James Ellroy L.A. Kvartettjét olvasom éppen, baromi izgalmas, le sem lehet tenni, teljesen függő lettem tőle. Ellroy nagyon profi, pörög a történet, nagyszerűek a karakterek, az írói sablonok egészen mélyre vannak elrejtve. Ha befejeztem, nem marad majd utána semmi, csak a csömör. És egy gondolat: a bukáshoz elég egy egyszeri gyöngeség, aztán nincs visszaút.

Barnás Ferenc is egy bukás történetét meséli el, egy kritikusa szerint kissé unalmasan:
”Simone Weil szerint a képzelet által alkotott irodalom vagy immorális, vagy unalmas, A kilencedik lapjain az unalom kétségtelenül felülkerekedik az immoralitáson…"
Igen, lehet. Egy HH, azaz hátrányos helyzetű kisfiú élete az 1960-as évek Magyarországán nem ígér izgalmas kalandokat. Ráadásul a narratíva egyes szám első személyű, azaz a lehető legszűkebb nézőpontot nyújtja, így hát a korról is csak annyit tudhatunk meg amennyit egy kilenc éves gyerek lát belőle. Borbély Szilárd a Nincstelenekben igyekezett felvázolni egy történelmi hátteret is a történetéhez, Barnás erre kísérletet sem tesz.
Marad a lélektani megközelítés. Egy szorongó, végtelenül kiszolgáltatott, szenvedő, vergődő és elbukó én megjelenítése. Egy másik kritikus szerint ezért mestermű. Ez is igaz lehet.
Ki írhat rosszat erről a könyvről? A könyv hátoldalán Esterházy Péter nagyon dicséri. E.P. nem szokott rosszat írni egyetlen kollégájáról sem, Barnás egyébként is a kedvence, a Merítésben egyszer nyilatkozott is a molynak arról, hogy ő az egyik kedvenc írója, fontos hogy olvassuk a könyveit. Ez érv? Igen, lehet ez is egy érv.

Én nem tudom, hogy a gyermekkori traumák kinőhetők-e, és azt sem, hogy az első bűn után van-e megállás, visszaút. Talán igen.

Van egy történetem. Egy barátommal rengeteget szoktam vitatkozni arról, hogy milyen a jó oktatáspolitika. Szerintem minden gyereket tanítani kell, addig, amíg csak lehet. Ő azt mondja, hogy ez kidobott pénz, a társadalom ezt nem engedheti meg magának, akiben van erő, az majd úgy is kiharcolja magának, a többiek pedig érjék be a minimummal.
Ennek a barátomnak van egy lánya, aki egy örökletes betegsége miatt rengeteget hiányzott az iskolából, elég rosszul tanult, magatartás zavarai voltak. Talán 15 év alatt végezte el a nyolc osztályt és a gimnáziumot, a szülei évente más iskolába iratták, egy évet Amerikában is tanult. Most végzett, eddig csak bukdácsolt matekból, most viszont beérett, ötösre írta az emelt szintű matek érettségit. Természetesen egy menő szakon fog tanulni egyetemen. A barátomnak még nem mondtam, hogy a saját gyereke lehetne a példa arra, hogy érdemes minden gyerekért megküzdeni. Nem akarom, hogy megharagudjon rám.

Milyen ez a könyv? Jó.

A posztmodern szerzők kedvenc szokása, hogy összekutyulnak mindent, ami a kezük ügyébe akad, aztán a szegény olvasó tanácstalanul válogathat, mi is az, ami ebből fontos, mi is az, ami csak átverés, mi is az, ami csak szórakoztat?
Így voltam én is ezzel a regénnyel, amely egyszerre szól a történelemről és annak megismerhetetlenségéről, az emlékezés fontosságáról és annak mulandóságáról, egy fasiszta ideológusról és egy kommunista kalandorról, Oswald Spenglerről és Rejtő Jenőről, Javier Cercasról, aki a könyv szerzője és főszereplője, valamint Roberto Bolañoról, aki szintén megjelenik a könyvben, és aki egyébként a 20. század végének egyik legjobb spanyol nyelvű írója. (Ajánlott olvasmány Bolaño mindhárom magyarul megjelent műve: Éjszaka Chilében, Távoli csillag, Vad Nyomozók.)

A könyv meglehetősen unalmasan indul, ahogy @egy_ember olvasóbarát értékelésében megjegyzi: Az első 50 oldalon megtesz mindent, hogy az ember félbehagyja. Bedob egy halom nevet és eseményt, ami polgárháború szövevényes történetének viszonylag alapos ismerete nélkül nehezen helyezhető el.
@giggs85 szokásos nagyívű recenziójában viszont így fogalmaz: Cercas regénye tipikusan az a könyv, amit mind az olvasók, mind a kritikusok nagyra értékelnek – és talán neki is igaza van, mivel a könyv második fele már sokkal szórakoztatóbb, jó stílusú és elgondolkodtató.

A könyvhöz kapcsolható rengeteg gondolat közül én most kettőt emelnék ki, olyanokat, amelyeket a neten fellelhető egyéb recenziókban sem említenek.

Az első, hogy Cercas könyvét láthatóan Bolaño Éjszaka Chilében című remek kisregényére válaszul írta. Ott a chilei író egy Opus Deihez kapcsolódó és Pinochet tábornok közvetlen környezetéhez tartozó pap belső monológját írta meg. Cercas hőse pedig, legalábbis a könyv első felében, a falangista (fasiszta) ideológus író (Rafael Sanchez Mazas), aki Franco tábornok egyik kormányában még miniszteri tisztséget is betölt.
A fő különbség a két mű között, hogy míg Bolaño a belső monológgal kísérletet sem tesz arra, hogy hőse életét, és ezen keresztül a történelmet objektív módon ábrázolja, addig Cercas dokumentumregénynek álcázza a fikcióját. A végeredmény azonban – legalábbis a történelem felidézése szempontjából – azonos. A dokumentumok is alkalmatlanok arra, hogy korrekt módon megőrizzenek és felidézzenek olyan momentumokat, mint amilyen pl. egy olyan jelenet, amikor egy szökevény halálraítélt szembenéz egy üldözőjével, aki teljesen érthetetlen módon megkegyelmez neki, és futni hagyja.

A második, amit most megemlítenék, az Oswald Spengler egy rendszeresen idézett mondata: „az utolsó órában mindig egy maréknyi katona mentette meg a civilizációt”. Nos, ez az alapvetően téves, teljesen naiv történelemfelfogáson alapuló gondolat a 20. század első felében elég elterjedt volt, annyira, hogy még Rejtő Jenő légiós regényeiben is rendszeresen visszatérő motívum. Cercas azért ezt nem veszi teljesen komolyan, eljátszik vele, több különböző formában hozza elő, például így is:
”…egész Európát a nácik uralták, és a világ végén, anélkül hogy bárki tudott volna róla, a négy szerencsétlen mór, a fekete és a balfasz spanyol […] hónapok után először tűzték ki a szabadság zászlaját. Volt ebben valami irtó nagy tökösség!”
Amikor ezt olvastam, rögtön ez ugrott be:
Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta.
(első mondat)
Rejtő Jenő (P. Howard): A három testőr Afrikában
Azért ezt nehéz komolyan venni. Cercas ezért a könyv végére Spengler gondolatát átírja, és tulajdonképpen pontosan az ellenkezőjébe fordítja, amikor a közösségért hozott csoportos hősi tettet egyéni, azaz individuális cselekedetté változtatja:
”…végtelen, perzselő sivatag jelenik meg, egy katonával, aki egy idegen ország zászlaját hordozza, egy olyan országét, amely azonos minden országgal, és létezését csak annak köszönheti, hogy a katona magasba emeli a vert zászlót; a névtelen katona fiatal, rongyos, poros, rendkívül aprónak tűnik a lángoló homok végtelenjében, megy előre az ablak fekete napkorongja alatt, anélkül hogy pontosan tudná, hova is megy, kivel és miért, de nem is érdekli, amíg előrevisz az útja, csak előre, mindig csak előre.”

Összefoglalva, részleteiben nagyszerű, de talán nem elég letisztult, kiforrott könyv a Szalamiszi katonák. Viszont nem túl hosszú, és Bolaño rajongóinak meg kötelező. :)

A szó első születése megelőzi a teremtést. A gnosztikus atyák egykor Isten lényegét a csöndben találták meg. A „csönd csöndjének csöndje" – írja az egyiptomi kopt evangélium. A teremtés előtti, mindent átlátó mélységes csönd, amelyből az idők kezdetén kipattant a szó, az Ige. Ez a csönd nem az elnémulás hallgatása, nem az elveszített szavak csöndje, hanem a titoké, amelyhez szó fel nem érhet, s amelynek megfejtése örök igézet marad.
Máté-Tóth András: Parallax
A szó születése
16. oldal

Az előbb beszéltem Robert De Niróval (magyar hangja: Reviczky Gábor), aki azt mondta: – Figyelj Mr. vargarockzsolt! Te ezt a szart olvasod? Te egy kibaszott hős vagy! De megdumáltam vele, hogy nem is annyira rossz, és ha 30 évvel fiatalabb és 30 kilóval hájasabb volna, akkor el is játszhatná a főszereplőt.

Figyelj, haver! Az rendben van, hogy együtt fociztunk a Városligetben, meg a Közgáz Jazz Klubban együtt hallgattuk a legprímább zenéket – például Konrad Bauer, ROVA, meg ilyenek, amik akkor a legmenőbbek voltak, nem csak Európában… (De te már akkor is csak egy kis senki voltál, azóta meg főleg. Ezt nem azért gondolom, mintha lenéznélek, csak éppen más világban mozgunk. Különben szívesen beszélgetek veled, jó csóka vagy, és nem tehetsz róla, hogy ÉN egy állami vállalat VEZÉRIGAZGATÓja lettem, te pedig csak kishivatalnok, aktakukac, bérrabszolga).
Együtt ittunk az este, megmutattam a lakásom, láthatod, van stílusom, de a könyvet nem fogom kölcsön adni. (Nem vagyok lúzer, tudom, hogy nem adnád vissza, ha kell, vedd meg, vagy járjál könyvtárba! Meg van véleményem azokról, akik könyvtárba járnak, akik olyan könyveket vesznek a kezükbe, amit mások összefogdostak, és nem is tudják, hogy mi most éppen a trendi.)
Amerika! Miami! Én jártam ott, tudom, hogy milyen, pont olyan, ahogy Tom Wolfe leírja, ő a legmenőbb író, aki mindig is tudta, hogy mi az a vonal, ami a legjobban fut.
Nem az a fikázás, hogy az amcsik hülyék, műveletlenek, meg agresszívan diktálnak a világnak, miközben a saját országukat sem tudják normálisan menedzselni, hogy úsznak az adósságban és tanulhatnának tőlünk. (Rendben, ezt néha én is szoktam mondani, mert ez a mostani hivatalos irányvonal.)
Én magánéletben liberális vagyok, (Ezt talán nem kellett volna mondanom, de nem veszélyes a fickó.) tudom, mi az a multikulturalizmus, nem csak a jó oldalát látom, teljesen tisztában vagyok a problémával.
Szóval, Miami! A városlakók többsége kubai bevándorló, a polgármester kubai, a rendőrök kubaiak, aztán ott vannak még a mexikóiak és a többi latin, meg feketék, régről, még a rabszolgák ivadékai, meg bevándorló haitiak, oroszok, észtek, mindenféle náció, alig van igazi fehér. Az igazi fehér az angolszász, protestáns, elit egyetemre járt, gazdag, művelt, és nem jön le Délre.
És akkor a Wolfe megír egy bűnügyi történetet, ami itt játszódik, de talán nem is a történet a lényeg, hanem a környezet, a különböző kultúrák találkozása, az etnikai gettók, határsértések és villongások, meg a beilleszkedők, meg az elkülönülők, és a politika meg a bűnözés, orosz oligarchák és művészek, kurvák és újságírók, vén trottyos nyugdíjasok, meg fiatal csávók, akik bandatagok. És a partik. Az orgiák meg képzőművészeti kiállítások, ami most a legmenőbb. Benne van minden, ami jó Amerikában.
Jó hosszú könyv, nem mindenki képes ilyen sokat olvasni, az van rányomatva az elejére, hogy AZ ÚJ AMERIKA NAGYREGÉNYE, és a címe is szenzációhajhász, VÉRZIVATAR. Az eredeti cím Back to Blood, inkább utal arra, hogy a vér nem válik vízzé, a származás mennyire meghatároz, és az etnikai sztereotípiák mennyire igazak. És figyeld meg, néhány éven belül ez lesz nálunk is. (Ha csak ki nem lépünk az EU-ból, mert akkor kazah, üzbég, belorusz és azerbajdzsán turistákon kívül nem fog senki idejönni, mert hermetikusan le fogjuk zárnia határokat a bevándorlók elől, de én akkorra már rég Svájcban leszek, az az igazi príma ország.)
Wolfe nagyon tud írni, minden szereplőnek saját nyelve van, és kitalálja a gondolataikat is, és ez teljesen reális. Igen, így gondolkozik egy fekete rendőrfőnök, miközben az állását veszélyeztetve vitatkozik a kubai polgármesterrel, így meg a kubai kurva, akit reggel kirúgott az orosz keresztapa. Teljesen hiteles.
Van benne szex is, mérsékelten, egy szexmánikus pszichológus, aki pornófüggő milliárdosokat gyógyít, meg az előbb említett kurva. De ez nem teng túl. Éppen csak annyi van belőle, amennyi kell. Minden pont jó. Mondjuk, a vége egy kicsit leül, azt jobban is meg lehetett volna oldani, a legeslegvége nem elég izgalmas, nincs igazi katarzis, bár azért ez elegáns megoldás. Nem bestseller, hanem komoly regény. Nem úgy komoly, hogy komoly, mert nagyon szórakoztató, hanem úgy, hogy nem törekszik a legolcsóbb fogásokkal megfogni az olvasót. (Látod, komolyan veszlek, mert elmagyarázom ezt neked, hogy megértsed, én már más kategóriákban gondolkozom, mint te. Nálam már más a jó és a rossz, ezek más viszonyrendszerek függvényei. De azért most már lekophatnál, mert nem akarok többet pofázni, a fiadnak meg úgy sem fogok állást adni, legfeljebb rakodómunkás lehet nálunk, feldughatja a seggébe a bölcsészdiplomáját, a pénzes állások fontos emberek függvényei, te pedig csak egy régi haver vagy.)

MILYENEK AZ ALTERNATÍV ISKOLÁK?
Nem tudom. Sokfélék.
Falusi kisiskoláktól fővárosi elitgimnáziumokig terjed a választék.

Ami biztos:
1. Olyanok, ahová a gyerekek sokszor mennek örömmel és kíváncsian.
2. Olyanok, ahol tisztelik és szeretik a gyerekeket.
3. Olyanok, ahol nem csak a tananyag átadása, hanem a személyiség kiteljesítése is fontos.
4. Olyanok, ahol nem csak a „jótanulók” a fontosak.
5. Olyanok, ahol minden diáknak lehetősége van a lehető legtöbbet kihozni magából.
6. Olyanok, ahonnan jó eséllyel kerülnek ki okos, magabiztos, nyitott és szabad emberek.

MILYENEK AZ ALTERNATÍV ISKOLÁK?
Nem tudom.
Ebben a könyvben az alternatív iskolák pedagógusai szólalnak meg, hiányzik a külső nézőpont.

Ami biztos:
Ezek a pedagógusok iszonyúan sokat dolgoznak. Nagyon intenzíven, nem rutinból, hanem folyamatosan innovatívan, és egész személyiségüket beleadva a tanításba. Úgy látszik, örömmel teszik, mert sok pozitív visszajelzést kapnak a gyerekektől és a közvetlen kollégáiktól.
Viszont a magyar társadalom többsége – beleértve ebbe az oktatási kormányzatot és a pedagógus szakmát is – jó esetben csak érdektelenül, de nagyon sokszor ellenségesen viszonyul a munkájukhoz. Integráció, személyiség központú oktatás, kompetencia fejlesztés – ezek a szakkifejezések lassan szitokszavakká változnak ebben az országban.

Ki adja alternatív iskolába a gyerekét? Akinek nagyon fontos a gyereke sorsa. Aki nagyon sokat vár az iskolától. Aki hajlandó ezért felvállalni plusz energiát, időt, konfliktusokat, és sokszor többlet kiadást is. (Sok alternatív iskolában, és a legtöbb alternatív gimnáziumban van tandíj is.) Nyilván az a döntő, hogy a lakóhely elérhető körzetében milyen a választék.

Milyen ez a könyv? Szakkönyv, arra alkalmatlan, hogy egy átlagos szülő ebből tájékozódjon, leginkább pedagógusok és az oktatásügy iránt érdeklődő értelmiségiek számára ajánlott. A nagyon tudatos szülő persze sok érdekes információhoz juthat ebből a könyvből is a különböző pedagógiai módszerekről, az ország különböző pontjain működő alternatív iskolákról, de ez nem pótolhatja a saját környezet alapos feltérképezését.

A könyv részletes tartalomjegyzékét lásd itt.

Karcok itt.

Ez volt a dolga. Aki ilyet tud, annak meg kell írnia.
Kiss Ottó megrázó, felkavaró, szívszorítóan fájdalmas történettel rajzolta meg a Kádár-kor vidéki Magyarországának hiteles és jellegzetes képét, egy gyerek szemszögén keresztül.
A kritikusok meg tehetnek egy szívességet.
Igen, a regény második fele, különösen a vége, talán elnagyolt, és elnagyoltságában is hosszú, de ez a történet logikájából következik. Mert mi is lenne a helyes, követendő írói eljárás, metódus, ha a főhőssel már az élete elején megtörténnek a legfontosabb események, amelyek határozott pályára állítják a későbbi sorsát?
Ennek így kellett lennie, nem hiányzik az elszürkülés* fokozatainak a részletesebb kibontása, ábrázolása. Azért meg külön piros pont, hogy elkerülte a drámai, de hazug csattanó csapdáját. Ilyenre csak igazán komoly írók képesek.
És az olvasó? Hát, az olvasó csak olvasson. :) Keressen magának szép, romantikus, kalandos történeteket, amelyek szórakoztatnak.
Van egypár olyan író, aki nem nagyon törődik az olvasója szórakoztatásával. Kapásból Tar Sándor, Ménes Attila és Borbély Szilárd neve jut az eszembe. Persze, biztosan lehetne folytatni a sort. Ezeknek az íróknak megvannak a saját történeteik, karaktereik, helyszíneik, és ezen nem lehet változtatni. Ilyen fájdalmas regényeket, elbeszéléseket bírnak írni. Azért ez nem rossz irodalmi társaság. Kiss Ottó ezzel a regényével közéjük lépett.

Mi szeretnék lenni? A SZÁMADÓTEST KUTYAÜGYI ELŐADÓJA..

”A kutyák átvételekor-átadásakor (a Belügyminisztériumon belül) a nyilván­tartási lapon feltüntetett adatok helyességéről a nyilvántartási lap adatainak A KUTYÁVAL TÖRTÉNŐ EGYEZTETÉSE ÚTJÁN meg kell győződni.”

Na, most ez vagy azt jelenti, hogy a kutyaügyi előadó értett kutyául, vagy azt, hogy beszélő kutyákra ügyelt.

VONAT- ÉS ÁLLATEGÉSZSÉGÜGYI ANYAGGAZDÁLKODÁSI SZAKUTASÍTÁS
[részlet]
BM. ANYAGI ÉS TECHNIKAI CSOPORTFŐNÖKSÉG KIADVÁNYA, 1967

Kutyanyilvántartási lap:

(6. sz. minta)

Állománybavételkor minden szolgálati kutyáról kettő pél­dányban "Kutyanyilvántartási lap"-ot (továbbiakban nyilvántartási lap) kell kiállítani.

A nyilvántartási lap egyik példányát a kutya kiutalásával egyidejűleg az érintett testület (SZÁMADÓTEST) részére kell kiadni, melyet annál az alegységnél (szervnél) kell őrizni, amelynél a kiutalt kutya szolgálatot teljesít, míg a második példánya a Hőr. Országos Parancsnokságon, illetve közvetlen számadótes­tek viszonylatában az Élelmezési Osztálynál marad.

A nyilvántartási lap rovatait értelemszerűen kell kitölteni.

Az I. részt — az állományba vitellel kapcsolatos okmányok alapján — az Élelmezési Osztály tölti ki.

A II. résznek a vezetésé annak az alegység (szerv) parancs­noknak (vezetőnek) a feladata, mely egység állományába a kutyavezető, illetve a kutya tartozik. A kutyavezetői tanfolyam végzésére vonatkozóan bejegyzést tenni az iskola (tanfolyam) által adott bizonyítvány alapján lehet.

A III. résébe a kutya kiképzésével és továbbképzésével kapcsolatos adatokat a Kutyavezető Kiképző Iskola vizsgabizottsága jegyzi be.

A IV. részbe a szemlebizottság, az V. részbe pedig a tenyésztelep vezetője végezhet bejegyzést.

A VI. részbe a bejegyzéseket a kutya munkájának értékelé­sével kapcsolatban felvett jegyzőkönyv alapján a kutyavezető szakmai elöljárója végzi.

A VII. részbe az adatokat a vonatkozó okmányok alapján kell bejegyezni.

A VIII. részbe bejegyzéseket csak az állatorvos, a IX. részbe pedig az állatorvos, illetve a nyilvántartás vezetője tehet.

A nyilvántartási lap kiállításának alapját képező, valamint a kutya származására vonatkozó okmányokat az Élelmezési Osz­tályon az anyakönyv mellett, míg az egyéb bejegyzésekkel kap­csolatos okmányokat a nyilvántartási lap mellett külön gyűjtő­ben kell őrizni.

Ha a nyilvántartási lap elvész (megsemmisül), akkor az Élelmezési Osztály az anyakönyv és a vonatkozó okmányok alapján új nyilvántartási lapot állít ki, mely esetben a nyilvántartási lap első oldalának felső részén piros tintával "Másolat az eredeti nyilvántartási lap pótlására" felirattal kell ellátni.

A kutyák átvételekor-átadásakor (BM-on belül) a nyilván­tartási lapon feltüntetett adatok helyességéről a nyilvántartási lap adatainak A KUTYÁVAL TÖRTÉNŐ EGYEZTETÉSE ÚTJÁN meg kell győződni.

Azoknál az egységeknél, szerveknél, ahol KUTYAÜGYI ELŐADÓ, illetve állategészségügyi szolgálati ág vezető nincs, ott a kutyavezető köteles a fentieket végrehajtani.

Ha az egyeztetés során kiderülne, hogy a kutya leírása a nyilvántartási lapon bejegyzett adatoktól eltérne, akkor ezt a tényt az átvételi jegyzőkönyvben rögzíteni kell. A jegyzőkönyv alapján az Élelmezési Osztály intézkedik az eltérés okának tisztázására, szükség esetén a nyilvántartási lap adatainak helyes­bítésére.

Az áthelyezett kutya nyilvántartási lapját az átvevő testü­let (számadótest) részére át kell adni.

A kutya BM. állományból való törlése esetén — a törlésre vonatkozó okmány számának bejegyzése után — a nyilvántar­tási lapot le kell zárni, az első oldalt piros vonallal átlósan át kell húzni, és az első példányt a fogyatékoló számadótestnél, a második példányt pedig a testületi parancsnokságon, illetve az Élelmezési Osztályon külön gyűjtőben 2 évig meg kell őrizni.

Quentin Tarantino:
1968 tavaszán Ken Kesey, a Száll a kakukk fészkére írója, és a Merry Pranksters (Vidám Kópék) banda a Furthur („Továb”) elnevezésű pszichedelikus iskolabusszal San Franciscoból az Államok a keleti partjára, New Yorkba indult. Útközben megálltak Washingtonban, és ha már ott voltak, elfoglalták a Fehér Házat is. Lyndon B. Johnson elnök egy azonnali TV beszédben bejelentette lemondását, de az elnöki hatalmat nem Hubert Humphrey alelnökre, hanem arra a Neal Cassadyre ruházta át, aki korábban Jack Kerouac Úton című regényében Dean Moriarty néven szerepelt és szerzett magának kétes hírnevet, és e rendkívüli pillanatban a Furthur sofőrjeként fungált. Az új elnök első intézkedéseivel legalizálta az LSD-t és a marihuánát, valamint azonnal beszüntette a vietnámi háborút, és haza rendelte Délkelet-Ázsiából az amerikai csapatokat. A kialakult új helyzetben a Szovjetunió is teljesen elbizonytalanodott. Leonyid Iljics Brezsnyev főtitkár benyújtotta lemondását az SZKP Politikai Bizottságának. Utódjául Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin írót választották meg, aki Vlagyimir Szemjonovics Viszockij énekest kérte fel a miniszterelnökének, s ezzel kitört az általános világbéke.

Szergej Fjodorovics Bondarcsuk:
Fél évvel korábban, 1967 novemberében, az FBI immár harmadízben tartóztatta le Ken Keseyt, ezúttal is marihuana birtoklásért, és a San Meteo megyei börtönbe szállították. Allan Ginsberg ugyanazon év karácsonyán felkereste őt, ekkor már engedélyezték a látogatást, és igen rossz állapotban találta. Vagy a rendőrök vagy a fegyőrök vagy a cellatársai többször is bántalmazhatták, és a folyamatos kábítószer használat is árthatott az egészségének, mert csont és bőr volt, és teljesen zavartan viselkedett. Ginsberg sajtótájékoztatón ismertette barátja és harcostársa helyzetét, majd a Vietnám Emléknap Bizottság 1968 elején szolidaritási naggyűlésen követelte a neves író és közéleti személyiség szabadon bocsátását. Keseyt – már teljesen elborult elmével – július 28-án szállították át a San Francisco városi elmegyógyintézetbe, ahol pontosan egy hónapra rá, 1968. augusztus 28-án elhunyt. Halálát, a hivatalos jelentések szerint, kétoldali tüdőgyulladás okozta, de sokáig tartotta magát a hír, hogy valójában elektrosokkal kivégezték.

Tom Wolfe amerikai író és újságíró variációja szerint – amely jelentősen eltért az Oscar-díjas Quentin Tarantino féle hollywoodi változattól, és az Oscar-díjjal és Lenin-renddel kitüntetett Szergej Fjodorovics Bondarcsuk féle szovjet variánstól is –, Ken Kesey 1967 tavaszán egy San Francisco-i raktárépületben megtartott happening keretében bejelentette, már túllépett a drogokon, s a módosult tudatállapot eléréséhez nincs szüksége LSD-re. Ezután feleségével és három gyermekével visszavonult az Oregon állambeli Springfildbe, a bátyja farmjára, ahol a továbbiakban a világtól elvonultan, minden közszereplést és interjút visszautasítva élt. 1969 óta nem jelent meg új műve. Időről időre felreppent ugyan a hír, hogy új, nagyszabású romantikus regényén dolgozik, amely már megjelenés előtt áll, azonban ezek a hírek tévesnek bizonyultak. Az elmúlt évtizedekben többször fordult bírósághoz, hogy megakadályozza a róla szóló írások megjelenését, ami csak tovább növelte a személye körüli publicitást…A The Electric Kool-Aid Acid Test valójában James Joyce Ullysses című művének kissé betépett állapotban átírt változata – nyilatkozta pár évvel később Andy Warhol, de ezzel Yoko Ono nem értett egyet. Yoko Ono egyébként Andy Warhol temetésén is részt vett, sőt ott beszédet is mondott.

A regény szerkezete:

1.Bevezetés. Első mondat: Jól fog az agyad, Hűs Szellő.

2.Tárgyalás: több ízben itt és amott. Fényes fekete FBI-cipők. A hólyagtotem. Az elektromos öltöny. Mit szólsz a Buddhámhoz? „Karcsú volt, a haja vad és sötét, intellektuálisan nagyon hűvös, ugyanakkor felcsigázott. Bevezette Keseyt a freudi pszichológiába.” (Ezzel nem értek egyet!) Tulajdonképpen az LSD hatásának bemutatása történik.

3.A cselekmény fokozódik. A busz. Utazás New Yorkba és vissza. Közben fellép a Szépséges Boszi, Timothy Leary és Sandy.

4.Razzia. Hell’s Angels. Aki nem tudná, az most kap a pofájára!

5.Itt gyorsítunk, most indul a pörgés, egészen Mexikóig és vissza!

Ezután tarthatnánk egy hosszabb kitérőt, melyben a Grateful Dead, a Beatles, Bob Dylan narratívájának kapcsolódó pszichedelikus momentumaira is felhívhatnánk a figyelmet. Nem olyan bonyolult!

(Akik rajta voltak a buszon, mind odataláltak, csak a zsaruk nem. A hatalmas Stroboszkóp fénye alatt minden széttöredezettnek tűnt. Eksztatikus táncosok – a karjukról lerepült, levegőbe fagyott kézzel – csillámló arcuk szétesett – csillogó fogsor villan itt, bevilágított csiszolt arccsont ott – összepattogzó töredező képek, mint egy régi villogós filmben – a szeletelt ember! – a történelem teljességében lepketablóra gombostűzve: az élmény persze… aztán jön Kesey, a főbejáraton. Most csinálni fog valamit: mindenki figyeli. Hát persze.)
vargarockzsolt

(Az írás a Könyvtárosok könyves blogján jelent meg először.)

Normális országban a költészet súlytalan.* 1971-ben, amikor ez a kötet megjelent, Magyarországon éppen komcsi diktatúra volt. Ez akkoriban normálisnak számított Kelet-Közép-Európában, és akik ezt kritizálták, azok tűntek abnormálisnak. Három éve véget ért a Prágai Tavasz, amely az utolsó kísérlet volt a szocializmus humanizálására. (Fából vaskarika.)
Petri addig marxista (de nem kommunista) volt, ekkorra világos lett számára, hogy minden korábbi eszméje vagy hazugságon alapult, vagy megvalósíthatatlan.
Magánélete is válságban került: egy nagy szerelme öngyilkos lett, az első házassága is csődbe jutott, el is váltak.
A kötet verseit, tehát, nem a túláradó öröm jellemzi.
Fájdalmas rezignáció, intellektuális és (ön)ironikus távolságtartás – az (ön)hitektől és nagy eszméktől –, ez határozza meg az alaphangot.
Tematikailag a privát események és érzelmek uralják a magas filozófiai eszmékkel szemben. Előtérben a hétköznapi kiábrándultság és az elbukott szerelem – a cenzúrázottan megjeleníthető politika világának háttere előtt.
Formailag belső beszéd diktálta szabadversek, amelyeket Rielkét idéző enigmatikusságokat csak ritkán alkalmaznak (többnyire egyszerűen, direktben érthetők), ugyanakkor – a folytathatatlannak ítélt – józsefattilás (nagylászlós) népdalszerű egyszerűségű tiszta rímes verssorok is előfordulnak – ilyenkor sírni vagy nevetni kell.

Normális országban a költészet súlytalan.* Érdektelen, hogy milyen Petri György első kötete verseinek színvonala.** Kornis Mihály, író és előadóművész mégis felháborodott, amikor Bán Zoltán András kritikus ezt írta: „…mindenekelőtt a túlírt, túlbonyolított, sokfelé elágazó, hosszabb verseket éreztem kifejezetten unalmasnak.” Ezért hát Kornis, aki évtizedeken keresztül Petri barátja volt, a Nyitott Műhelyben előadta a Magyarázatok M. számára hosszúverseit. Jó volt. Kornis nagyon okos és szuggesztív személyiség, nagyszerű humorral. A youtube-on majd megnézhető lesz. (Ott elérhető három korábbi Kornis előadóest felvétele is, amikor Orbán Ottó, Garaczi László és Petri (más) verseit szavalta.) Az est hangulatát viszont biztosan nem fogja tudni visszaadni. Ahhoz le kell menni a Nyitott Műhely pincéjébe és érezni kell az ottani szagot. (Hamisítatlan underground feeling.)

Kornis és Bán Zoltán András vitáját nem tudnám eldönteni. (Petri költészetének kritikai visszhangjáról lásd itt)
Hogy kinek mi az unalmas, az elég szubjektív dolog. Az viszont biztos***, hogy Petri a 20. század második felének (Tandori mellett) az egyik legjelentősebb költője. Kornis szerint (Kosztolányitól idézte a gondolatot), ha meghal egy szerző, akkor a Purgatóriumba kerül, ahol akár több száz évig is tanyázhat (lásd Shakespeare és Bach esetét), amíg újra divatba jön. Szerintem Petrit az Orbán-rezsim nem engedi a Purgatóriumba, mert a Kádár-rendszerben írt politikai versei lassan újra aktuálisok lesznek. Most éppen a letargikusak, pl. ezek a sorok:
Node mit tudunk mi (azon túl,
hogy így vagy úgy megmentjük lelkeinket;
okosan előrelátunk, vagy kikezdjük az okos előrelátásokat;
látunk még egy parányi lehetőséget,
vagy éppenséggel egy körömfeketényi lehetőséget sem látunk;
úgy ítéljük, hogy a jelen körülmények között nem lehet élni,
vagy hajlunk arra, hogy mégiscsak lehet élni),
Később talán majd az Andrzej és Wanda című verse is, de azt nem idézem, mert az már a harmadik kötetből, az Örökhétfőből való.

* Járjuk ezt kicsit körül.
1. Hogy mi a normális, azt én mondom meg.
2. A költészetnek nincs súlya, értéktelen, amennyiben nem lehet pénzre váltani. Kivéve, ha megzenésítik – ki olvasna-hallgatna egyébként Bereményi verseket, ha Cseh Tamás nem zenésítette volna meg, és adta volna elő őket? És persze az állam, az aktuális hatalom is fizethet érte lakájköltőknek.
3. A költészet súlytalan, olyan könnyű, hogy költőjét és olvasóját az égbe röpíti.
4. Vagy csak szórakoztat? Önkifejezés és közösség teremtő erő – lásd slam poetry?
5. És akkor ott vannak még a gyermekversek.

** Érdektelen, érdek nélkül érdekesnek találom, tehát írok róla. Akit nem érdekel, az legfeljebb nem olvassa el.

*** az viszont biztos – az érvelés hiánya, különböző okokból: lusta vagyok rá; unom; a moly.hu cenzúrázott felület, amit megértek, elfogadok, bár nem értek vele egyet; a felkészültségem is hiányzik hozzá; stb.****
**** több most nem jutott eszembe.

Egy másik Kornis-Petri est felvétele:

Van ott egy híd? Nincsen? A patakot kell követni? Vagy a főút tovább visz? A főúton eltávolodik onnan? Kicsit kanyarogni kell, aztán ösztönösen tudni fogom? És amint ösztönösen tudom, már ott is vagyok? Az a fontos, hogy őszinte legyek? Őszintének kell lenni és akkor minden rendben lesz? Az pedig csak a sorstól függ, szerencsés embereknek keresgélniük sem kell? Ez azt jelenti, hogy vascipőt viselünk, amit, ha nem találunk sehol sem, nem is érdemes keresnünk! Azt mondod, hogy a Lélek-bérc csak egy kőszikla? Ha az azért nem, akkor mégis micsoda? Azért nem szívesen beszélsz róla, mert nem szeretnél beszélni róla beszélni, vagy mert nem is tudsz? Csak tőled függ, olyan lesz amilyennek látni akarod, ha szép nőt akarsz, akkor szép nő, de ha gonoszság lakozik a szívedben csak démont találsz.

Ha egy kritikus, esztéta, filozófus ilyen címet választ legelső kötetének, abban nyilván benne van egy avantgard gesztus. Azt állítja a szerző, hogy ő szabad, nem rabja a korábbi előítéleteknek, paradigmáknak, ízléseknek és szekértáboroknak. Meghaladta azokat.
Egy modern gesztussal belép a posztmodern mezőbe, ahonnan rátekintve a régi kocsmára, magabiztosan ítélkezhet, kívülről, távolról, felülről, ahonnan minden jól látszik, s ez a nézőpont akár automatikusan is igazolhatná az ítéletei helyességét.
Szerencsére Farkas Zsolt nincs ilyen (hamis) pozícióra rászorulva, filozófiai és irodalmi esszéinek érvrendszere önmagában is megállja a helyét – egyetlen megszorítással: nem tarthat igényt a kizárólagosságra. Az övé egy vélemény a sok közül, amely jól kijelölhető értékrend alapján épül fel, és ez az értékrend meghatározza lehetséges értékeit, de meghaladhatatlan korlátait is. És ez így van jól.
Szerintem.Azt gondolom, hogy Farkas Zsolt nagyon okos, nagyon képzett, a posztmodern filozófiáknak elkötelezett, és rendkívül eredeti (vagány) stílussal rendelkező kritikus, aki provokatív, de ugyanakkor mélyen átgondolt, és saját logikáján belül konzekvens dolgozatokkal jelentkezett ebben a kötetben. Érdemes elolvasni.

A könyv három részből áll.
1. (Fil.) cím alatt filozófiai tanulmányok Jean-François Lyotard, Richard Rorty és Jacques Lacan munkáiról. (Nem mindig értettem egyet vele, de majdnem mindig megértettem, hogy mit és miért mond. Világos volt, ami a posztmodern filozófiában ritka, mint a fehér holló.)
2. (Irod.) cím alatt irodalmi tanulmányok Kukorelly Endre, Garaczi László és Tandori Dezső költészetéről és prózájáról. (Minden sorát élvezettel olvastam, és tökéletesen meggyőző volt.)
3. (Lev.) cím alatt a egy fiktív levél Amerikából, Amerikáról, amely a fogyasztói társadalom visszásságait ostorozza. (Hehe.) (Ezt a harmadik fejezetet el kéne gyorsan felejteni, mert felületes és közhelyes.)

Elég sokat karcoltam és idéztem, a könyvnek új fülszöveget is feltöltöttem, ennek alapján az érdeklődők láthatják, hogy mit várhatnak.

karcok:

Richard Rorty, filozófus (1931-2007)

Tudod, Picasso az a fazon, akiről a Picasso kalandjai című filmet csinálták, ami marha jó, baromi sokat lehet röhögni rajta. Ezen a könyvön nem nagyon lehet röhögni, pedig elég érdekes nőci írta. Gertude Stein amerikai írónő volt, aki Párizsban élt, és szerintem ezen a könyvén kívül soha nem olvasott tőle senki semmit. De nem ezért volt érdekes – elég sok olyan írónő van, akitől semmit sem olvas az ember, és ezek nem is érdekesek, mint pl. a Vass Virág, Fejős Éva, Szabó Magda vagy Vavyan Fable – hanem mert volt neki egy szalonja, ahová költők, írók, meg festők jártak, pl. Matisse (ő festő), Apollianire (ő költő), meg Hemingway (ő író). Ezek a fazonok a 20. század elején voltak nagymenők, és őrültek is voltak, meg bohémok, ami azt jelenti, hogy kifejezetten normális csókák voltak, és nyugodtan odaülhetnének a Treffortban vagy a Pótkulcsban az asztalodhoz, nem zavarnád el őket, mert még nőket is vonzanának, és ha tudnának magyarul vagy angolul, akkor még normálisan el is lehetne velük beszélgetni. Mondjuk pénzük az nem nagyon volt, pedig most a cuccaik után járó jogdíjakból millió eurókat lehetne kaszálni, de akkor még elég csórók voltak, mert még nem fedezték fel őket.
Szóval ez a Gertrude ezzel a Picasso-val is barátkozott, aki akkor még nem volt híres, és ott élt Párizsban és festette azokat a dilis képeit, a kétorrú, meg háromszemű nőkkel – biztosan be volt tépve valami erős anyagtól – illetve pontosan nem.
Na ezt most megmagyarázom. A Gertrude azt mondja, hogy a Picasso nem volt betépve, amikor a kétorrú, meg háromszemű nőket festette, hanem így látta a világot, mert spanyol volt, meg zseni. Ezt én nem pontosan értettem, pedig a Gertrude elég sokat magyarázta, különben meg már nem is olyan nagy szám, ilyen képeket én is tudok csinálni valamelyik rajzprogramommal, és még festékes sem lesz a kezem.
Különben meg pont most olvasom a Tamásnak, a Beregi Tamásnak a csajozós, bulizós könyvét, és annak a borítója pont ilyen elszállt, mint a Picasso képei. Mondjuk a Tamás művészettörténetet tanult az ELTE-n, és biztos ezért csinált ilyen picassos borítót a könyvének, de az sokkal jobb, mint a Gertrude könyve. A Gertrude könyvében főleg ilyen kék korszak, meg rózsaszín korszak, meg kubizmus, szóval ilyen művészettörténeti blabla van főleg, és csajozásról, meg bulizásról nincsen semmi szó, pedig a filmben, a Picasso kalandjaiban én láttam, hogy ez a Pablo igazi belevaló csávó volt és elég sokat csajozott. Szóval, ezt a könyvet olvassák a művészettörténetet tanuló okostojások, én inkább a Tamás könyvét olvasom, bár ezt a könyvet is elolvastam, de csak azért, mert a @gari adta kölcsön, meg nem is volt vastag és egy csomó kép volt benne, meg amikor a Ráday utcában a Párizs, Texas kávézó teraszán olvastam, akkor elég sok nőci nézte meg, hogy ki vagyok.

Az első megjelenési helye a moly.hu volt.

Kicsit mocskos, de szórakoztató

Vicces srác ez a csemegepultos Lajos. Szívesen elmennék vele sörözni, de a nejemet nem hagynám vele kettesben. Van az a férfi mondás, hogy nem lehet minden nőt megdugni, de törekedni kell rá. Szerintem ő is ezt vallja. Nincs ezzel semmi baj, de a nejem az tabu.
Ismertem egy csomó ilyen fazont régről, amikor még a Ferenc-hegyen laktam egy villában, albérletben, leginkább házőrző kutya státuszában. A tulaj olaszban dolgozott, az egyetemista fiának a belvárosban volt lakása, én őriztem a házat, ami tele volt príma olasz pornóújságokkal, és még az italkészletet is megdézsmálhattam.
Akkoriban BKV ellenőrként dolgoztam, na, apám, az volt a kihívás. Három problémás eset volt:
1. Amikor a cigány csávó bemosott egyet, mert kérted a jegyét. Utána kaptál egy hét pszichológiai szabit.
2. Amikor ismerőssel találkoztál. Simán szénné égett a fejed.
3. Elittad a jegypénzt, és volt rá két napod, hogy visszahozd a kasszát. Büntetni, zsebre dolgozni, hogy menjen az elszámolás.
Ezek egy idő után simán mentek, rutinból, ezt csak azért mondom, hogy lásd, ehhez képest a piacon a csemegepultos piskóta.
De nem ez a lényeg, hanem hogy akkoriban voltak ilyen haverjaim, mint a Lajos. Budai egyetemista srácok, vidámak, jó dumások, akikkel lehet együtt focizni, meg bulizni. Én voltam nekik az egzotikum, a vidéki őstehetség, aki benne mozog az életben. Ők váltogatták ilyen gyorsan a csajokat, és ők ítélkeztek ilyen könnyen, gyorsan az emberekről.
Viszont, ha jól meggondolom, a vidéki haverjaim is pont ilyenek voltak. Szerintük a pesti nőcik csak gazdagok, sznobok és qrvák lehettek. Van ilyen előítélet, ez tudomásul kell venni.
Most eljutottam a nőkig, akikről a Lajosnak elég határozott véleménye van. Felhívnám a nők figyelmét, ha a Lajossal akarnának randevúzni, akkor előtte tusoljanak le, használjanak parfümöt, és mossanak fogat! Ez különösen a vidékről származó egyetemista lányokra vonatkozik, akikkel a Lajos kapcsolatba szokott kerülni. A testszag és a szájszag elég kellemetlen a szeretkezésnél, és a Lajos ezt nem szereti.
Most persze feltehetnénk a kérdést, hogy mit esznek a nők ezen a Lajoson, amikor igazából egy cinikus alkoholista tapló. Természetesen azt, hogy híres író, meg jó dumája, és baba arca van, amiről a nőcik rögtön rájöhetnek, hogy a lelke mélyén érző szív dobog. Ráadásul előkelő családból származik. Ellenvetés lehetne, hogy az a Gerlóczy, és nem a Lajos, a csemegepultos, de erre azt felelném, Flaubert mondta: Bovaryné én vagyok. Azaz az író gyakran akkor is magáról ír, ha egy kéjgyilkosról mesél, mint Ellis az Amerikai psychoban.
Végül még egy csajozós könyvet hoznék ide, ami az eszembe jutott, a Beregi Tamás írta, és az a címe, hogy Egyetleneim. Az sokkal jobban tetszett, mint ez, de nem ajánlom, mert hosszú, nyafogós, sznob, és elvont. Hogy akkor miért tetszett jobban? Ott éreztem, hogy volt tétje a sztorinak. Nem lehetett belőle visszamenekülni valami nyugodt, békés, kispolgári életbe.
Na jó, nem lehet mindenki szenvedő hős, egy József Attila, Latinovits, Hajnóczy, hogy a magukat keresztre feszítőket soroljam, kellenek a vidám történetek is. Ez pont ilyen. Kicsit mocskos, de szórakoztató.

Hamvas könyvét 2010. április 27-én reggel az 1-es villamoson olvasta egy fiatal lány, óriási műanyag, lila színű csillagfülbevaló volt a fülében. Azt hiszem az első kiadást olvashatta. (piroskadar)

- Igen, az volt, ráadásul dedikált példány. A csajszi a Hernádi Zsoltnak, a MOL RT elnök-vezérigazgatójának a titkárnője, általában a szolgálati Audival utazik, de most a kormányalakítási tárgyalások miatt a főnöke nem jött érte, a sofőr meg karambolozott az Erzsébet-hídnál, a Demszky húzta ki az összetört kocsiból. A könyv Hernádié, egy aukción vette 12000 forintért – Hamvasnak elég gyönge az árfolyama. A fülbevalók tőlem vannak, amikor szakítottunk nem volt pofám visszakérni. Nem gondoltam volna, hogy még most is hordja. Lehet, hogy még mindig jelentek neki valamit? (vargarockzsolt)

- Nem sokkal az után, hogy a nép megdöntötte az oligarchák uralmát, a forradalom vezetője tanácskozásra hívta össze a legszűkebb bizalmasi körét. Egy, a főváros hegyvidékén elhelyezkedő villában gyűltek össze: a nemzetközi befektetési és építési vállalkozó, a legnagyobb hazai bank elnök vezérigazgatója, és az olajipari cég vezetője, hogy a jövendőbeli kormányfő társaságában megvitassák a legszükségesebb változtatások hogyanját és mikéntjét. A tanácskozás elhúzódott – a tárgyalók valamennyien egyetértettek abban, hogy új honalapításra van szükség, de a részletek tekintetében még felmerültek közöttük véleményeltérések.
Lassan besötétedett. Az olajipari cég vezetőjének titkárnője hazaindult. Most nem kellett várnia a villamosra, a szolgálati Audi hazaröpítette. Útközben táskájából újra elővette Hamvas Béla Modern apokalipszis című könyvének dedikált, első kiadású példányát, és ezt olvasta belőle:
“A válság végül is nem egyéb, mint az a világmegrendülés, amely az embert végső és határhelyzetének felismerésére kényszeríti.”
Lehet, hogy mégis csak fel kéne hívnom vargarockzsoltot? – tette fel a kérdést magának a fiatal nő, miközben szórakozottan hintáztatta óriási, műanyag, lila színű csillagfülbevalóját.
(Rocco)

- A forradalom – a harc az oligarchák ellen – folytatódik. Jelentés a frontvonalról: a főnök kitüntetést kapott.
(vargarockzsolt)

- Csányi Sándor: Egy év alatt 35 milliárd nyereség.
Érdemes volt részt venni azon a hegyvidéki találkozón. :)
(Rocco)

 - A főnök az Interpol körözési listáján
(vargarockzsolt)
 - Az újabb megnyert választás után itt egy újabb zsíros falat, ezúttal a nemzetközi építési vállalkozónak.
(Rocco)

Ez az észlelés a moly.hu-n jelent meg először.

1. Dresch Mihály és Vizeli Balázs zeneakadémiai koncertjéről

Az előzményekről:
Dresch Mihályt az 1980-as évek közepétől ismerem. Akkoriban a Bem rakparti művelődési házban játszott az együttesével, minden hétvégén, és én minden hétvégén ott voltam. Akkoriban dzsessz Magyarországon nagyon konzervatív műfaj volt. Általában négy tagú együttesek játszottak, egy fúvós, egy zongorista, egy bőgős és egy dobos felállásban. A repertoárban szinte kivétel nélkül klasszikus melódiák szerepeltek, minden szám úgy nézett ki, hogy a zenekar először eljátszott egy slágert eredeti formájában, aztán kicsit dzsesszes ritmusban, ezután a fúvós vagy a zongorista szólózott, kicsit variálva a témát, majd visszatért az eredeti dallam dzsesszes és konvencionális formájában. A dobos és a bőgős koncertenként egy-egy nagyobb szólóra kapott lehetőséget, a közönség a szólókat megtapsolta, közben ivott és beszélgetett. Kicsit vendéglátós íze volt az egésznek.
Ehhez képest teljesen váratlan volt, hogy egy televíziós Ki mit tud? országos vetélkedőn feltűnt egy szombathelyi amatőr együttes, a Masina, amelynek a fúvósa, Grencsó István, teljesen egyedi jelenség volt. Kicsit fésületlen, talán képzetlen, de hatalmas energiákkal és hatalmas zenei invencióval, minden konvenciót felrúgva. Felfigyeltem rá, és amikor megtudtam, hogy az akkor már profi Dresch Mihály bevette az együttesébe, elmentem meghallgatni.
Hatalmas élmény volt, éveken keresztül nem untam rájuk, még a próbáikat is végig ültem, mert egy idő után megengedték, hogy akkor is hallgassam őket. (Minden koncert előtt egy-két órát próbáltak, ami teljesen szokatlan volt akkoriban.)
Hogy milyen zenét játszottak? Kamarazenét, királyi kamarazenét, rendkívüli igényességgel megkomponálva, a hagyományos dzsesszes alapokat a free dzsessz felé kitágítva. Leginkább a legendás Szabados György vezette MAKUZ (Magyar Királyi Udvari Zenekar, amelynek ők is tagjai voltak) volt hasonlítható hozzájuk. A két fúvós, Dresch és Grencsó egyenrangú zenészként lépett fel, de a bőgő (Benkő Róbert) és ütősök (Baló István, majd Geröly Tamás) sem játszott alárendelt szerepet.
A klasszikus felállású Dresch Quartetnek az vetett véget, hogy két dudás nem fért meg egy csárdában. Dresch a népzene és dzsessz ötvözésének irányába indult el, míg Grencsó az avantgard és teljesen szabad freedzsessz vonalát követte.
Dresch a későbbiekben Lajkó Félixet (hegedű), majd Kovács Ferencet (hegedű, trombita) vette maga mellé Grencsó helyére (Grencsó saját zenekart – a változó felállású Kollektívát – alapított).
Dresch Mihály stílusának változását jelezte az is, hogy egy időben megváltoztatta a nevét, és Dresch Dudás Mihály néven szerepelt. A hagyományos mainstream dzsesszt és a magyar népzenét igyekezett ötvözni, váltakozó sikerrel. Ugyanakkor a konvencionálisabb és a népi hagyományokhoz kötődő stílusa hazai és nemzetközi elismerést szerzett neki.

A népzenével nem volt szerencsés az első találkozásom. Az általános iskolában, a Kodály-módszer szerint, népdalokat kellett tanulnunk énekórán. Ez azt jelentette, hogy tisztán szolmizálható hangokból álló, kötött ritmusú, négysoros strófákra épülő, a falusi szegények életéről szóló énekeket kellet betanulnunk, miközben én Beatlest, Rolling Stonest, Bachot és Debussyt hallgattam otthon. Ezek az énekórák tehát végtelenül unalmasak voltak, a legnagyobb zenei élményt bennük egy-egy néha előforduló szinkópa okozta. :)

Vizeli Balázst a Téka együttesben ismertem meg (nem személyesen), a 90-es évek elején ők is a Bem rakparton léptek fel, mert kultúrház vezetője a Dresch Quartetet kiutálta. A Téka táncházat csinált, hagyományos, autentikus magyar népzenével. Amikor hallottam őket, nem nagyon figyeltem rájuk, a zene leginkább a táncot szolgálta. Nem rajongtam különösebben értük, inkább a Muzsikást szerettem, akik nem elégedtek meg az eredeti népzene interpretálásával, hanem igyekeztek azt különböző zenei összefüggésekben (pl. Bartókkal, Balanescuval, Bachhal összevetve) bemutatni, és a zenét a középpontba állítani. A Muzsikás tagjai mind rendkívül képzett zenészek, akik önálló személyiségként is megjelennek az együttesükben, saját arculattal, zenei stílussal, repertoárral. A Téka inkább mint együttes volt értékelhető – jó magyar népzenét, táncházi muzsikát játszottak.

Ezen előzmények után az volt számomra a kérdés, hogy Dresch és Vizeli hol találkozik? Hogyan kapcsolódik egymáshoz a dzsessz és a népzene?

Nos, dzsessz nem volt. Csak népzene, de az jó, leginkább hangulatos, és néha egészen kiváló. Meglepő volt, hogy Dresch teljesen zenei anyanyelvként tudta a népzenét, és hogy milyen örömmel olvadt bele a zenei közösségbe. Változó felállásban voltak színpadon, Dresch Mihály (fuhun, szaxofon, furulya); Vizeli Balázs (hegedű); Tintér Gabriella (ének); Mester László (brácsa, gardon) Kerényi Róbert 'Szigony' (kaval, furulya), Szlama László (koboz), Doór Róbert (nagybőgő), volt hogy duóban, trióban, de mindig jellemző volt, hogy idő után a zenészeket felfalta a zene, azaz eltűntek a zenei folyamatban, eltűnt a személyiségük, teljesen átadták magukat hagyományoknak, az ősi ritmusoknak, dallamoknak. Különösen a repetitív jellegű balladák voltak olyanok, mint az ősi sámánénekek, amelyek révületbe varázsolják az embert. A zene soha nem volt unalmas, mivel az erdélyi és moldvai népzene sokkal változatosabb, mint az itthoni, és bár szabadabb improvizációk nem voltak, de a megszólaló hangszerek, különösen a furulyák, sípok hangjai csúszkáltak, a kötött ritmus mellett azonban mégsem hallatszottak hamisnak, csupán az eredeti hangsorok, dallamok variációinak.
Én ugyan jobban szeretem, ha az ilyen zenei folyamatból időnként kidugja a fejét, kiemelkedik valamelyik hangszer; ha a kollektív zene mellett megjelenik az individuális egyéni hang is, mert akkor érzem, hogy nem előre gyártott formát és tartalmat, zenét és érzelmet kapok, amelyre automataként kéne reagálnom nekem is , de – bár néha elkalandoztak a gondolataim – többnyire élveztem a zenét.
A közönség, amely teljesen megtöltötte a Zeneakadémia Solti Györgyről elnevezett kistermét, láthatóan élvezte a koncertet, és a szokásos ráadást is kikövetelte, majd elégedetten távozott.
(Zeneakadémia, 2014. április 8.)

Egy régi kedvenc Dresch lemez:

Kovács Zoltán: Larghetto (bemutató)    Dargay Marcell: Calque      

Bangkok, forróság, gyilkosság, pedofilia és korrupció. Nem Fejős Éva.
Az eleje lassú, szépen beleéled magad a mocskos ázsiai valóságba – ahol a kulturált európaiak a legmocskosabbak –, aztán felpörögnek az események egészen a kegyetlen végkifejletig.
Van benne néhány abszurd csavar, kicsit sablonos is, nem ez a legjobb Nesbø krimi, de azért nem csalódtam. És a vége tényleg brutális.

Profi. Izgalmas, fordulatos, jól megírt.
Chandlert idéző hardboiled krimi, egy nyomozó páros főszereplésével. Tökéletesen hozza a műfaj sablonjait, nincs benne semmi fölösleges értelmiségi szépelgés, eltekintve a „szürrealista” Borges, Cortázar és társaik emlegetésétől. (Úgy látszik, az ilyesmi ma már kötelező.)
Amíg olvastam, olyan voltam, mint a Pavlov kutyája: ha megszólalt a csengő, csorgott a nyálam. Kikapcsolt, nem gondolkoztam, csak az ösztöneimre, az előítéleteimre hallgattam. Egyetlen eredeti gondolat se jutott az eszembe se a szerzőről, se Amerikáról, se magamról. Erre vágytam, megkaptam.








Hú, de jó volt. Majdnem átálltam. :)
Az egy dolog, hogy baromi jól van megírva, vagyis hát nekem nagyon fekszik ez a stílus, a humora, az elhallgatásai, a kitérői, a mellébeszélései, ahogy a lényegtelen dolgok részletezésével becsalogat az erdőbe, azaz a bérgyilkos agyába-lelkivilágába…
Az még jobban tetszett, hogy teljesen meggyőzően mutatta, hogy ez a világ normálisnak hiszi magát. A bérgyilkossal, a megbízóival és az olvasójával (velem) együtt. Hát nem.
Beteg világ, de nagyon szórakoztató.

Kicsit agresszív az érvelése, és néhol akadnak benne meredek (nem kellően alátámasztott) kijelentések is, de nagyon elgondolkodtató könyv. A két fontos gondolatmenetét idézem:

Ugyanannyi bennünk a sötét ösztön, mint a jó. Az emberi társadalmaknak az a hajlama, hogy egymással versengő csoportokra hasadjanak, túlságosan is fogékonnyá tette tudatunkat előítéletek átvételére, népirtó háborúk viselésére. És bár a fejünkben van annak a képessége, hogy működő társadalmat hozzunk létre, ezt a képességet nyilvánvalóan nem használjuk helyesen. Társadalmainkat háború, erőszak, tolvajlás, széthúzás és egyenlőtlenség mardossa. Meg akarjuk érteni, miért, és felváltva hibáztatjuk hol a természetet, hol a nevelést, hol a kormányt, hol az önzést, hol pedig az isteneket.

Elménket önző gének alkották meg, de úgy, hogy mégis társas, megbízható és kooperatív legyen. Könyvünk ezt a paradoxont próbálja megmagyarázni. Az emberek társas ösztönökkel rendelkeznek. Olyan hajlamokkal jönnek világra, hogy képesek megtanulni, hogyan működjenek együtt, hogyan különböztessék meg a megbízhatót az árulótól, hogyan vállaljanak el megbízhatóan valamilyen kötelezettséget, hogyan szerezzenek jó hírnevet, hogyan cseréljenek árut és információt, hogyan osszák meg a munkát.
[…]
Fajunk sikere társas ösztöneinknek köszönhető; ezek teszik lehetővé, hogy uraink, a gének a munkamegosztásból minden képzeletet felülmúló nyereséget érjenek el. Ezek az ösztönök tették lehetővé, hogy az elmúlt kétmillió esztendő során agyunk gyors növekedésen ment át, amiből találékonyságunk kialakulhatott. Társadalmunk és elménk együtt, egymást erősítve fejlődtek.

És egy megszorítás: mindez akkor igaz (szerintem igaz), ha nem teremtett lények vagyunk, hanem az evolúció hozott bennünket létre, és ha tudatunkat és erkölcseinket nem egy csodákban és kinyilatkoztatásokban megnyilvánuló lény határozta/határozza meg.

Karcok itt.
Idézetek itt.