vargarockzsolt

2014. január 21., 18:00
Az író 60. születésnapja alkalmából, a Petőfi Irodalmi Múzeumban megtartott rendezvényen hat kritikus beszélgetett:

1. Margócsy István – Szépírók Társasága (egyetemi docens – tanszékvezető – ELTE BTK XVIII-XIX. Századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék, többek között a régi Mozgó Világ, a BUKSZ, a 2000 című folyóiratok szerkesztője)
2. Radnóti Sándor – Szépírók Társasága (az ELTE-n volt egyetemi tanár, a Holmi folyóirat szerkesztője)
3. Angyalosi Gergely – Szépírók Társasága (MTA Irodalomtudományi Intézet főmunkatársa, a Debreceni Egyetem tanára, az Alföld folyóirat főmunkatársa)
4. Szörényi László – Magyar Írószövetség (MTA Irodalomtudományi Intézet igazgatója)
5. Selyem Zsuzsa – Szépírók Társasága (irodalomtörténész, író, esszéíró, egyetemi oktató, a Legkisebb Közös Többszörös című kolozsvári folyóirat szerkesztője volt)
6. Keresztury Tibor – Szépírók Társasága (író, kritikus, JAK, Magyar Narancs, Litera, a stuttgarti Magyar Kulturális és Tájékoztatási Központ igazgatója volt)

A beszélgetést Krasznahorkai László kérésére Kepes András író, „tévés személyiség” vezette.

A rendezvényen kb. 100 néző vett részt, ott volt többek között Bartis Attila, és az egyik hátsó sorban megbújva Krasznahorkai László is.
Az esemény kb. egy órán keresztül tartott, ünnepi jellegű volt, érdemi elemzés, vita, párbeszéd nem alakulhatott ki, de elhangzott néhány megörökítésre méltó gondolat. A résztvevők felváltva beszéltek, de én egyenként foglalom össze a fontosabb gondolataikat.

1. Margócsy szerint jelenleg nincs érvényes kánon Magyarországon, amelyben ki lehetne jelölni K.L. helyét. Korábban Balassa Péter tett kísérletet egy ilyen létrehozására-elfogadtatására, amelyben a „Péterek” (Nádas, Esterházy, Lengyel) lettek volna meghatározóak, és mellettük olyanok, mint Spiró György, Márton László és K.L. másodvonalba szorultak volna. Margócsy ezt már akkor – a 90-es évek elején – sem tudta elfogadni, és úgy látja, hogy ez az értékrend nem igazolódott, sokkal színesebb a mai magyar irodalom. Rengeteg önálló kezdeményezés, saját út létezik.
K.L. első regényét, a Sátántangót, a kritikusok elismerték – éppen Balassa Péter és Radnóti Sándor írtak róla nagy tanulmányokat –, de az azt követő Kegyelmi viszonyok és Az ellenállás melankóliája már kevesebb figyelmet kapott.
Az ezt követő könyvek, amelyeket a „misztikus katasztrofizmus” címkéjével lehetne jellemezni, a folyamatos világvége megjelenítői, annak a világvégének, amelyben benne élünk – és ez hatalmas teljesítmény.
Margócsy szerint K.L. a hazai és a világirodalomban egyaránt egyedi, senkihez sem hasonlítható író.

2. Radnóti Sándor először reagált Margócsyra: szerinte Balassa Péter elismerte K.L.-t, csak Spirót nem, kánon valóban nincs, vannak olyan írók, akik kiszámíthatóak, Závada Páltól a korábbi témák folytatását várja, Esterházytól a megszokott hangot, de K.L. művei előtt mindig gondban van, szurkol, hogy sikerüljön, hogy megoldja a megújult formában történő jelentkezést. Azt értékeli benne, hogy nem merül el a miszticizmusban. [Radnóti Lukács György tanítványa volt.]
K.L. szerinte „tragikus költő”, aki három válságjelenséghez kapcsolható: szociális (szegények helyzete), egzisztenciális (a lét vége a halál), és kulturális (értékválság).
Művei lelki utazások, figurái absztraktok, a szociografikus vonalon már túllépett, érdekes rokonság fűzi a nagy orosz szerzőkhöz, a „balga figurája” [Valuska és Miskin herceg?], de igazából nem hasonlítja senkihez.

3. Angyalosi metafizikus szerzőnek tartja K.L.-t, akinek a műveit „a hiány jelenléte, az állandó keresés”, egységes nyelvhasználat, egységes világlátás (vízió) és egységes atmoszféra, a konkrét és az absztrakt párhuzamos jelenléte, groteszk humor jellemzi. A háttérben ott a mindentudó elbeszélő, de az előtérben különböző stílusú elbeszélők – nem posztmodern.

4. Szörényi [hogy valami pozitívat is írjak róla], késve érkezett, Szekszárdon járt, ahol a Mészöly társaság díját adta át Borbély Szilárdnak. Szerinte a közvélemény a hülyék gyülekezete, a kritika feladata, hogy a hülyéket irányítsa [ivott?], – ettől később Keresztury elhatárolódott. Szörényi szerint K.L. Jókaira hasonlít annyiban, hogy bejárja a Földet [mintha fölemlítette volna még Aranyt is, de lehet, hogy csak hallucináltam], – ezt később Radnóti teljesen abszurdnak nevezte és kiröhögte. Az viszont elgondolkodtató állítása volt, hogy K.L. korai művei nem különböznek a második szakasz műveitől, csupán a kritikusok értették-magyarázták félre – túl nagy hangsúlyt adva a szociografikus elemeknek.

5. Selyem Zsuzsa [végig a fején tartotta a csinos kalapját] szólt hozzá a legkevesebbet. Legelőször ő szólalt meg, K.L.-t a legjelentősebb magyar írók közé sorolta – ezzel senki nem vitatkozott, bár Kepes András felvetette, hogy milyen érdekes volna, ha valaki ezt, ezen ünnepi összejövetel alkalmából, cáfolni akarná. Később Krasznahorkai humorát hangsúlyozta, valamint azt, hogy a látszólag egynemű szövegek – hosszú mondatok –, milyen gazdagok és színesek a megszólalók hangfekvéséhez igazodva. Margócsy „misztikus katasztrofizmus” meghatározása helyett a „hurrá pesszimizmus” kifejezést javasolta, és felvetette, hogy K.L. külföldi elismertségét a fordítások minősége befolyásolja: a Háború és háború német fordítása nem igazán sikerült, angol nyelvterületen viszont jó fordításai vannak.

6. Keresztury szerencsésnek tartotta, hogy K.L. nincs fix helyen, állandóan értelmezik, rengeteg olvasója és kritikusai is, akik azt hányják szemére, hogy túlságosan heroikus, profétikus és tragikus. Egyetértett Radnótival, hogy K.L. műveit a keresés, a hiány jelenléte jellemzi, amely feltételezi a szépség, a nagyság és az értékek létét. Humorát Tar Sándoréhoz hasonlította, az önreflexió jeleként értelmezte. Szerinte Mészöly Miklós, Samuel Beckett és Thomas Bernhard hozható még kapcsolatba K.L. műveivel. Megemlítette, hogy Barnás Ferencnek is sikere van Amerikában, Krasznahorkai mellett – az angol nyelű könyvpiacon nagyon ritka a magyar szerző. [Nádasnak is sikere volt, a New York Times irodalmi mellékletében is méltatták.]

Három megjegyzésem volna az elhangzottakhoz:
1. Miért keresi a helyét Krasznahorkai László? Valószínűleg úgy érzi, nem kapja meg a kellő elismerést. Nem tudom, igaza van-e, nálam a legjelentősebb magyar írók egyike.
2. A résztvevő kritikusok – Szörényi kivételével – a Szépírók Társaságának tagjai, a nyugatos irodalmi hagyomány örökösei-képviselői. Ők most felvonultak, letették a voksukat, de létezik Magyarországon egy másik szellemi-kulturális vonulat is, amelyet a Magyar Írószövetség és a hivatalos kultúrpolitika képvisel. Érdekes volna megismerni annak a tábornak a véleményét is. (Mondjuk, érdekes volna, ha Szabadság téri tervezett emlékmű formanyelvét átfordítanánk az irodalomra. Akkor talán Fejős Évát kéne keresztezni Wass Alberttel. Nem tudom, jelenleg van-e ilyen kortárs magyar író.)
3. Nekem fájóan hiányzott egy név a szellemi elődök, rokonok közül: Hamvas Béláé. Úgy látszik a Karnevál gigantikus teljesítménye még mindig nincs a helyén.

Krasznahorkairól írtam még itt.
Hamvas Karneváljáról meg itt.

Voltam a nejemmel a Szépművészeti Múzeumban, a Caravaggiótól Canalettóig című festészeti kiállításon, hát ne tudd meg! Vagy húsz hatalmas terem, tele barokk és rokokó képekkel, egy Szüz Mária ölében a kis Jézussal, egy lefejezett Keresztelő Szent János, egy lenyilazott Szent Sebestyén, aztán megint. Mária, Jézus, János és Sebestyén, és így tovább, száznegyven kép egymás után. Rengeteg!
Na, ez nekem tíz perc volt. Öt, amíg átsuhantam rajta, aztán még visszaléptem, mert találtam két csendéletet, ami tetszett, azokat hosszasan bámultam: még öt percig. (Mellékszál, de azért az egyiket megmutatom, nagyon trükkös kis kép, egy szekrény, különböző tárgyakkal, 1690-ből, a Medici család tulajdona volt, ki is lehet nagyítani, korai fotórealizmus: (lásd lent 1.)

Ezt csak azért meséltem el, hogy lásd, hatékony pali vagyok, szeretek haladni a dolgokkal, és a könyvekben is ezt szeretem.
A nejem viszont másfél óráig ácsorgott a képek előtt, mindent alaposan megtekintett, elolvasott, amíg én kint vártam rá.

Na, szóval ezt a könyvet inkább a nejemnek írták, 486 oldal, lassú, hosszú, lehet benne nézelődni.

Miről is szól? Két orvosról, egy férfiről és egy nőről, az 1910-es és 1920-as évekből, Erdélyből.
Ne olyan Wass Alberteset várjál, ahol van a szép táj, és a magyarok jók, a románok meg a zsidók rosszak, hanem inkább olyan Závadásat, ami liberális, és van benne egy csomó szociológiai, meg kultúrtörténeti leírás.

Ez így elég ijesztően hangzik, de azért olvasható, bár én a felénél majdnem abba hagytam. Ez az én hibám, mert nem érdekel eléggé az orvostudomány, meg a fürdőkultúra története a 20. század elejéről, Erdélyből. Ennyire mélyen azért én, magamtól, nem mentem volna bele.

Van aztán benne a szerelmi szál, ami elég érdekesen van megoldva: a két szereplőt alaposan megismerjük, mielőtt összejönnének. Tulajdonképpen végig, az egész könyvben, az ő naplóikat, belső monológjaikat olvashatjuk.
A nő, hát én őt úgy képzeltem el, mint Tompa Andreát (itt), aki nagyon okos és érzékeny ember, viszont nem indulhatna egy szépségversenyen. (Szemben velem, aki állandóan férfi szépségversenyeken indulok.) Baromi jó humora van, én legalábbis jól mulattam a szövegein, a bemondásain, az öniróniáján, és nagyon drukkoltam neki, hogy sikerüljön az élete. (Természetesen csak a regényben, mert az életben nem ismerem.)
A férfi viszont elég halovány figura volt. Olyan mulya, feminin alkat, aki elég nehezen szedi össze magát. Az ellentétek kiegészítik egymást? A fene tudja.

A könyv stílusa tökéletes: egyszerre korhű és érthető, plasztikus és választékos, és a szereplők egyedi élettörténetéhez is illeszkedik.

A könyvről a profi kritikusok csupa jót írtak, voltak olyan ranglisták, ahol a 2013-as év egyik (második) legjobb könyvének választották, csatoltam is egy csomó (kilenc) linket, ahol meg lehet ezeket (a kritikákat) nézni. Mind hosszú, alapos dolgozat, ami mutatja, hogy nem lehet ezt a könyvet olyan egyszerűen elintézni.

Visszatérve a Szépművészeti Múzeum kiállítására, amíg a nejem a Caravaggio és Canaletto képeket nézegette, addig én az artmagazin egy számát olvasgattam. Volt benne egy cikk (lásd lent 2.) egy másik Erdélyből elszármazott alkotóról, Csákány Istvánról, aki 1978-ban, Sepsiszentgyörgyön született. Őt most az egyik legérdekesebb magyar képzőművésznek tartják a nyugati művészeti kritikusok. A 2012-es Kassel-i Documenta fesztiválon (a nemzetközi kortárs művészet legrangosabb száznapos kiállítása) szerepelt egy installációjával, amely – nem túlzás – világhírnevet szerzett neki. Az ő művészete nemzetközi. Tompa Andrea könyve valószínűleg lefordíthatatlan, vagy legalábbis annyi lábjegyzetet, magyarázó szöveget követelne, hogy irodalmi alkotásként biztosan élvezhetetlen lenne. Ez a könyv, a benne szereplő történetek, csak a miénk, magyaroké. (Talán románra lenne érdemes lefordítani!) Aki számára fontos a nemzeti önismeret, és nem riad vissza az igényesen megírt, lassú prózától, annak a Fejtől s lábtól erősen ajánlott.

1.

2. http://www.artmagazin.hu/artmagazin_hirek/a_carroda_es_a_szellemek.1725.html?pageid=81

Recenziók: http://moly.hu/konyvek/tompa-andrea-fejtol-s-labtol/linkek

Mint az köztudomású, William Shakespeare egy UFO volt*, ezért soha sem értettem, miért akarják egyesek elvitatni tőle a nagyszerű műveit.
Sir Francis Bacon szerzőségét egy szegény bolond nő találta ki, aki Bacon névrokona volt, és élete végén egy zárt intézetben, önmagát a Szentléleknek képzelve hunyt el.
A másik helyettes jelölt Oxford grófja, akivel csak annyi a probléma, hogy 1604-ben hunyt el, így hát esélye sem volt Shakespeare életművét megalkotni.
Mindez persze vicc, mindenki azt képzel Shakespeare-ről amit csak akar, ettől függetlenül viszont létezik egy tudomány, amely forrásokkal bizonyítja állításait. Mint én azt, hogy Shakespeare UFO volt. :)
Bill Bryson könyve szellemes és rendkívül tanulságos olvasmány. Nem csak a Shakespeare-re vonatkozó leglényegesebb forrásokat idézi, hanem remek történelmi korrajzot is ad – nem csak a politikai elit, hanem az akkori hétköznapi emberek életéről is. Természetesen szóba kerül az is, hogy milyen volt Shakespeare külseje, milyen vallású volt, igaz-e a homoszexualitásáról szóló hír, járt-e Olaszországban, miért hagyta a feleségére a második legjobb ágyát, és egyéb hasonlóan fontos kérdések is.
Mivel levéltárban dolgozom, tudom értékelni Bryson forrásértékelő józanságát, következtetései visszafogottságát, ezért túl a szórakoztató stíluson a könyv engem tudományos szempontból, a racionalitás felől közelítve is meggyőzött.

* itt

Irodalom és Élet 760 oldalon.

Egy haldokló chilei pap monológja, aki a feltámadó lelkiismeretével viaskodva megpróbál szembe nézni életével, felidézve azokat az eseményeket, ahol hibázhatott, ahol tévútra siklott. Reménytelen kísérlet, nincs külső nézőpont, az ember sorsa determinált, mindenre van magyarázat – de akkor hol van Isten? Nincs sehol, legalábbis Bolano szerint, ennek a papnak az életéből hiányzott az irgalom és a szeretet.
Ez így, egyetlen bekezdésben, három mondatban összefoglalva, elég didaktikusan hangzik, szerencsére a kisregény távolról sem az.
A főszereplő hol kristálytiszta leírásai, hol ködös látomásai érdekesek és magával ragadóak. A rendkívül igényes, költői nyelven megfogalmazott, és visszatérő motívumokban, szimbólumokban gazdag szöveg – Scholz László nagyszerű fordítása – szinte észrevétlenül próbálja az olvasót bűnbe csábítani, azaz a haldokló iránti megértést és megbocsátást kicsikarni.

A történet nagyrészt Chilében játszódik, egy elmaradott és kegyetlen országban, amely a világ figyelmét két eseménnyel vonzotta magához: először 1970 és 1973 között, amikor Salvador Allende baloldali, szocialisztikus kormányzata volt hatalmon, majd másodszor ezt követően, amikor Augusto Pinochet tábornok, amerikai segédlettel, a törvényes kormányt megdöntötte, és véres diktatúrát vezetett be (ugyanakkor a korábban csőd szélén álló országban virágzó, prosperáló gazdaságot teremtett).
A cselekmény perifériáján feltűnik még az Opus Dei katolikus egyházi szervezet is, amely Latin-Amerikában a mindenkori (akár szélső-)jobboldali hatalmakkal való összefonódása, és szerte a világon Dan Brown A da Vinci-kódja miatt, afféle sátáni titkos összeesküvő szektaként került a köztudatba – nagy részt igaztalanul.
Ennyi történelmi ismeret elegendő is a könyv megértéséhez, amely a hangsúlyos politikai–erkölcsi kérdésfelvetései mellett, a tudat áramlásának érzékletes megjelenítésével, és az ábrázolt képek filmszerűen szuggesztív bemutatásával is maradandó élményt okozhat az igényes olvasónak.

Lehetséges-e a modern, 20. századi tudomány és a keresztény hit összeegyeztetése? A szerző, aki természettudós és anglikán vallású teológus, azt állítja, hogy igen.
Az a módszere, hogy ismerteti a tudományok legfontosabb tételeit a természetről és az emberről, azaz a térről, időről, energiáról, anyagról, ezek összefüggő rendszereiről, az élő szervezetekről, az evolúcióról, a tudatról, a tudat és test kapcsolatáról, az emberi viselkedésről, majd ezeket megkísérli a vallás területére transzportálni, illetve igyekszik olyan teológiát ismertetni, amelynek tételei nem ellentétesek a racionális, ellenőrizhető-bizonyítható világleírásokkal.
Rendszere logikailag koherens, meggyőző, bár Dawkins pillanatok alatt darabokra szedné, mert néhány kritikus ponton hit kell az elfogadásához.
Elméletének néhány érdekes tétele:
– Isten a természet világában mindenhatóságában és mindentudásában önkorlátozó, mert alávetett a saját maga által létrehozott törvényeknek.
– Nincsenek a természet törvényeivel ellentétes csodák.
– Nem volt aranykor, amelyből az eredendő bűn miatt szakadt volna ki az ember.
– Isten információ-átadás, valamint a természetbe épített, előre kiszámíthatatlan véletlenek (pl. a Heisenberg-féle határozatlansági reláció; nemlineáris dinamikai rendszerek elméleti és gyakorlati kiszámíthatatlansága; összetett rendszerekről azok elemeire visszaható ok-okozatiság) formájában lép kapcsolatba a világgal – az egyetlen ettől eltérő kivétel Jézus megtestesülése.

Amerika. Néha olyan távol van tőlem, mint egy idegen bolygó. A gyökértelenség teljes üressége és szabadsága.

Az elején úgy éreztem, semmi közöm ehhez a könyvhöz. Valaki örököl kétszázezer dollárt. Céltalan és értelmetlen száguldásba kezd. Találkozik egy szerencsejátékossal. Feltesz mindent egy lapra, és veszít. Az egész olyan, mint egy abszurd dráma. Létező helyszínek és beazonosítható kor, mégis, mintha kiszakadt volna térből és időből.
Aztán a másik pólus. A nehéz kövek, a múlt súlyának fogságában.

Amikor befejeztem, örültem, hogy nincs közöm hozzá.
Nagyon kemény könyv, az egyszerű cselekmény mögött tele mély, filozofikus tartalmakkal, de engem végtelenül lehangolt.

Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy Maigret főfelügyelő úr magatartását mélységesen elítélem, felháborítónak tartom, s csupán a régi ismeretségünkre való tekintettel nem szakítok meg vele minden további kapcsolatot.
Mérges vagyok, de azért mesélek róla (spoiler nélkül):
A bűntény helyszíne egy kisváros a francia-belga határ mentén, a Meuse folyó partján. Mindig fúj a szél, mostanában állandóan zuhog az eső, a folyó árad, a zsilipeket lezárják, a hajósok nem tudnak tovább menni, ezért a kocsmában ütik agyon az időt.
Egy sötét, viharos éjszakán eltűnik egy fiatal nő, egy lányanya, aki értelmi fogyatékos kisfiát egyedül neveli. A rendőrség, miképpen a városka lakói is, gyilkosság elkövetésével vádolja a helyi flamand családot, amelynek az egyik férfi tagját tartják a gyermek apjának.
A flamandok! Gazdagok, uzsorakölcsönökből meg csempészetből élnek, a boltjuk-kocsmájuk csak az igazi tevékenységük leplezését szolgálja. Más srófra jár az agyuk. Fenn hordják az orrukat. Az öreg kosárfonóként kezdte, de a fiát már ügyvédnek taníttatja, a nagyobbik lány tanárnő az apácáknál, a kisebbik is zongorázni tanult. Összetartanak, olyanok, mint… a szabadkőművesek.
Pogrom, lincselés nincs, errefelé ez már kiment a divatból, de az ítélet, úgy látszik, már nyomozás és tárgyalás nélkül megszületett: a szegény lányanya gyilkosa nem lehet más, csak a gazdag fiú és a családja.
Maigret a flamand család hívására érkezik, nem hivatalos nyomozásra a városba. Zuhog az eső, a kalapját mélyen a fejébe húzza, a gallérját felhajtja, és pipával a szájában, öles léptekkel járja a szeles utcákat. Betér a kocsmába, ahol az ellenséges légkörben korsó söröket rendel, a flamand családnál pedig, ahol a fahéj és kávé illat terjeng, borókapálinkát iszik. Mindenkit meghallgat, nem ítélkezik, és persze a könyv végére éles logikájával mindenre fényt derít.
Ez eddig rendben, ez a megszokott menet, de utána…
Azt már korábban is tudtam, hogy Maigret időnként sajátosan képzeli el az igazságszolgáltatást, de ezúttal igazán megdöbbentett. Na mindegy, neki kell elszámolnia a lelkiismeretével.

Nem izgatott fel. Nem háborított fel. Nem is szórakoztatott.
De ahhoz képest, hogy egy húsz éves srác írta, egészen jó. Érezni benne a gondolkodás radikalizmusát. Ha például Stephanie Meyer vagy Fejős Éva könyveihez hasonlítjuk. Ez persze csak vicc. Egy ilyen regényt a Zabhegyezőhöz kell mérni! Akkor viszont mondok egy hasonlatot:
Olyan, mint a Beatleshez képest egy másodosztályú punkzenekar. Monoton, sivár, de van benne agresszivitás, lázadás. Igaz, az a Beatlesben is ott van, csak sokkal zseniálisabban. Akkor hát? Mondok mást.
Olyan répafagyi: hideg, émelyítő, van, aki hányni tud tőle, de hát nem kötelező nyalogatni!

Élt a tizenkettedik században egy provanszál költő, aki a háborút, az erőszakot, a gyilkolást dicsőítette. Neve – nagyszerű költészete ellenére – csupán azért maradt fenn, mivel Dante az Isteni színjátékban megénekelte. A ”Pokol huszonnyolcadik énekének utolsó sorain csoszog végig” és „hajánál fogva viszi levágott fejét, amely ide-oda leng, akár egy lámpás” – ezzel a képpel kezdi regényét Paul Auster, s így vezeti fel regénye központi figurájának bemutatását, aki középkori elődjének névrokona, és talán reinkarnációja. Born professzor svájci származású, a regény jelenidejében – 1967 és 2007 között – filozófiát és politológiát tanít különböző európai és amerikai egyetemeken, ezen kívül valószínűleg kapcsolatban áll bizonyos titkos kormányszervekkel is. Nevezzük őt a nagybetűs Gonosznak.
Vele szemben áll a tipikus hatvannyolcas egyetemista srác. Amerikai középosztályból származik, költőnek készül, gyűlöli a háborút, nem akar harcolni-meghalni Vietnámban, rendkívül jóképű, intelligens, és oda van a szexért. A pozitív képet kicsit árnyalja, hogy fel nem dolgozott családi traumák állnak mögötte, ezért kissé labilis idegrendszerű, eléggé céltalan, meglehetősen dekadens és határozottan perverz. (Mi a perverz? Az, amit már én sem engedek meg magamnak.)
Ő tehát a Jófiú.
A regénynek vannak további szereplői is, leginkább nők, akik a két főhős vonzásában élnek. Amerikaiak és franciák, szépek és csúnyák, szegények és gazdagok.
Na most, ezeket az összetevőket jól összerázzuk, hogy legyenek benne ütközések, konfliktusok; a narrációt megkavarjuk, hogy az elbeszélő legyen egyes szám első személyű, egyes szám második személyű és egyes szám harmadik személyű is; csöpögtetünk bele itt-ott egy-két irodalmi hivatkozást, illesztünk bele verset, naplót, magánlevelet, visszaemlékezést és párbeszédet, és íme, már kész is a sikeres posztmodern regény.
Ja, kell még egy jól hangzó, talányos cím is, amelynek értelmezésén aztán rágódhatnak a kritikusok.
Azért, a sablonokat leszámítva, ez nem rossz regény. Paul Auster jó író, a kiszámítható, és időnként meglehetősen melodramatikus fordulatokon túl a háttérben Láthatatlanul, felsejlik valami rezignált bölcsesség. A konfliktusok rendszeresen feloldatlanok maradnak, az egykor izzó szenvedélyek az idők múlásával kihunynak, legfeljebb az emlékük parázslik halványan, és a párhuzamos életutak – bűnöktől és érdemektől függetlenül – a halálba futnak. Nincsen feloldozás, nincs katarzis, akár a való életben, és ennyiben ez a könyv hiteles, realista regény.

Élvezetet Nem Halasztó Modell*

A szegény életmód jellegzetességei: viszonylagos készség fizikai erőszak alkalmazására, a szexualitás szabad kifejeződése, minimális tanulási törekvés, alacsony aspirációs szint. Költekezés, keveset törődnek a jó modorral és engedelmességgel. Ezzel szemben a középosztály tagjai kötelességüknek tartják, hogy takarékoskodjanak, és lemondjanak egész sor élvezetről.
S.M. Miller és Frank Riessman** viszont vitába száll ezekkel a nézetekkel. A középosztály legtöbb tagja nem takarékoskodik, nem mond le az élvezetekről, és nem is szeret keményen dolgozni. Az Élvezetet Halasztó Modell a középosztály normáit és nem gyakorlatát jellemzi. Az élvezetet csak annak érdemes elhalasztani, aki biztos a dolgában, abban, hogy az elhalasztott élvezet végül sokszorosan megjön.
*L. Schneider-S. Lísgaard: The Deferred Gratification Patterns (1953)
** T. M. Miller-F. Riesman: Social Class and Social Policy (1968)
Solt Ottilia: Méltóságot mindenkinek, I. kötet, 285. oldal


Amennyire kívánatos a cigányok külön nyelvének és folklórjának elismerés, annyira indokolatlan a cigány gyerekek elkülönítése az iskolában. Az eddig működő cigány osztályok kivétel nélkül rosszabb tárgyi és pedagógiai feltételek között működtek, mint az iskolák többi osztályai, és semmi okunk sincs feltételezni, hogy a jövőben nem így lesz. […] A külön cigány osztályok kivétel nélkül elszakadtak az iskola „törvényeitől”. A gyerekek együttélési módja hasonlít ahhoz, ahogy a család keretei között élnek, és egyáltalán nem adaptálódnak a tágabb közösséghez. […] Sokszor megtévesztő, hogy a cigány szülők ragaszkodnak a külön cigány osztályhoz. Ragaszkodnak, mert itt bizonyos gettóvédettséget élveznek, és nincs valódi alternatívájuk. Valódi alternatíva nyilván az lenne, ha az elkülönítettséggel párosuló nyugalommal és védettséggel szemben a valódi befogadás állna – megaláztatás és szégyen nélkül.
Solt Ottilia: Cigányok és cigány gyerekek Budapesten. Budapesti Nevelő, 1975/2. szám
Ismételt megjelenés: Solt Ottilia: Méltóságot mindenkinek. Összegyűjtött írások, 1. kötet, 187-207. oldal

Röviden: szép könyv, de végtelenül unalmas.

Kicsit bővebben:
Egy rendkívül kulturált, azaz művelt és disztingvált úriember melankolikus anekdotázgatásai mindenről, ami az eszébe jut. És mindenről ugyanaz jut eszébe: a pusztulás, az elmúlás, a halál.

– Az ínyenc irodalomkedvelők megkapják azt, amit várnak, szerepel benne Jorge Luis Borges, Joseph Conrad és még rengeteg hasonló ismert és kevéssé ismert irodalmi nagyság.
– A polgári humanisták szörnyűlködhetnek az emberi történelem gonoszságain, hisz felidéződnek többek között a kongói, a kínai, a balkáni, és az ír népirtások történései.
– A posztmodern híveit kielégítheti a mű formai újszerűsége, a képek és a szöveg kapcsolata, a történetek látszólag önkényes, de valójában ravaszul komponált összeillesztése.
– A kultúrpesszimisták boronghatnak az elfajzott emberi civilizáció kilátástalanságán.

És mindez rendkívül plasztikusan és esztétikusan, mindig ugyanabból a külső, mindent meglátó és megítélő, ugyanakkor rezignált szemszögből ábrázolva.
A látószög korlátoltságára egy jellemző példa: az elbeszélő a tengerparton váratlanul egy szeretkező párba botlik. Kinek mi jutna erről az eszébe? Sebald így ír:

” Egy emberpár volt az, ami odalenn feküdt, a gödör alján, gondoltam magamban, egy férfi, kinyúlva egy másik lény testén, amelyből nem látszott egyéb, mint két térdben behajlított és kifelé dőlő láb. És a rémület emez örökkévalóságnak tűnő pillanatában úgy láttam, mintha rángás futott volna végig a férfi lábán, akár egy épp felakasztott emberen. Most mindenesetre elcsendesedett, és csendes és mozdulatlan volt a nő is. Formátlanul, akár valami nagy, partra vetett puhatestű hevertek ott, látszólag egyetlen testként, mint valami messze odakintről besodródott, soktagú, kétfejű tengeri szörny, egy rettentő faj utolsó példánya, amely orrlyukából laposan áradó lélegzetével hamarosan végleg elszenderül.”

Ez az idézet a mű stílusából is ízelítőt adott, de nem hagyhatom ki, hogy ide illesszek még egy másik részletet is, amelyben Sebald egy szereplője kapcsán mintha saját írói módszeréről, célkitűzéséről írna:

”A többi XVII. századi angol íróhoz hasonlóan Browne is folyton magával hurcolja tudása teljes tárházát, az idézetek hatalmas gyűjteményét és az összes előző autoritás nevét, terjengős metaforákkal és hasonlatokkal dolgozik és labirintusszerű, olykor egy-két oldalon is végigvonuló mondatszerkezeteket épít fel, melyek gazdag pompájukkal felvonulásokra vagy gyászmenetekre emlékeztetnek. Jóllehet nem mindig sikerül, többek között e hatalmas teher miatt sem, elemelkednie a földtől, de ha mégis, és rakományával együtt prózája spirálján egyre magasabbra és magasabbra jut, mint a vitorlázó a lég meleg áramlatainak hátán, akkor még a mai olvasót is elfogja a levitáció érzése.”

Sebald könyvét empatikusan leírja Takács Ferenc itt.
Röviden elemzi Bán Zoltán András itt.
Részletesebben tárgyalja Joós Katalin itt.

Befejezésül még csak annyit, hogy szerintem Sebald legjobb könyve az Austerlitz, amely szintén elég szárazon indul, de aztán felizzik, és igazi élményt ad az olvasójának.

Részben Verőcén lakom, és azt szoktam mondani, itt laknak a magyarok. Itt tartják a Magyar Sziget és az Erdélyország az én hazám fesztivált, és van itt Wass Albert Múzeum és Kárpát-Haza Templom is. A tipikus magyar lovon jár vagy luxus terepjárón, lófarokba van kötve a haja, és ünnepnapokon Bocskai mentében megy a templomba. Ezen kívül ott vannak még a faluszéli cigányok, a vikendtelkeken lakozó budapesti gyüttmentek (olyanok, mint én), és a Duna parton, a legértékesebb ingatlanokban, amelyek úgy néznek ki, mint ha modernizált kastélyok volnának, a kőfalak mögött, láthatatlanul, titokzatos idegenek élnek, akik elsötétített ablakú Mercédeszekkel hajtanak csak ki az utcára. A falu eredeti, szlovák-német-magyar lakosai már régóta kisebbségben vannak, és csak eltűrik ezt a gyülevész bandát.
Mosonyi Aliz Magyarmeséi e sokszínű világból csupán egyetlen, bár a dominánsan látható rétegről, a hagyományőrző, bezárkózó nacionalistákról szólnak.
E történetek rövid és vicces karikatúrák, és elegendő egyet-kettőt elolvasni közülük, hogy lássa az ember, vevő lesz-e rá vagy sem. Akinek nem tetszik például ez a mese, az ne is próbálkozzon a többivel:

Volt egyszer egy ember, aki tudott röpülni. Éppen átröpült a magyarok fölött, mikor azok észrevették. Te! kiabáltak föl neki. Mit röpködsz a mi édes hazánk fölött? Hogy képzeled, ki engedte meg? Mindjárt leparittyázunk onnan! Többet itt ne lássunk! Nem is, mondta a röpülő ember, és gyorsan elröpült más országok fölé, és világhírű lett. Mi láttuk meg legelőször, mondták aztán a magyarok. Itt röpködött a mi édes hazánk fölött.

Lenyűgözően mély elemzés. Kultúrtörténet és zeneesztétika mesterfokon.

Nagyszerű! A tényanyagán, a logikus gondolatmenetein túl az tetszett nagyon, hogy tisztában van a pszichológia korlátaival. (Szerinte ott tart a pszichológia, mint a fizika Newton után.) Az ember viselkedésének mechanizmusát elemzi, sok humorral, de tárgyilagosan. Ez utóbbi miatt vontam le tőle fél csillagot. Török Gábor politológus elemzései jutnak róla eszembe, amelyet egy blogon nagyszerűen karikíroztak. Azaz bennem van a hiba, mert nem szeretem a siker mindent igazol, ezért legyünk sikeresek (boldogok), bármi áron jellegű megközelítéseket.

Miközben ezt az értékelést másoltam ide a molyról - ahol éppen nagy zűrök vannak -, az jutott az eszembe, hogy mi lenne, ha az okosan tudatos Mérő Lászlót összeeresztenénk a melankolikusan okos Földényi F. Lászlóval, akinek mindenről a lét alapkérdései és a halál jut az eszébe.

Szerintem mindkettőnek igaza van a maga módján, lehet választani. Én legszívesebben hétfőn és szerdán Földényi F. László, kedden és csütörtökön Mérő László szemével nézném a világot. A többi napokon meg egyszerre kéne használni mindkét látásmódot.



Ennek megfelelően ez után jöjjön egy vidám kép és egy kicsit melankolikusabb zene:

             Ödön von Horváth: Istentelen ifjúság

Igénytelen nyelvezetű, didaktikus, antifasiszta, vallásos propaganda-regény a hitleri Németországról. A jó szándék kevés, ennek a regénynek csekély az irodalmi értéke.






                                Kondor Vilmos: Budapest noir
                                       provinciális művészet
e kifejezés a lat. provincia ’tartomány’ szóból származik, amelyet azonban ’vidékies’ jelentéssel használunk. A provinciális művészet a […] elsősorban a korstílusokat hordozó és kialakító uralkodó művészethez az ún. „grand art”-hoz kapcsolódik, ennek kifejezési eszközeit alkalmazza. Képviselői hivatásos és képzett alkotók, akik azonban a vidéki nagyközönség szükségletei irányában és a fejlődés fővonalától eltávolodva bontakoznak ki; a művészet újító feladata helyett az eltanult eredmények népszerűsítésében játszanak fontos szerepet. – Idézet a magyar Néprajzi Lexikonból.






Robert Perišić: Köpd le, aki rólunk kérdez

„Robert Perisic, a horvát irodalom legújabb fenegyereke.” Ennél többet egyelőre nem érdemes tudni róla.












 
                                Háy János: A mélygarázs

Nagyon rossz. Üres, ostoba és hazug közhelyek gyűjteménye. A fülszöveg szerint három ember monológja, ebből én kettőt olvastam, de élő emberrel nem találkoztam. Csak egy monoton és hamis írói hanggal, amely felmondja a pesszimista sztereotípiákat az emberről, az emberi kapcsolatokról és a világról. Az első ráadásul egy túlfeszített metaforával, egy bugyuta mesével. Amikor azt olvastam, még azt gondoltam, a forma idegesít. De nem, a második monológot olvasva egyértelmű lett, a végtelen üresség és primitívség zavar. Olyan, mint egy ócska életmód-tanácsadó könyv, de kifordítva, negatívan. 
Az előítéletek addig működnek, amíg nem megy elég közel az ember. Abban a regényben, ahol élet van, ott megjelenik a véletlen, a kiszámíthatatlanság, a részletek, a színek-formák-gondolatok gazdagsága. Ez a könyv szürke, és csak azért nem unalmas, mert idegesítő.

Gagarin Kaposváron

Részlet „Hermann” fedőnevű informátor* hálózati jelentéséből**:
Kaposvár, 1961. május 20.
…ezt nem gondoltam, hogy egy oroszt fognak az űrhajóval először fellőni, én azt gondoltam, valami elszánt rabot. Az biztos, hogy ez egy nagy elismerés Gagarintól, még hozzá egy nős, családos apától. Most már befütyültek Amerikának. Most már tényleg mindig erősebb az orosz tábor… […] …én nagyon eltoltam az életemet, mivel mindig a földhöz ragaszkodtam. Ha egy kicsit tanulok és elmentem volna Bőszénfáról, már rég szép állásom lenne. Nagyon szeretném megérni, hogy az űrhajóval én is egyszer a világot körül repülhetném…

Gagarin repülése tehát megmozgatta az emberek fantáziáját, és ki-ki a maga módján értékelte. Kerékgyártó István regényének egyik hőse, a Gyula nevezetű pártitkár nagybácsi, például annyira beleéli magát az orosz űrhajós szerepébe, hogy a kisdobosok őrsi gyűlésén beszámolót akar tartani a repülés tapasztalatairól, a május elsejei felvonuláson pedig egy bádogból barkácsolt űrhajóba záratja magát, ahonnan, az ünnepséget követően, a mentőknek kell kimenekíteni a légszomjtól elalélt férfiút.
Ez az 1961-es kaposvári május elsejei felvonulás még azért is érdekes, mert eldönt egy régi vitát köztem és HAri között arról, mennyire volt személyi kultusza Kádár Jánosnak a szocialista rendszerben. Nos, ezen a felvonuláson a kisiskolások táblák alatt vonultak fel, és ezen a táblákon nem csak Marx, Engels és Lenin, hanem a magyar párt és állami vezetők arcképe is ott volt, azaz konkrétan Dobi Istváné, Münnich Ferencé és Kádár Jánosé is. (Már várom, mikor fog feltűnni egy mai békeharcos felvonuláson a mai legfőbb vezér arcképe.)
A transzparensek cipelése népszerűtlen feladat, ezért az iskola pedellusa vékony fehér cérnaszállal cserebogarakat köt a táblákhoz, és ezek a „csimbókok” ott repkedve, mászkálva, párosodva szórakoztatják a felvonulókat.
Kaposvár 1956-os forradalom utáni életéről meglehetősen unalmas jelentéseket lehet még olvasni a „Lakatos” fedőnevű informátor munkadossziéjában*** is, többek között a Transzvill vállalat vagy a vasöntöde munkásainak hangulatáról, politikai állásfoglalásairól, stb. Ezek a történész szakma számára fontos források, de Kerékgyártó regénye sokkal szórakoztatóbb.
Egy gyerek szemszögéből ábrázolja a felnőttek korabeli világát. Illetve ez kicsit bonyolultabb, mert a könyv mindentudó narrátora maga az író, aki saját gyermekkorát idézi fel, és az akkori gondolatait kíséri felnőtt énje kommentárjaival. A lélektani helyzet hiteles, bár nem túl eredeti – felnőttek küzdenek egy gyerek lelkéért. A felvonultatott szereplők – szülők, nagyszülők, nagybácsik, nagynénik – jellegzetes karakterei a kor Magyarországának, akik az erőszakos rezsim kegyétől vagy kényétől meghatározva emelkednek ki korábbi társadalmi helyzetükből vagy süllyednek a mélybe. A többi hirtelen előbukkanó, majd eltűnő figura, mint a kikapós pap és a néger diák, vagy a sérült és állati sorban tartott, de szeretetre vágyó cselédgyerek inkább csak ellenpontozásként vannak jelen a nagy család jellegzetes alakjai mögött.
A regény szépen megírt – egyszerre idézi Hrabal humorát és Fekete István nyugodt bölcsességét –, de nem okoz katartikus élményt. Legnagyobb értéke a kádári-konszolidáció korának, a kora hatvanas éveknek hangulatos ábrázolása – nosztalgiázáshoz kifogástalan.

Gagarin sorsáról egyébként Krasznahorkai is írt egy nagyon jó novellát, amely a Megy a világ című kötetében olvasható. Ebben az orosz űrhajós rájön, hogy a Paradicsom nem más, mint a létező Föld, és ebbe beleőrül. Hát, ez ügyben – már mint hogy a Föld inkább Paradicsom-e vagy inkább Pokol – megoszlanak a vélemények. Én, bár az álláspontom, mi több meggyőződésem, határozott és megcáfolhatatlan – ezt a vitát, itt és most nem döntöm el, viszont Kerékgyártó István könyvet elolvasásra jó szívvel ajánlom.

* Nem azonos Krasznahorkai László Herman, a vadőr című novellájának címszereplőjével.
** Levéltári jelzet: ÁBTL-3.2.5-M-13140 „Hermann” fedőnevű informátor munkadossziéja, 290. oldal.
*** Levéltári jelzet: ÁBTL-3.2.5-M-13141 „Lakatos” fedőnevű informátor munkadossziéja.