Franciaország hatalmi erőterében. Látogatói között ott találjuk a magyar Arthur Koestlert, aki népszerűségét elsősorban a háború éveiben megjelent könyvének, a Sötétség délbennek köszönheti, mely mű vádirat a sztálinizmus hazugsága és erőszakja ellen. Manés Sperber, zsidó származású író és pszichológus Koestler kísérőjeként érkezett. Sartre – aki Koestlerrel ellentétben szimpatizál a szovjet rendszerrel, elszánt Amerika-ellenes – szintén jelen van. A negyedik vendég, a legfiatalabb, pedig nem más, mint Albert Camus.”
Ez kétség kívül érdekes találkozó lehetett, de részleteket nem árulnék el róla, aki kíváncsi rá, annak el kell olvasnia a könyvet.
Rob Riemen négy esszéjében, a filozófia és a szépirodalom határán, többek között Szokratész, Spinoza, Goethe, és Thomas Mann gondolatait megidézve, szenvedélyesen érvel a szellem nemessége mellett. A szerző liberális humanista, aki Hollandiában létrehozta a Nexus Intézetet, amelynek munkájában a világ minden részéről öt-hatszáz tudós, művész, író, gondolkodó – közöttük számos Nobel-díjas – vesz részt. Természetesnek tekinti, hogy a politikai kérdésekben is állást kell foglalnia, így amikor 2011. tavaszán Magyarországon járt, a legutolsó nagy konferenciájukról így nyilatkozott: Új gonosz szellem járja be Európát. A hollandiai példák adták az apropót, de Magyarország is szóba jött, és nem mondom, hogy jó színben tűnt fel. A hozzászólók közül többen is elemezték a magyarországi szélsőjobb előretörését, a fasisztoid megnyilvánulásokat, a Magyar Gárda nevű szervezet megalakulását és akcióit, valamint a jobboldali sajtóban megjelenő rasszista és antiszemita szövegeket is. Magyarország múltja sajnos teljességgel feldolgozatlan. Ahol pedig nem sikerül tisztázni a történelmi események közötti összefüggéseket, és főleg a felelősség kérdését, ott nagyon könnyen félre lehet vezetni az embereket, hiszen nem rendelkeznek megfelelően alátámasztott érvrendszerrel a szélsőségek elutasításához. Ez is a kultúra súlyos hiányából származik, és természetesen nemcsak Magyarországra jellemző, hanem sok más európai népre is.
A könyv az én nézeteimhez képest túl idealista, és talán kissé arisztokratikus, de őszinte elkötelezettsége és pátosza számomra is szimpatikus. A Typotex Kiadó egy hollandiai irodalmi alapítvány – nem a Nexus – támogatásával jelentette meg a művet, amelynek végén névmutató, és a könyvben szereplő idézetek felsorolása is szerepel.

Karcok:

Andy Vajna: " A folyamat úgy néz ki, hogy a rendező leforgatja a filmjét, és ideadja jóváhagyásra. Mi levetítjük közönség előtt, mondjuk 50 embernek, akik jól leképezik a célcsoport korfáját, nemi összetételét, stb… Szóval egy rendes fókuszcsoportról beszélünk, akik osztályozni fognak. Ha azt látjuk, hogy probléma van a filmmel, akkor leülünk a filmesekkel, és változtatást javaslunk. Ha ők nem csinálják meg, akkor mi megcsináljuk, azt is levetítjük a közönségnek,é s amelyik jobban tetszik nekik, az megy a moziba. "

Olvastam, hogy Magyar Nemzeti Filmalap támogatási szabályzatába beleírták, hogy Andy Vajna vezette filmalapé a végső vágás jóváhagyásának joga. Ezt egészen viccesnek tartom, és meglódította a fantáziámat. Elképzeltem, ahogy Tarr Béla filmjét vágja a Rambo filmek producere: Béla ott tipródik András háta mögött, és könyörög - Ne, András, ne! Ez a hosszú snitt hadd maradjon! - de András könyörtelen.

Tulajdonképpen a régi filmekkel is ezt kellett volna csinálni. Például Jancsó Miklós Szegénylegényekjéből András vághatott volna egy jó kis betyár-akciófilmet. Huszárik Zoltán Szindbádjából is ki lehetett volna dobni a lassú részeket, és - mivel annyi nő szerepel benne -, fel lehetne dúsítani egy-két ágyjelenettel, és el lehetne adni erotikus filmként. Fábri Zoltán Az ötödik pecsét című filmjén meg nem is kéne sokat dolgozni, a fölösleges filozofálgatást kiszórni, a vallatós jelenetet megnyújtani, és a modern technikával simán vágni lehetne belőle egy véres horror filmet.
Vajna tehetségét ismerve, én a Nemzeti Kulturális Alapot is neki adnám, és akkor az egész magyar irodalmat is gatyába rázhatná. Például kedvenc könyvem, Krasznahorkai László Háború és háború című regénye olyan érdekes helyszíneken játszódik: Kréta, Velence, Köln, Gibraltár, New York. Csak jó fotók kellenének, és igazán lehetne írni belőle egy szép útikönyvet. Kertész Imre Sorstalansága meg olyan lehangoló. Pedig hepiend a vége. Lehet azért, mert hiányzik belőle a szerelmi szál?

http://fn.hir24.hu/nagyinterju/2011/11/21/andy-vajna-az-utolso-vagas-jogarol/

http://www.filmalap.hu/tsz/TAMOGATASI_SZABALYZAT_FILMALAP.pdf

Pléh Csaba professzor evolúciós pszichológus, nyelvész, agykutató, Magyarország egyik legokosabb embere, és rendkívül rokonszenves személyiség. Én régi rajongója vagyok, ezért amikor a Typotex Egyetem olvasás és internet kapcsolatáról szóló kurzusán megláttam a nevét, elhatároztam, hogy meghallgatom. Olvasók a weben címmel adott elő, az előadás legfontosabb tézisei ebben a videóban megnézhetők.
Az est másik előadója Bodó Balázs, Könyvkalózok a weben címmel szerepelt, és ha már elmentem megnézni, elolvastam a könyvét is, amit a téma kapcsán írt.
Azért e hosszas bevezető, mert szerintem normális civil ember nem vesz meg egy ilyen könyvet, hacsak nem könyvkiadó, vagy a szerzői joggal foglalkozó jogász vagy bürokrata.
(Esetleg a szerző barátja, rokona, ismerőse, üzletfele, stb.) Bodó Balázs az anarchista közösségi rádióban a Tilos-ban műsorvezető és kurátor, és ugyanakkor a BME Szociológia és Kommunikáció tanszékén internetmédiával, szabályozáspolitikával kapcsolatos tárgyakat tanít. Egy szellemi határsértő, egy kalóz, aki ebben a könyvében a kommunikációs kalózokról ír.
A könyv olvasása közben azon gondolkodtam, ki vagy mi is az igazi tárgya? A szerzői jog, amely kétezer éves jogfejlődés után jutott a mai állapotába? A szerzők, akik több-kevesebb sikerrel vívták meg harcukat a műveik feletti önrendelkezésért és a cenzúra eltörléséért? Azok a kalózok, akik a forrásokat – legyen az bármilyen áru vagy kulturális termék – illegális módon közvetítik a fogyasztókhoz? Az olvasók, akik a globalizált világban a saját kezükbe vették a kulturális forrásokat? Esetleg Bodó Balázs, aki írt egy leegyszerűsített-fogyasztható kultúr- és jogtörténeti szakkönyvet az 1968-as nemzedék lázadó szabadságfilozófiájának szellemében?
Aztán fontosabb kérdés kezdett el foglalkoztatni. Igaza van-e Bodó Balázsnak? A kulturális kalózkodás bocsánatos bűn, amely a piac hiányosságait pótolja, és e közben modernizációs missziót is betölt? A fogyasztók szükségleteinek kielégítése minden szabályt felül ír?
Én ezekre a kérdésekre nem tudok válaszolni. A cél szentesíti az eszközt elve nem túl szimpatikus, ugyanakkor bevallom, én is minden különösebb gátlás nélkül használok illegális forrásokból származó kulturális javakat: szövegeket, képeket, zenéket, filmeket.
Tulajdonképpen ezért a könyvért sem adtam ki pénzt, a kiadótól kértem recenzensi példányt. Jó, mondjuk megdolgozok érte, hisz írok róla recenziót, és ezzel reklámozom. Azt hiszem, ezzel Bodó Balázs felé a kötelezettségemet leróttam.
Egy dologról szeretnék még írni. Rendkívül szimpatikusnak tartom, hogy a Typotex vállalta könyv kiadását, és az Edition 2.0 sorozata keretében interneten is (ingyen! a teljes szöveget!) hozzáférhetővé teszi. A könyv kiadói honlapján recenziók, kapcsolódó érdekességek, interjúk, és vásárlási információk is olvashatók. Ez a kiadó valóban mindent megtesz az olvasóiért, ezért jó szívvel tudom ajánlani.

Karcok:

Szent Ágoston írja:
Mindenesetre találóan és helyesen válaszolt Nagy Sándornak egy elfogott kalóz. Ugyanis, amikor a király ezt az embert megkérdezte, hogy mi jogon nyugtalanítja a tengert, a kalóz teljes vakmerőséggel így szólt: „Azon a jogon, amelyiken te a föld kerekségét nyugtalanítod. De mivel én ezt csekély számú hajóval viszem véghez, ezért rablónak neveznek, téged pedig hadvezérnek, mivel nagy hajóhaddal követed el ugyanazt.”
(Kivonat a 27-28. oldalról)

Shawn Fanning volt az első olyan hacker, akinek sikerült kilépnie saját szűkebb szubkultúrájából, és a popsztárokhoz mérhető hírnevet szereznie a népszerű kultúra világában. A Napster megalkotójaként szerepelt FORTUNE, a BusinessWeek, a Forbes, és az Industry Standard magazinok címoldalain, míg az összes többi újságban portrét közöltek róla. Neve és arca – a ragyogó kék szemek, a széles arcsont, az elmaradhatatlan University of Michigan baseballsapka alól kivillanó egykedvű tekintet – eggyé vált annak a lehetőségével, hogy egy semmiből jött programozó kölyök egész iparágakat pusztíthat el.

A XX. század második felében Latin-Amerikában, és ezen belül Cotázar hazájában, Argentínában is, szörnyű katonai diktatúrák voltak hatalmon. Ezek a hatalmak mindent megtehettek saját állampolgáraikkal, minden következmény nélkül elrabolhatták, megkínozhatták és meggyilkolhatták őket. Ez a novelláskötet erről szól, még akkor is, ha a cselekmény éppen Franciaországban vagy Kubában játszódik.
Ilyen körülmények között egy erkölcsös ember számára nem marad más lehetőség, mint a lázadás, a kiabálás, hogy ez tűrhetetlen. Az irodalomban a kiabálás megjelenítésének többféle módja van, például lehet alkalmazni mindenféle avantgárd, polgárpukkasztó eszközöket, lehet botrányt kelteni, a konvenciókat felrúgni, és el lehet jutni egészen Adornoig, aki szerint Auschwitz után nem lehet verset írni , azaz a szörnyűségek után a hagyományos művészet eszközei alkalmazhatatlanok. Kertész Imre Sorstalansága is ezt az utat járja, amikor lehetetlenné teszi az olvasó számára, hogy hősével azonosuljon, és a cinizmushoz közelítő abszurditásával megakadályozza, hogy bármiféle katarzishoz eljussunk.
Cortázar más utat választ. Ő szenvtelen, sokszor szürke mondatokkal, lassan járja körül a borzalmakat, amelyek olyanok mint a természeti jelenségek: kikerülhetetlenek, és így természetesek, normálisak, hisz nincs más realitás. A kötet címe: Itt és most talán pont ezt jelenti.
Szereplői mindennek tudatában vannak, mégis úgy tesznek, mintha lehetne élni ilyen körülmények között. És valóban, mit is tehetnének. Számukra a borzalom Itt és most van. Élnek, aztán a novellák végén többnyire meghalnak, mert megölik őket. Mi pedig lapozunk a következő novellához, hogy más díszletek között újra és újra ugyanazzal, az elfogadhatatlannal szembesüljünk.
Ez így unalmasnak tűnik. Remélem is, hogy sikerül elriasztanom ettől a könyvtől mindazokat, akik könnyű szórakozást, kikapcsolódást keresnek. Azok viszont, akik komoly szépirodalomra vágynak nem fognak csalódni. Cortázar nagyszerű író. Egyike a XX. század legnagyobb írásművészeinek. E kötet tartalmaz egy tökéletes ( Trebmen ), és három egészen kiváló novellát ( Graffiti, Rémálom, A Mantequilla- meccs ), olyanokat amelyek beépülhetnek az ember agyába, idegrendszerébe. Érdemes elolvasni, mert több lesz tőle az ember.

A kötet a spanyol nyelvű irodalom fordítói pápájának, Benyhe Jánosnak az előszavával indul, amely szükségtelen, elénk tolakszik, az ilyet utószóba illenék rakni. Cortázar jobb író, mint Benyhe János, őt akarom olvasni, nem a fordítóját, ráadásul, e kötetben nincs is Benyhe fordítás, Benyhe csak a szerkesztő, mindenesetre tudomásul veszem, hogy 2003-ban az Ulpius-ház Könyvkiadó még megjelentetett jó könyvet is, de az ízléstelensége már akkor is jelentkezett.

Az első elbeszélés: Az elfoglalt ház . Tökéletes. Nem kifejezetten kötet kezdő történet, nincs benne semmi harsányság, csak egy visszafogott, kissé szenvtelen stílusban megírt novella a titok ról, amely az emberi élet mögött rejtőzik. Cortázar teljes fegyverzetben áll előttünk: a stílus gördülékeny, élvezetes; a cselekmény minimális, de tele van metaforikus tartalmakkal, ugyanakkor megjelenik az író egyik legjellemzőbb sajátja: az olvasónak fogalma sincs, hova fog kifutni a történet, mi a lényeges, és mi a lényegtelen, és ez az elbizonytalanodás feszültséget teremt. Cortázart nem lehet izgalom nélkül olvasni.

A második elbeszélés: Levél egy Párizsban tartózkodó kisasszonynak . Jellegtelen cím, amelyet Cortázar egyik leghíresebb története követ, amelyben a mesélő nyulat hány . Az ember vagy azért olvasson Cortázart, mert tetszik neki, ahogy és amit ír, vagy azért, mert olyan ciki, amikor a társaságban mások azon röhögcsélnek, hogy mindjárt nyulat hányok , és nekünk meg fogalmunk sincs arról, ez mit jelent?

Szerintem ez a két legjobb elbeszélés a kötetben, a többi csak ráadás.
A távoli társ című idegesített, félbehagytam, valaki majd mesélje el, hogy miről szólt. (Nem igaz, elolvastam, nem tetszett: egy skizofrén lány naplója, ahol az álmok és a valóság összefonódik, a sztoriját olvastam már más szerzőnél is, lényege a személyiségváltás, de ez a novella nincs egészen jól megírva.)
Az Autóbuszon a szorongás képeit rajzolja, talán kissé szimpla sztoriban.
A Fejgörcs a beavatottaknak szól, kezdő olvasóknak nem ajánlott, mágikus szöveg, amelyet nem érteni, inkább érezni kell. Az ilyen történeteket később Cortázar meg fogja írni sokkal rövidebben is.
A Kirké és A mennyország kapuja tipikus argentin elbeszélések, a helyszínek, a szereplők sajátosak, jellegzetesek, miközben a történetek egyetemesek.
Az utolsó, a címadó Bestiárium leginkább azért marad meg, mert Cortázar egy serdülő lány szemszögéből meséli el a történetet, amely egy különös esetről szól, amelyet most nem mesélek el.

Ami leginkább értékes ebben a könyvben, az a gátlástalanság és a költőiség. Cortázar bátran szabadjára engedi a fantáziáját, nem izgatják a konvenciók, beleveti magát egy helyzetbe, aztán azt következetesen végig viszi. A nyelve pedig csodálatos. Egyszerű, tárgyilagos, kijelentő módban megfogalmazott mondatok után-közben váratlanul felsziporkáznak olyan csodák, mint például ez: Milyen boldogok, én pedig pihenni küldöm a lámpát és a kezemet, kiáltozva kibújok a nappali, mozgó világból, aludni szeretnék, de olyan vagyok, mint egy rettenetes, kongó harang, mint egy hullám, mint a Rex lánca, amelyet egész éjjel a fagyalsövény mellett vonszol. Az ilyen mondatoknak első nekifutásra nincs értelmük, csak hangulatuk; logikus megközelítéssel nehezen értelmezhetők, illetve csak találgatni lehet, hogy mit is akar vele mondani a szerző; viszont ha a mondat kulcsszavait hagyjuk csak hatni, a többi szót, kifejezést csak aláfestő zeneként értelmezzük, mintha idegen nyelven olvasnánk egy szöveget, amelynek nem értjük minden szavát, de hozzávetőleg kitaláljuk az értelmét – nos, akkor a szöveg hatni kezd, olyan lesz, mint egy film, mint egy álom, amely képekben beszél.

Ezek voltak Cortázar első elbeszélései, talán érdemes ezzel kezdeni a vele való ismerkedést.

A szerző kiszolgáltatott az olvasójának. Művét megírta, az önálló életet él, és az olvasó azt tesz vele, amit csak akar. Az író védekezik, nem szeretné, hogy félreértsék, nyilatkozik, előszót ír, későbbi műveiben utalásokat tesz a helyes megközelítés-értelmezés mikéntjére - hiába. Reménytelen kísérletek, de a szerzők nem adják fel. Cortázar is próbálkozott: a Sántaiskolában egy külön fejezetet szentelt egy tervezett műve koncepciójának kifejtésére. Amikor pedig megírta, azt is egy előszóval kezdte, ebben visszautalt a Sántaiskolára, majd magában a szövegben is rengeteg utalást, magyarázatot helyezett el, illetve direktben le is írt, hogy megértsék mire gondolt. Engem ez nem érdekel, illetve érdekel, de csak, mint a szöveg, azaz az irodalom része.

Azért, mielőtt megírom, hogy miről szólt nekem a könyv, adok Cortázarnak is egy esélyt, lássuk, ő mit szeretett volna:

"Valamikor egy könyv gondolatával foglalkozott Morelli, de csak jegyzetlapok lettek belőle. Ez a lap foglalta össze a legjobban az egészet: Pszichológia, öregasszony hangulatú szó. …valami másféle kölcsönhatás is gyanítható a társadalmi magatartásformák mellett, egy biliárdjáték, melyet bizonyos egyének kezdeményeznek vagy sínylenek meg, valami dráma Oidipuszok nélkül, Rastignacok nélkül, Phaidrák nélkül, valami annyiban személytelen dráma, amennyiben csak a posteiori játszanak közre benne a szereplők lelkiismerete és szenvedélyei. Mintha lélektani küszöb alatti szinteken kötöznék és oldoznák a drámában résztvevők ágait-bogait.

Ha megírnám azt a könyvet, megmagyarázhatatlan lenne a használatos lélektani eszköztárral minden szabványos magatartási forma… Bolondnak vagy komplett hülyének tűnnének föl a szereplői. Nem mintha képtelennek mutatkoznának a mindennapi challenge and response-okra, olyasmikre, mint szerelem, féltékenység, irgalom és így tovább, hanem mintha, nagy keservesen, utat törne magának bennük valami, amit a tudatalattijában őriz a homo sapiens, mintha nagy keservesen, egy harmadik szem pislogna a homlokcsontjuk mögött. Olyan lenne minden, mint valami nyugtalanság, valami szorongás, valami állandó talajtalanság-érzés, olyan terület, ahol tanácstalanul visszahőköl a lélektani okság…

Hogy minden egyes vereségünk után közelebb kerülünk a végső változathoz, és hogy nem létezik ember, csak szeretne létezni, csak törekszik rá, hogy létezzen, csak kapálódzik szavak és viselkedésformák és olyan örömök közt, amelyeket vér fröcsköl be és mindenféle szóvirágos beszéd, mint ez is."

(Sántaiskola, 62. fejezet, részletek, fordította Benyhe János, 419-422. oldal)

E szöveg, amely egyben a 62 / Kirakósjáték fülszövege is, elég határozottan fogalmaz, még ha a koncepció kissé (nagyon) homályos is. Különösen az utolsó bekezdés érdekes, amely a nemlétező emberről beszél, nem tisztázva azt, hogy ez csupán a regénye szereplőire vonatkozik, akik így csupán gondolati formák megtestesítői, vagy a szövegen kívüli világ létező-nemlétező embereiről is hasonlóképpen vélekedik a szerző. Gyaníthatóan ez utóbbi eset áll fenn: Cortázar különleges regényvilágát az életből vett-látott minták alapján alakította ki, és a mű történetének pesszimizmusa korrelál a koncepció filozófiájával.

A regény belső előszava már több szabadságot engedélyez az olvasónak:

(Előszót írta Kertész Imre, szerkesztette Hamburger Klára és J. Győri László, Vince Kiadó 2003)

Az rendben van, ha egy zongorista szereti Bachot, de ha e mellett a legnagyobb kedvencei Haydn, Beethoven és Schubert utolsó zongoraszonátái, akkor az olyan unalmas. A klasszikus zene, és különösen a bécsi klasszikusok fényévekre vannak a mai világunktól. A XXI. században minden pörög, ezekhez meg le kell lassulni. Öltöny, nyakkendő, kiskosztüm vagy nagyestélyi – ilyen kellékei vannak ennek a zenének, amitől olyan feszélyezve érzi magát az ember. Ráadásul olvasni a zenéről? Kit érdekel?
Engem. Engem minden érdekel, és szerencsére néha egészen jó dolgokba is belenyúlok, amikor véletlenszerűen választok könyvet a könyvtárból.
Schiff András könyve két részből áll. Az elsőben elmeséli zenei pályáját, kezdve attól, hogy tizennégy évesen megnyerte a Ki Mit Tud?-ot, egészen addig, hogy világhírű zongorista lett. A zenei élet tele van érdekes, furcsa, lökött figurákkal, akikről jó sztorikat lehet mesélni, ezért ez a rész nagyon érdekes.
A második rész huszonnégy esszét tartalmaz, zenékről és zeneszerzőkről. Némelyik hosszas elemzés, mint a Bach Goldberg-variációkról szóló, vagy az, amelyikben Schubert zongoraszonátáiról ír, sok kottarészletet is felhasználva – ezek leginkább zenészeknek valók, zongoristáknak, de a laikus zeneszerető is találhat bennük érdekeset. Az esszék másik része rövidebb írások egy-egy muzsikusról, mint Szvjatoszlav Richterről, Solti Györgyről.
A kötetet egy CD melléklet egészíti ki, amelyen Haydn, Schubert, Beethoven és Bach darabokat játszik Schiff András.
Összességében milyen a könyv? Nagyon jó. A szerző egészen más zenéket szeret, mint én, de tökéletes minőségre tör, és képes arra, hogy felkeltse az ember érdeklődését a korábban porosnak tartott darabok iránt is. Tulajdonképpen azt a régi igazságot lehet leszűrni az olvasás után, hogy a kimagasló tehetség műfajtól függetlenül képes zseniális, a közönséget elvarázsoló produkcióra. Ez esetben a zseniális produkció nem a könyv – az csak érdekes, okos, tanulságos, stb. – hanem a mögötte felhangzó muzsika.

„Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is…” Ez az Orwell idézet akár a könyv mottója is lehetne. A szerző – francia filozófia professzor és aktív baloldali radikális politikus – tizenhárom előadásában arra tesz kísérletet, hogy a saját fogalomrendszere szerinti értelmezését adja a XX. századnak, és ezzel elfogadtassa nézeteit a jelenről is, mely által felhatalmazást nyerhetne a jövő saját szája íze szerinti alakítására.
Badiou filozófiája kiindulásként Platonra és Nietzschére hivatkozik, majd a századból Lenin, Freud, Mao, Sartre és Foucault munkássága a legfőbb viszonyítási pontja. E szerzők gondolatrendszere számomra többé-kevésbé teljesen elfogadhatatlan, ezért hát nem sok okom volt, hogy a könyvet végig olvassam. Ami mégis ott tartott, egy rövid szakasz volt, melyben a világ jelenlegi állapotának néhány jelenségét csoportosította, nem ellenőrizhető, de megdöbbentő statisztikai adatok alapján:
Itt vannak a mai számaim, a lehető legszikárabban: Ma mintegy 500 ezer AIDS-fertőzött ember él Európában. A hármas kezelésnek köszönhetően az elhalálozás náluk meredeken zuhan. Ennek az 500 ezer embernek a nagy része élni fog, még ha súlyos és tartós kezelés árán is. Afrikában az AIDS-szel fertőzöttek száma 22 millió. Gyógyszerek gyakorlatilag nincsenek. Ezeknek az embereknek a túlnyomó többsége meg fog halni, így bizonyos országokban minden négy vagy talán három gyerek közül egy. Az égvilágon semmi akadálya nincs annak, hogy minden afrikai beteg hozzájusson a szükséges gyógyszerekhez. Elég, ha bizonyos országok, amelyek rendelkeznek a megfelelő ipari eszközökkel, úgy döntenek, hogy gyártanak generikus gyógyszereket, és eljuttatják az érintett népességhez. Minimális pénzügyi erőfeszítésbe kerülne, sokkal kisebbe, mint amennyi a „humanitárius” katonai hadjáratok többsége. Az a kormány, amely nem úgy dönt, hogy ezt teszi, azt dönti el, hogy több tízmillió ember halálában vállal felelősséget. A világ három leggazdagabb emberének összes vagyona nagyobb, mint a világ 48 legszegényebb országának együttes bruttó nemzeti jövedelme.
Tegyük fel, hogy a földgolyó teljes népességének biztosítjuk a napi 2700 kalóriás étkezést, elérhetővé tesszük számára az ivóvizet és az alap-egészségügyi szolgáltatásokat. Ez nagyjából annyiba kerülne, mint amennyit Európa és az Amerikai Egyesült Államok lakossága évente parfümökre költ.
Ezek az állítások elég kemény erkölcsi zsarolási alapok voltak számomra, hogy legalább beleolvassak, lapozgassak a továbbiakban is. A lapozgatásból nem lett semmi, mert a szöveg eleinte annyira elvont filozófiai szakszöveg, hogy folyamatos koncentrált figyelmet követel, különben érthetetlen. A könyv első hét fejezetében szenvedtem. Innen talán csak a Bertolt Brecht politikai-drámai és a Kazimir Malevics művészetfilozófiai megfontolásait elemző részek maradtak meg bennem.
A nyolcadik fejezettől aztán megváltozott a kép, mintha kicserélték volna a szerzőt, elkezdett egyszerűbben, érthetőbben fogalmazni, és nagyszerű irodalmi elemzésekkel támasztotta alá a mondandóját. A Nobel-díjas, de elfeledett Saint-John Perse, és az ismeretlenségben meghalt, majd világhírességgé vált Paul Celan egy-egy azonos című költeményének elemzése, majd Ferdando Pessoa és egy újabb Brecht szöveg párhuzamos végiggondolása megmutatta, hogy mitől lehet a XXI. században sztár egy marxista és maoista gyökerű filozófus. Kivételes gondolati mélység és analitikus képesség jellemzi ezeket az írásait, és mivel alapvetően leíró jellegűek, a didaktikától is mentesek, és hatalmas szellemi élményt nyújt a befogadásuk.
Badiou könye végül az animális humanistának nevezett modern nézetek megbélyegzésére fut ki. Az ember evolúciós gyökereire alapozó pszichológiát, az Isten vagy Emberisten nélküli materialista és ateista elvű tömegdemokráciát, és a kapitalista érdekek által vezérelt pragmatikus liberalizmust tekinti a legfőbb ellenfelének, azaz azokat az eszméket, amelyeket én a felvilágosodás legfontosabb örökségeként a magaménak vallok. Nézeteink tehát nem egyeznek, viszont ennek ellenére jó benyomásom alakult ki a könyvről, és azt jó szívvel tudom ajánlani mindazoknak, akik a történelemfilozófiai és művészetfilozófiai kérdések iránt érdeklődnek, és ennek az igen magas szintű előadássorozatnak a befogadására képesek és kedvet éreznek.
(A könyv a Typotex kiadásában jelent meg, és a honlapján http://www.typotex.hu/konyv/A%20szazad sok egyéb érdekes információ is olvasható róla.)

Ha a világ Homérosz óta(!) ketté szakadt egy metafizikai és egy racionális tartományra, és ez utóbbi képviselői – elsősorban a tudósok – , az isteni-égi-szellemi régiót elfoglalják, kiszikkasztják és megsemmisítik, vajon mi marad az embernek? – teszi fel a kérdést Tillmann J. A. – amire én kéretlenül válaszolok: ő marad nekünk, ő, a mindentudó próféta, aki rávilágít az emberiség több ezer éves eltévelyedésére. 
Tillmann J. A. nem orvosi eset, a bölcsészettudományok területén az ilyet úgy hívják, hogy a tradicionális gondolkodást követő kultúrpesszimista filozófus, aki Platón, Nietzsche, Heidegger és Hamvas Béla nyomdokain, a kortárs Virilio tanait idézve hirdeti az igét: a későújkori ember elfajzott világa hazug látszat csupán. 
Az esszékötet fülszövege szerint a szerző korunk élő, mindenkit érintő és sokakat érdeklő kérdéseire keresi a választ, nem akadémikus tudományoskodással – és valóban. A racionális okfejtésnek nyomát sem találjuk, inkább költői szövegeket olvashatunk Csernobil és az űrhajózás létromlást egyként bizonyító tragédiájáról, a tér és idő jelképpé nemesüléséről, a tükör szimbólumrendszeréről, és hasonló érdekfeszítő témákról. 
A könyvben található két tanulmány, amelyet jó szívvel tudok ajánlani: Ridley Scott remek filmjéről, a Szárnyas fejvadászról, és az 1980-as évek alternatív rocksztárjáról, Klaus Nomiról. Ez utóbbiból egy idézet:

„Régmúlt világokból jöttem 
hogy lássam, mit tett az ember, 
mi hamis és mi feltevés. 
A jövő kezdetét vette, 
sok mű született. 
Rohanunk kifelé az időből; 
óva figyeld a jelet! 
Új dimenziók nyíltak, 
új életmódok szándékában. 
Ne hagyd figyelmen kívül a tanácsot: 
nálad vannak az élet kulcsai.” 

Gimnazista koromban olvastam, hogy az ősmagyarok egy időben, valahol Levédián túl, a Kazár Birodalom fennhatósága alatt éltek, és ezek a kazárok zsidó vallásúak voltak. Ez szöget ütött a fejemben, ezért elhatároztam, hogy régész leszek, megtanulok kazárul, és elutazok a Volga parti Itil városába, hogy a helyszínen folytatva kutatásokat, fényt derítsek a rejtélyes ügyre. Sajnos, utóbb a tudomásomra jutott, hogy a Kazár Birodalom rövid tündöklés után felbomlott, népe beolvadt környező népességbe, a kazár nyelv sem maradt fenn, és írott forrásai, ha voltak is, már mind elvesztek. Így lettem fogtechnikus, de ez egy másik történet, amit most nem mesélek el.
Aztán évekkel később, talán Temesi Ferenc: Por című nagyszerű szótárregénye kapcsán vagy a vajdasági Új Symposion folyóiratban olvastam, hogy megjelent Milorad Pavic: Kazár szótára, amely egyrészt „kazár-hitvita” érdekes feldolgozása, másrészt a kelet-európai posztmodern irodalom alapműve.
Az ifjúkori álmok valamilyen formában teljesülnek, Pavic könyvét végre elolvastam.
Mi is ez a könyv? Egy regény, amelynek három szálon fut a cselekménye.
Az első szál, a legrégebbi, valamikor a IX. században játszódik, amikor a kazár uralkodó, a kagán, nyári szálláshelyére hívatott egy keresztény szerzetest, egy zsidó rabbit és egy mohamedán dervist, hogy fejtsék meg egy álmát. Felajánlotta, hogy a legmeggyőzőbb magyarázatot adó vallását uralkodóvá teszi a birodalmában.
A második történet ideje a XVII. század, mikor is egy-egy keresztény, zsidó és mohamedán férfiú az egykori történet nyomába ered, és igyekszik annak homályos pontjait tisztázni. Ezek hárman álomvadászok is, akik képesek mások álmaiba belelátni, és egymás álmaiban is megjelenni.
A harmadik szál a könyv megjelenésének idején, azaz az 1980-as években játszódik, és a kazár szótár mai formájának – azaz magának Pavic könyvének – a kialakítása kapcsán játszódó krimi.
A könyv formája szerint bevezető részekre, záró függelékekre, és a kettő között három külön álló könyvre-szótárra tagolódik. E három könyv (sorrendben: vörös, zöld és sárga) a cselekmény keresztény, mohamedán és zsidó forrásaiból gyűjti össze a címszavakat. Egy-egy címszó valamelyik szereplő életét meséli el, vagy a cselekmény szempontjából jelentős eseményt ismertet. Például a keresztény, azaz a vörös szótárban szerepel Cirill neve, aki a IX. századi hitvita keresztény résztvevője volt. A mohamedán és a zsidó szótárban az ő neve nem szerepel. Viszont mindhárom szótárban található kazár hitvita címszó, melyben mindhárom vallás forrásai a saját felfogásuk szerint írják le a történteket.
Ez így kicsit bonyolultnak látszik, de valójában könnyen átlátható. A könyv ráadásul azt is lehetővé teszi, hogy ne lineárisan, azaz az elejétől a vége felé haladva olvassuk, hanem a hasonló időszakra vonatkozó címszavakat kiválogassuk a három vallás szótárából, és így időrendbe állítsuk a történteket.
Ez eddig így egy érdekes játék, amely alkalmas arra, hogy bemutassa: ugyanazokat az eseményeket az eltérő kultúrák másképp és másképp látják és értelmezik, saját hagyományaiknak és érdekeiknek megfelelően.
Ezen túlmenően Pavic sajátos mitológiát teremt, amely a három vallás közös gyökereiből táplálkozik, de egyetlen vallás tanaiban sem szerepel. Hatalmas fantáziával, a népi vallásosság, a mesék, mítoszok, mondák elemeit is felhasználva hol költőien szép, hol profánul mulatságos történeteket, anekdotákat, fabulákat alkot, amelyek egymással hol összekapcsolódva, hol egymást kiegészítve, egy alternatív ezoterikus valóságot teremtenek.
Ebben a világban az ördögök köztünk járnak, de épp oly halandók, mint az emberek; és az álmok és az éber lét valósága között létezik folyamatos átjárás.
A Kazár szótár tehát egy szótár formájába öntött mese, amely a valós történelmi események, az ezoterikus tanok, és Európa kulturális hagyományainak határvidékén kóborol. Különös formája posztmodern játék, amely egyszerre reflektál a narratívák problematikusságára, azaz arra, hogy a mai világban minden széttöredezett, és nincsen egy, és kizárólagos igazság-történet; és ugyanakkor a barokk kor művészetét példának tekintve, a „lehetetlen minden irányú megvalósítására” törekedve, a részeket egy egységes szellemvilág tükörcserepeiként illeszti össze. Mese és játék, szórakoztató és filozofikus szépirodalmi mű, amely az igényes olvasónak sok örömet okozhat.