vargarockzsolt

A kötet hátsó belső borítóján, Szilágyi Lenke fotóján*, egy bájos kislány mosolyával és frizurájával, egy ötven éves nő arca néz rám, megrázó élmény, itt biztosan az időről, az el nem fogadott öregedésről lesz szó, gondolom, és valóban.
Rögtön az első versben:

ahogy a háztűznéző alatt előjön
a kisházból a húgy- és szarszagú,
félbolond nagymama, és a levesbe nyúl,
ahogy a fásult majomarcból kinéz
az idegen testbe élethosszig bezárt
makacs, legyőzhetetlen értelem,
úgy villan cinkosan rád egy-egy pillanatra
barátaid arcából a halál.

Szerencsére valaki visszaküldte a nagymamát, olvassuk pár sorral később, tényleg szerencsére, mert ebben a hangfekvésben nem lehetne bírni végig.

Emlékek következnek, nem túl mélyről, felszínes hangulatok, olyanok, amelyek ismerősek, saját élményekből, más versekből, semmi különös, az olvasótól függ, hogy felébreszt-e benne valamit, ami túl mutat a közhelyeken. Nekem ennyi az első ciklus, a Futamidő.


A második ciklus a Turista címet viseli, és dalszerű, többségében rímes, megzenésíthető versek vannak benne, mondjuk úgy, hogy hangulatlíra.

A harmadik ciklus nagy költőelődökhöz (pl. Weöres, Kosztolányi, Vörösmarty) tartozó verseket tartalmaz, ezek közül egy Litera szilveszteri bulira írt alkalmi Dante hommage igazán szellemes.

A negyedik ciklus a Hosszúalvó cím alatt először az apa betegségével, halálával és a gyász megverselésével visszahozza a drámai hangvételt, és végül a ciklus és a kötet szerintem legszebb, legjobb versével** zárul.

Butuska kislány kinézet és felszínesség mögött igazi mélységek is vannak ebben a kötetben, nem az én világom, de nem bántam meg, hogy elolvastam.

* * Erről a fotóról az arc kinagyítva: 

** Hosszúalvó

Hol jártál, Hosszúalvó, meséld csak el, miféle szerverek
továbbították rezgő képeid a ködös óceán felett,
voltál-e szélsirály, keresett-e a billenékeny álom
kapaszkodót árbocrúdon, guanóval borított sziklaháton,
szédültél-e, mint emberként még soha, láttad-e, hogy hiába,
hogy csak csuszamló perc a föld, erdők és testek ruhatára,
ringó morajlás oszlopa, amelyen ébren kell átvonulnod,
láttad fentről, mi volt az út?, egyetlen kiáltásnyi szurdok,
meséld el, Hosszúalvó, mi van a hegy fölött, a lélegző ég alatt,
óriás felhőtüdők rózsáin át a fény hogyan halad,
hogy gurguláz habot a hasadékok szája,
csillog a völgytorok cseppköves uvulája,
még távolabb miket rajzol a jég, a só, a mész,
hogy csak redőzött kép a föld, Isten szemgödre néz,
mondd el, mit mond a víz, locsog a lelkes seregekkel, a lények
mit zúgnak, fáj-e, mondd el, amikor alakot cserélnek,
kihűlő bundák és kihulló tollak alatt a bőrző testek
dobognak, felvijjognak, nevet kapnak, remegnek,
hol jártál, Hosszúalvó?, mesélj ónos, örvényes álmaidról,
tengerbe dőlt olajról, tizenhét tonna sűrű hajról,
mesélj a tűzzel földbe karcolt füstölgő sebhelyekről,
hidak fehér öltéseit, sorsok gyűrűit látni fentről,
az összefogdosott világon szerpentinek bonyolult ujjnyomát,
házak hullámtörőit, hol megdőlt tetők közt úszol át,
mutasd meg, Hosszúalvó, a halak árnyékszigetét, a nagy hajókat,
hogy kelnek útra és keresnek másutt élő formát a holtak,
hogyan billegteti a csillagok bójáit az ég dagálya,
hogy buknak mind alá, hogy porlik lélegzetté szét a pára,
nyikorgó láncokon kikötve hogyan himbál a kék fény,
és száll a szürkület, iszapba átszivárgó nehézfém,
mit láttál odafent, mesélj a folyosókról is, Hosszúalvó,
hány űrön át haladsz, hogy lesz a titkos pillanatból ajtó,
milyen kilépni ott a kivilágítatlan és hűs terekbe,
marad-e valami, emlékszel-e a tajtékos életedre,
viszed-e sorsodat, mint lassú áramlás a zsákba varrt halottat,
görget-e szőnyegén tovább a zajló múlt, ha ott vagy,
vagy több ezer évnyi csönd sötétjén át beszélsz az óceánhoz,
ismételgetve, amit rövid életed radarja látott,
pulzáló kis doboz, lesüllyed-e a lélek majd a fenti mélybe,
vagy lebeg és forog, fényhólyag, mit sem értve,
áttetszően, vakon, sohase bomló, gyilkos holmi,
üres pillepalack, folyton az ég színén fog vándorolni?

[Első megjelenés: Holmi folyóirat 2009. október]

Úgy képzelem, létezik egy Sebők Zoltán* nevű géngép alapú mémgép, akit elraboltak az UFO-k, mivel rájött, hogy az emberiség nem több, mint a földönkívüliek egy szórakoztató társasjátéka. Jelenleg az Atlanti-óceán partján, egy második világháborús német betonbunkerben** tartják fogva. Nincs rossz dolga, van ott egy moziterem, ahol európai művészfilmeket vetítenek az 1950-es, 1960-as, 1970-es és 1980-as évekből, egész nap filmeket néz, és ha megunja, akkor hintaszékébe ül, az ablak mellé, pipázik és bámulja az óceánt. A postás hozza neki a legfrissebb nyugat-európai és amerikai művészeti szaklapokat és folyóiratokat, de az internettől el van vágva, és egyéb módon sem léphet kapcsolatba a világgal.

Utolsó - valójában az utolsó előtti, mert az utolsó egy 2004-ben megjelent önismétlő posztumusz beszélgetőskönyv, mondom rosszindulatúan, de azt még nem olvastam - könyvének utolsó bekezdésében Hölderlint idézi:
„Csak jel vagyunk, s mögötte semmi…”***
és hozzá teszi:
„Lehetséges, hogy a vírusok korában még az sem. Csak fertőzés.”

Igen, ez a végpont: a lélek, a tízezer arcú lélek tagadása, az identitás teljes kiürítése. A fajspecifikus genetikai program által meghatározott embergépet a különböző agresszív mémek működtetik,a személyiség csak illúzió. Ez után nincs más lehetőség, csak eltűnni, felszámolni az UFO-k által elindított mémek fertőzését, hallgatni kell. Sebők Zoltán el is hallgatott, pedig én kíváncsi lennék, mi a véleménye a WikiLeaksről, a Brexitről, Trumpról, a migrációs válságról, egyáltalán a 2000-es évek második évtizedének fejleményeiről – de ő nem mond semmit, hallgat.****

Hogy miről szól ez a könyv?

A kultúráról és a mémekről, ezek kapcsolatáról, például az Úristen bírálatáról, a vírusok szerkezetéről és Piroska Farkasáról.

A figyelem architektúrái című esszésorozatában meg ilyen címek szerepelnek:

1.Szép-e Claudia Schiffer?*****
2. Luther Blisset Berlinben
3. A félelem installációja
4. Kant és Dosztojevszkij
5. Nyikolaj Begyajev revolvere
6. Jackson Pollock vizelési szokásai
7. Paul Feyerabend lakása
8. Joseph Beuys tatárjai
9. Vilém Flusser indiánjai

Ennyiből azért már lehet sejteni, hogy humoros és filozofikus. Kiemelten ajánlom még A tyúkok helyzete ma című írását is.
______________________________________

* Sebők Zoltán, a a fiatal, tehetséges agysebész a lakásán tiltott műtétet hajt végre a szeretőjén. Az asszony meghal. Zoltán tudja, hogy börtön vár rá, s így nem akar élni. Búcsúzni megy tudós, tevékeny életet élő apjához, ahol az egész családot ott találja. A fiatal erdélyi rokon lánnyal, Mirával egymásba szeretnek. Írja Sarkadi Imre Elveszett paradicsom című drámájáról egy ismertető, de ez a darab nem róla szól.

** Lásd például:

Valamennyi Kutúra*-élőhely – legyen az orbital, csillaghajó, szikla vagy bolygó – rendelkezik saját tárolóval; ide vonul vissza az emberek zöme, miután elér egy bizonyos életkort, vagy egyszerűen beleun az életbe. A kultúrabeli emberek ezzel a döntéssel kerülnek szembe, mesterségesen megnyújtott, háromszázötven-négyszáz éves életük alkonyán. Persze választhatják a visszafiatalítást vagy a teljes halhatatlanságot, a kollektív lelkületűek pedig beleolvadhatnak egy Csoportelmébe vagy spártai egyszerűséggel meghalhatnak, amikor elérkezik az ideje. Olyanok is szép számmal akadnak, akik minden szálat elvágnak, ami a Kutúrához kötötte őket, és elfogadják az átlagnál nyitottabb, ám így is veszélyesen rejtélyes Öregek meghívását. És ha a felsoroltak közül egyik megoldás sincs ínyünkre, a végső döntést kitolandó letétbe helyezhetik a testüket az egyik tárolóba, méghozzá olyan felélesztési peremfeltétellel, amilyenhez kedvük tartja

Az ötven év feletti olvasó számára ez igazán csábító világ, a meghalás formáinak tobzódása. :) De Banks a fiatalabb olvasók számára is vonzó világot teremt, a Kultúra civilizációjában minden élvezeti forrás maximálisan kihasználható, és minden élvezet maximálisan fokozható. (Még a szex is.)

A kérdés csak az, hogy ilyen világban mi a helyzet az erkölcsökkel? Nos, Banks szerint az emberek (és a biológiai alapú élőlények) alapvetően ösztönlények, akiknél a hormonok vezérelte motivációk felülírnak minden erkölcsi parancsot, a mesterséges elmék viselkedése viszont reményre adhat okot. Banks optimista, bízik abban, hogy a mesterséges intelligencia legyőzi az embert. Ebben nincs semmi spoiler, ez a regény nem erről szól csupán az én botcsinálta filozofálgatásom, a regény kapcsán. :)

Miről szól ez a regény? Az alapképlet egyszerű: konfliktus adódik, feltűnik egy UFO, egy olyan tárgy(?), amely a kontextushalál esélyét jelenti a Kultúra civilizációja számára, azaz szembesülnek egy olyan idegen életformával(?) amely technikai értelemben sokkal magasabb rendű, mint ők. Ennek ürügyén aztán Banks mesél, és bár a cselekmény a regény végére eljut a végkifejlethez, talán nem is ez a lényeg. Mindenesetre nem árt a szereplők nevét jegyzetelni, vagy bele kell törődni, hogy a megjegyezhetetlenül kacifántos nevű emberek és drónok, és a szintén megjegyezhetetlen – de rejtőien vicces – nevű Elmék korábbi szerepéhez rendszeresen hátra kell lapozni, mi több, a cselekmény maradéktalan megértéséhez egy esetleges újraolvasás is szükséges lehet.
Komolyan megfordult a fejemben, hogy megérne egy újraolvasást a könyv, és rengeteg vicces vagy elgondolkodtató vagy lírai részt is lehetne idézni belőle – ezek így együtt már egy jó szépirodalmi regény jellemzői. A cselekmény bonyolítása ugyan egy kicsit zavaros, de a karakterek egy átlagos sci-fiben szereplőknél sokkal kidolgozottabbak, és az is megbocsátható, hogy a végső poén nem durran akkorát – a sorozat folytatódik, vannak további kötetek, ahol az elvarratlan szálak végére juthatunk.

Összefoglalva: szerintem ez egy remek fantasztikus regény, akár a sorozat előző három része nélkül is élvezhető, szellemes, izgalmas, fantáziadús, elgondolkodtató, szórakoztató, néhol nagyon vicces(!), amelyet én a kedvenc könyveim polcára is odateszek.

 * A Kultúra-univerzumról, Banks regényfolyamáról egy nagyobb spoilerek nélküli összefoglaló olvasható itt

Fél évszázaddal ezelőtt egy Leon Festinger nevű fiatal szociálpszichológus két társával beépült egy csoportba, melynek tagjai úgy gondolták, hogy december 21-én vége lesz a világnak. – a folytatást nem árulom el, mert nem akarok spoilerezni, izguljatok csak! :)

Vannak ilyen vicces esetek is e könyvben, ezért a laikusok számára is szórakoztató lehet, de hát ez alapvetően szakkönyv, ráadásul amerikai példákkal, esetleírásokkal. Akit érdekel, az el fogja olvasni, és megtalálja hozzá a megfelelő szakkritikákat is. Ahol például ez olvasható:

Felvilágosodás óta hiszünk a ráció erejében, egész kultúránk a racionális döntésekre (gondolkozásra) épül. Ott is, ahol vérre mennek a dolgok: a piaci szereplők is racionálisan cselekszenek (mondják, na, jó, most egy kicsit halkabban…). Aronson viszont azt mondja, hogy döntéseinket nem a tiszta ésszerűség vezérli: számos érzelmi, öntudatlanul bennünk dolgozó, netán irracionális tényező befolyásolja. Ahogy ő mondja: például az a „vakfolt”, ami már a dolgok észlelésében „kitakarja” a releváns tényeket: egyszerűen nem vagyunk képesek „meglátni” az igazi bizonyítékot. Például: előítéleteim vannak, így aztán még mielőtt beindulna a racionális érvek építése, netán a döntésfolyamat, máris az előítéletek vezérelnek. (Anélkül, hogy tudatában lennék saját, olykor irracionális előítéleteimnek…)
Második tételként azt mondja, hogy ha már megtettük az első, akár önkéntelen lépésünket, ez már kötelez, és odaláncol a választott úthoz (érvekhez, állítólagos bizonyítékokhoz), és ettől kezdve ragaszkodunk véleményünkhöz (döntésünkhöz, tetteinkhez) – a tiszta ész érveivel szemben is. Nem kéne más, csak az első lépés, kimondott értékítélet visszavonása – bocsi, tévedtem –, de ez csak ritkán történik, általában nem vonjuk vissza, inkább álbizonyítékok barokkos füzérét építjük alá, és kötjük az ebet a karóhoz. (Vagy úgy teszünk, mintha elfogadnánk partnerünk érveit – csak már hagyjon békébe –, és közben jól megutáljuk, amiért neki van igaza…) Pedig csak végig kéne gondolnunk, és be kéne látnunk, hogy tévedtünk – de nem vagyunk rá képesek. Ami csak formálisan hasonlít a racionális viselkedésre.
Almási Miklós: Nem én voltam… Mozgó Világ

Hamis emlékek. A könyv törzsét azok a fejezetek alkotják, amelyekben a szerzők megmutatják, hogyan állítja szolgálatába a kognitív disszonancia redukciója az emlékezet konstruktív jellegét. A könyv igazi újdonsága, hogy az elmúlt két évtized emlékezetkutatásainak egyik figyelemre méltó elemével, a hamis emlékek vizsgálatával kapcsolja össze a kognitív disszonancia modelljét. Két évtizeddel ezelőtt Amerikában nagy népszerűségre tett szert az úgynevezett robusztus elfojtás áltudományos teóriája és a rá támaszkodó terápiás technika: pszichiáterek és pszichológusok tízezrei állították, hogy akit gyermekkorában ismétlődően szexuális abúzus traumatizáló hatása ér, akár évtizedekre is elfojthatja a trauma emlékét, miközben a trauma a legsúlyosabb pszichés tüneteket válthatja ki nála, akár „többszörösen hasadt személyiséggé” (MPD = multiple personality disorder) is teheti. A „visszanyert emlékezet” mozgalma egy évtizeden át hiszterizálta az amerikai közvéleményt, célkeresztbe állítva nevelőket, papokat, ifjúsági vezetőket; a boszorkányüldözésekhez fogható paranoia eredményeként a bíróságok számos esetben hoztak elmarasztaló ítéletet súlyos, akár máig tartó börtönbüntetésekkel.
Szummer Csaba recenziója BUKSZ-ból

Összefoglalva: szerintem az emberi viselkedés megértéséhez, tudományos értelmezéséhez fontos szempontokat adó, ugyanakkor szórakoztató könyv. A szociálpszichológia iránt érdeklődőknek ajánlom.

Karcok:

A gyerekek korán megtanulják, hogyan igazolják agresszív cselekedeteiket. Megütik kistestvérüket, az sírva fakad, mire ők kijelentik: „Ő kezdte! Megérdemelte!” Az ilyenfajta gyerekes önigazolásnak a legtöbb szülő nem tulajdonít nagyobb jelentőséget, és rendszerint nem is kell. De kijózanító, hogy ugyanez a mechanizmus rejlik a bandák viselkedése mögött, akik gyengébb gyerekekkel erőszakoskodnak, munkaadóké mögött, akik rosszul bánnak a dolgozóikkal, szerelmeseké mögött, akik gyötrik egymást, rendőröké mögött, akik továbbra is verik a gyanúsítottat, holott már megadta magát, zsarnokoké mögött, akik börtönbe vetik és kínozzák az etnikai kisebbségeket, és katonáké mögött, akik polgári személyekkel kegyetlenkednek. Az összes ilyen esetben bűvös kör keletkezik: az agresszió önigazolást szül, az pedig további agressziót.

Fjodor Dosztojevszkij pontosan értette, hogyan működik ez a folyamat. A Karamazov testvérekben Fjodor Pavlovics, a tesvérek gonosz apja felidézi, hogy egyszer megkérdezték tőle: „»Miért gyűlöli maga ezt ennyire?« És ő akkor, bohócos szégyentelenségének rohamában, azt felelte: »Megmondom, miért: igaz, hogy semmit sem vétett ellenem, de én elkövettem ellene egy alávaló nagy disznóságot, és mihelyt elkövettem, rögtön meg is gyűlöltem.«”

A disszonancia elmélete szerencsére azt is megmutatja, hogy az emberek nagylelkű cselekedetei a jóindulat és a részvét spirálisát, bűvös körét teremtheti meg.
Amikor valaki jót cselekszik […] rokonszenvesebb megvilágításban fogja látni nagylelkűségének alanyát. A tudat, hogy szívességet tett az illetőnek, disszonáns minden negatív érzéssel, amelyet iránta táplálhatna. Mi több, a jó cselekedet után azt kérdezi magától: „Miért tennék jót egy balfácánnal? Következésképpen nem is akkora balfácán, mint amilyennek gondoltam – mi több, egészen rendes pasas, aki megérdemli, hogy segítsenek rajta.”
Aronson – Travis: Történtek hibák
33-34. oldal

Érdemes ezt a szociálpszichológiai megközelítést – minden egyéb ideológiai és politikai szempont figyelmen kívül hagyásával, és félre téve azt is, hogy szerintünk kinek van igaza – alkalmazni a migránsok-menekültek kapcsán felmerülő mentalitásokra. Akik ellenségesen viszonyulnak hozzájuk, igyekeznek homogén masszaként kezelni őket, és minden egyes migráns által elkövetett szörnyű bűncselekményből, amiről hallottak, a teljes egész tömegükre általánosítani. Így van ez annál inkább, minél kevésbé találkoznak személyesen velük, így tehát a kezdeti (elő)ítéletüket mindig újabb és újabb megerősítő hírrel kell igazolniuk. A „migráns-simogató” civilek pedig közelebb menve, de még mindig csak felületesen megismerve a menekülteket, egyedibb arcéllel látják őket, és a teljesen ellenőrizhetetlen sorstörténetek meséit hallgatva fokozatosan erősítik magukban mind a saját maguk, mind a megsegítettek nemes, humánus, emberi arculatát, miközben az ezzel ellentétes információkat kizárják a tudatukból. Így van? Nem így van? Én nem tudom.

1989. április 19-én éjszaka brutálisan megerőszakoltak és agyonvertek egy nőt, aki „Central Park-i kocogó” néven vált ismertté. A rendőrség hamarosan őrizetbe vett öt fekete, illetve spanyol ajkú harlemi kamaszt, akik a parkban „vadultak”, találomra megtámadtak és megvertek járókelőket. […] A kamaszokat előzetes letartóztatásba helyezték, és tizennégytől harminc órán át tartó, intenzív kihallgatás alá vetették őket. A tizennégy-tizenhat éves fiúk végül azt vallották, hogy ők követték el a bűncselekményt, de nem csak hogy bűnösnek vallották magukat, hanem hátborzongató részleteket közöltek tettükről. […] Bár semmiféle tárgyi bizonyíték nem támasztotta alá, hogy a kamaszok követték el a bűncselekményt – a sperma-, vér- és DNS-minták értékelése nem mutatott ki egyezőséget –, vallomásaik alapján a rendőrség, az esküdtszék, a törvényszéki orvos szakértők és a közvélemény, mind meg voltak róla győződve, hogy az elkövetőket fogták el. Donald Trump amerikai milliárdos nyolcvanezer dollárt költött újsághirdetésekre, amelyekben halálos ítéletet követelt. (Lásd a csatolt képen.)
Aronson – Travis: Történtek hibák
116. oldal

Az igazi tettes 2002-ben vallotta be a bűnét, és a bizonyítékok alapján minden kétséget kizáróan megállapították, hogy ő, és nem fiúk voltak a tettesek.Az esetről bővebben lehet olvasni Aronson és Travis könyvében, valamint például még itt. 
(A DNS vizsgálatok bevezetése után 255 halálos ítéletet helyeztek hatályon kívül, és 28 500 egyéb, kisebb súlyú ügyben kellett, illetve kellett volna az ítéletet megváltoztatni – az USA-ban.)

Amikor az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején Marynia Farnham* hírnévre és vagyonra tett szert, mert azt tanácsolta a nőknek, hogy maradjanak otthon és neveljék gyerekeiket, máskülönben frigiditás, neurózis és a nőiességük elvesztése fenyegeti őket, semmiféle következetlenséget (vagy iróniát) nem látott a tényben, hogy ő kiváltságos helyzetben van mint orvos, és nem marad otthon, hogy gyereket neveljen, pontosabban a maga két gyerekét.
Aronson – Travis: Történtek hibák
46. oldal

* Marynia Farnham és Ferdinand Lundberg 1947-ben megjelent The Modern Woman: The Lost Sex („A modern nő: az utolsó nem”) című rendkívül sikeres és nagy hatású művükben a feminizmust katasztrófának minősítették; középpontba a családot állították, s épp a család fenntartása érdekében hangsúlyozták, hogy a női szexualitás igazi kielégülést csak az anyaságban találhat.

„1960 szeptember 26-án tartották az első elnökjelölti vitát az Egyesült Államokban, amelyben a "tapasztalatlan és fiatal” John F Kennedy lényegében csak azzal felülkerekedett a választásnak nyolcéves alelnöki tapasztalattal nekiindult Richard M Nixonon, hogy jobban mutatott a képernyőn"*

A vitát egy csoport Kennedy-szimpatizánssal néztem, akik ezt hajtogatták: „Tényleg kinyírta Nixont!” Aztán mindannyian átmentünk egy másik lakásba, ahol Nixon-szimpatizánsok gyűltek össze, akik ezt kérdezték: „Na, mit szóltok, hogy kikészítette Kennedyt?” És ekkor rádöbbentem, hogy mindkét csoport annyira imádja a maga jelöltjét, hogy ha az a fickó teljesen pofátlan lenne – mondjuk, belenézne a kamerába és kijelentené: „Tolvaj vagyok, gazember vagyok, halljátok? Nálam hitványabb alakot nem is jelölhetnétek elnöknek"” – a követői még akkor is azt mondanák: „Íme egy őszinte ember! Nagy lélek, hogy beismeri. Éppen ilyen elnökre van szükségünk!”**
Aronson-Travis: Történtek hibák
26. oldal

Az 1960-as tv-vita kapcsán más helyen leírják azt is, hogy azok, akik nem tv-n nézték, hanem rádión hallgatták a vitát, Nixont tartották győztesnek. Más kutatók viszont megállapították, hogy azok, akik ahelyett, hogy tv-n nézték volna, inkább rádión hallgatták, az ország (USA) középső részén élő, konzervatív felfogású, már eleve a republikánus Nixon iránt elkötelezett választók voltak.

A kutatások szerint, ha kiválasztunk magunknak egy pártot, akkor annak bármilyen kacskaringós is aztán az irányvonala, mindig kitartunk mellette, meggyőződésből. Képtelenek vagyunk felülvizsgálni az elkötelezettségünket, amely olyan szűrőrendszerként működik, amely a legmeggyőzőbb ellenérvekkel szemben is vakká tesz, és a legátlátszóbb hazugságokat és logikátlanságokat is elfogadtatja velünk, ha azt az általunk támogatott politikus állítja. Ez még olyankor is működik, amikor az identitásunk meghatározójának tartott alapértékekről van szó.*** A kognitív disszonancia elkerülésének érdekében a valóságnak csak azt az értelmezését, csak azokat az információkat fogadjuk be, amelyek megerősítik a korábbi nézetünket, hitünket.
Kérdés akkor, hogy miért történnek mégis választói pálfordulások, miképpen buknak meg politikusok, pártok, kormányok, rendszerek? Ilyenek hátterében az állhat, hogy annyira erős a valóság nyomása, hogy áttör a védőburkunkon, és kénytelenek leszünk a korábban figyelmen kívül hagyott tényekkel is szembesülni. Természetesen ilyenkor sem ismerjük be, hogy korábban helytelen állásponton voltunk, csupán a megváltozott körülményekre hivatkozunk, és arra, hogy korábbi kedvenceink lettek hűtlenek az általunk mindig is következetesen képviselt értékekhez.

* Kennedy-Nixon TV-vita - a kép diadala a tartalom felett

** Nem is oly régen egy miniszterelnök szűk körben beismerte, hogy hazudozik, és amikor ez kiderült, akkor rövid időn belül elsodorta a népharag. Ugyanakkor egy másik miniszterelnök egy külföldi nagykövetek előtti tanácskozáson kijelentette, hogy ne azt figyeljék, amit mond, mert kénytelen hazudozni a választói miatt, hanem csak azt, amit cselekszik; majd egy évvel később kiszivárgott az is, hogy a párttársai előtt kifejtette, hogy a választók a korrupt politikusok és a hülye politikusok közül a korruptakat választják – tessék e szerint politizálni – nos, ennek viszont semmi hatása nem volt a választókra, ezt meg se hallották, kizárták a tudatukból, és a miniszterelnök népszerűsége változatlan maradt.

*** Erre példa például a közelmúltból a nyugat-európai a szélsőjobboldali mozgalmak képviselői által elkövetett, a kereszténység alapértékeit megtagadó menekültellenes izgatások és fizikai atrocitások, miközben a híveik és képviselőik a keresztény Európa védelmezőinek tartják magukat.

Pintér Tibor zeneesztéta első regénye a Prae Kiadó "krimi ma" című sorozatában jelent meg, de nem krimi. Inkább történelmi-kultúrtörténeti kalandregény, ahol a cselekménynél, a rejtélyek felfejtésénél fontosabb a korhangulat, a XVIII. századi Itália zenekultúrájának megidézése. Azért van történet is: kellő drámaisággal, illúziók nélkül visszatekintve a szerző kedven korszakára, és természetesen van rengeteg zenei csemege is, az ínyenceknek. Én csak laikus vagyok, nekem bizony hiányzott hozzá egy szószedet, a fejezetcímeket jelző zenei kifejezések magyarázatával - ezt kár volt elspórolni. A csatolt zene fontos szerepet játszik a könyvben - érdemes belehallgatni.

Az eleje tetszett, aztán ez az érzés egyre csak fokozódott. Úgy indult, mint egy Rejtő stílusában megírt skandináv krimi paródia, befigyelt még Stephen Leacock - fordította Karinthy Frigyes -,  aztán elhatalmasodott rajta egy szemiotikai őrület, miközben a posztmodern is megkapta a magáét. A második fejezettől már imádtam. Bölcsész humor, nem az seggre esős, de nem is lila. Viccesek voltak az illusztrációi is, azokat is Kőhalmi rajzolta. Tízből tíz.

York napsütése rosszkedvünk telét
Tündöklő nyárrá változtatta át.
Családunkról már elvonult a köd
S alámerült az óceán szívébe.
Most homlokunkon győztes koszorú,
Diadalemlék csorba fegyverünk,
Vad riadónkból víg vacsora lett
És édes dallam szörnyű indulónkból.
Szelíden mosolyog a háború,
Nem lovagol páncélos paripán,
Hogy félénk ellenség szívét ijessze,
Ehelyett fürge lábakkal szökell
A hölgy-szobákban léha lantzenére.

De én, aki nem játszani születtem
Sem tetszelgő tükröknek udvarolni,
Kit durván véstek és szerelem fénye nélkül
S riszáló nimfák előtt nem feszíthet,
Kit megfosztottak minden szép aránytól
S a természet becsapott termetemmel,
Ki torzul, félig kész, s idő előtt
Küldettem el e lélegző világba,
Bénán s idétlenül, hogy a kutyák
Megugatnak, ha bicegek előttük -

Én ilyen fuvolázó békekorban
Nem is tudok egyébbel szórakozni,
Mint hogy a napon nézem árnyamat
És csúfságomat magam magyarázom:
Én, mivel nem játszhatom a szerelmest,
Hogy eltöltsem e csevegő időt -
Úgy döntöttem, hogy gazember leszek

Így kezdődik, és ennél erősebb kezdés nem kell. (Még Andy Vajna is elégedetten dörzsölné a kezét.) A gonosz színre lép, és öt felvonásban színlel, intrikál, mindenkin keresztülgázol, amíg a csúcsra jut. Akik körülötte vannak, mindenféle Edwárdok és Györgyök, főurak és nemes asszonyok, maguk is megannyi bűnnel terheltek, de mind kisszerű figurák hozzá képest, a nevük, szerepük felejthető. Romlott a kor.

Shakespeare a II. felvonás végén három polgárral kimondatja azt, amit gondolhatunk:

Első polgár:
Miért is félünk? Még minden jóra fordul.

Harmadik polgár:
Ha elborul, a bölcs ember köpenyt vesz,
Ha hull a lomb, nincs messze már a tél.
Ha alkonyul, ki nem vár éjszakát?
Korai vihar ínséget jelent.
Tán minden jó lesz: ha ezt adja Isten,
Több, mint amit érdemlünk és várhatunk.


Második polgár:
Az ember szíve tele félelemmel
És nem beszélhet senkivel, aki
Nem komoran és nem rettegve néz rá.

Harmadik polgár:
Így szokott lenni minden változáskor,
Az ember lelke égi ösztönével
Megérzi a veszélyt: így vesszük észre,
Hogy dagad a víz nagy vihar előtt.

A néző néz és figyel, és örül, hogy nincs a színpadon, mert ott a főszereplő mindenkit megölet, aki a kezébe kerül.

Így tökéletes. A darabban Shakespeare az új királyt, Richárd legyőzőjét, Erzsébet királynő ősét, nem ábrázolhatta egy törtető senki Fortinbrasként, de alakjával nem sokat foglalkozik. Nem érdekes. Ő sem érdekes. Ami fontos, az a minden korlátozás nélküli hatalom önkénye, amely egy őrült kezében rémálommá változtatja az országot. Ezért aztán a darab bármely korban aktuális lehet, amikor a vezér, az uralkodó egymaga szabhatja meg a szabályokat.

Egy remek előadás a régi Nemzetiből, Kulka Jánossal a címszerepben:

És egy film, ami nagyon tetszett:

"Beszervezési lehetőségét abban látom, hogy igen félős természetű. A hatóságtól valóságosan gyerekesen fél."

A célszemélyről Faludy György Pokolbéli víg napjaim című regényében ezt írja:

A kép forrása talán: Vladimir Vasilchenko 


Lemberg/Lwów/Lvov/Lviv a soknemzetiségű kelet-európai városok közül is kitűnik történelmi és etnikai sokszínűségével. Az 1256-ban a halicsi rutén királyság által már eleve törésvonalon alapított várost 1340-ben foglalta el és tette Lengyelország szerves részévé Nagy Kázmér király. Nem sokkal ezután ő nyújtott fontos kiváltságokat a jelentős kereskedelmi utak metszéspontján álló város örmény és zsidó kereskedői számára, akik egészen a 20. századig megőrizték autonómiájukat, és fontos összetevői maradtak Lwów lakosságának és elitjének. 1772-ben, Lengyelország felosztásakor Lwów a Habsburg-császárság részévé lett, s miközben a Habsburg-adminisztráció nagy erőfeszítéssel igyekezett a soknemzetiségű birodalom modelljévé tenni, etnikai toleranciájuk miatt a lengyel, ukrán és zsidó kulturális megújulás központjává vált. A birodalom felbomlása után polgárháború tört ki a lengyel és az ukrán erők között, amely 1921-ben Lwów és Kelet-Galícia Lengyelországhoz való csatolásával ért véget. A város azonban a két háború közötti időszakban is az etnikai pártok és mozgalmak versengésének színpada maradt. 1939 szeptemberében a német hadsereg ostrom alá vette, majd a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében átadta az odaérkező Vörös Hadseregnek. 1939 végén Szovjet-Ukrajnához csatolták, s megkezdődött a lengyel és ukrán elit deportálása és likvidációja. 1941 júniusának végén a német hadsereg foglalta el, amely a hároméves megszállás alatt elpusztította a város kétszázezres zsidó lakosságát. Ebben, mint másutt is Galíciában, nagymértékben támaszkodhattak Roman Suhevics és Sztepan Bandera Ukrán Függetlenségi Hadseregére, amelynek központja ugyancsak Lemberg volt. 1945-ben a Szovjetunió és Lengyelország által aláírt határszerződés értelmében a még mindig lengyel többségű (66,7%) város lengyel lakosságát száműzték Lengyelországba. Helyüket a vidéki Ukrajnából és a Szovjetunió keletebbre fekvő területeiről érkező új lakosság foglalta el. 1991, Ukrajna függetlensége óta a város az ukrán nacionalizmus központjává vált, amely az új nyilvános emlékezet kialakításában nagymértékben támaszkodik Bandera és a kollaboráns Ukrán Függetlenségi Hadsereg történelmi hagyományára...

Sajó Tamás: 

A városi tér mint Erinnerungslandschaft Lemberg/Lwów/Lvov/Lviv példáján

Színtiszta nosztalgia. Az ilyenről nem lehet tárgyilagos értékelést írni. Nekem, minden didaktikussága ellenére, ötcsillagos kedvenc könyvem marad. A filmet is nagyon szerettem, és ha újra vetítik, mindig belenézek.

Néhány spoileres gondolat, ami eszembe jutott az olvasás közben.

Kengyel tanár úr, politikai okok miatt tanít általános iskolában? A könyv végére egyetemi adjunktus lesz, a felesége veszi át az osztályt. Jellemző, hogy nem fordított a szereposztás, István bácsi is helyre tette a feleségét, aki azóta már új házasságban, a papucs férjével él. Egy férfi legyen domináns a nőkkel szemben.

Olvasni jó, Matula bácsi nem tudja ezt, nem is lett belőle más, mint egy egyszerű pákász. Jól érzi magát a berekben, legszívesebben télre is kinn maradna, de egyedül van. Elvan, de azért örül a fiúknak, a társaságnak. Van lánya a faluban, hisz télen nála húzza meg magát, de mégis csak egy magányos öregember. (Ez így talán túl sarkos.)

Tutajos olvas, de a természet nyelvét még nem ismeri, pedig azt is érdemes megtanulni.
Fekete István szerint a természet bölcs, de kegyetlen. Az erősebb elpusztítja a gyengébbet: a barna kánya megfogja a kis szárcsát, Tutajos lelövi a haszontalan ragadozó madarat. Ez a törvény, és a természet analóg a társadalommal. Nem lehet sumákolni, mismásolni, füllenteni.

Bütyök mezőgazdásznak készül, nem bankigazgatónak, de Tutajosból még lehet mérnök, mint az apja, bár István bácsi erre csak sokat mondóan legyint.

A berekben nincs templom, a fiúk a faluban sem járnak misére. Nem is hiányzik nekik.
A természetnek is van transzcendenciája, és ez pótolja Istent.

Legyen-e kötelező olvasmány? Kell, hogy legyen valami, ami összeköti az egy nyelven beszélőket, az egy nemzethez tartozókat, kellenek bizonyos gyökerek, és a Tüskevár ilyennek pont megfelel. A gyerekek ettől nem fognak megszeretni olvasni, biztosan egy csomóan inkább a filmsorozatot nézik meg helyette, de ez szerintem nem baj. Alsó tagozatban ez a könyv még pont jó. Igényesen van megírva, vannak pozitív értékek benne, amit meg lehet/kell tanulni, erre való az iskola.

Ezt írtam pár éve. Azóta egy kicsit kupálódtam, és beláttam, hogy a lányokat nem kéne ezzel a könyvvel kínozni. És már talán a fiúknak is túl lassú. Rengeteg jó, modern ifjúsági regény van, nem kell az ilyen régi könyveket egy teljesen más korban kötelezővé tenni, és ezzel elvenni a gyerekek kedvét az olvasástól. 

Novelláskötet, a jobb novellákról részletesebben is írok*.

A Drugeth-legenda
1939-ben, a Nyugatban jelent meg, és Babits azt üzente Ottliknak: – Tetszett. Nekem is.
Az Iskola a határon felől közelítve néhány ismerős motívum:
1. A mű keretes szerkezete: a novella két szélén a jelen, és közöttük a múlt, amely majd a Hajnali háztetőkben is visszaköszön, és amelynek zárlata az Iskolában belecsúszik a történet közepébe. A visszatekintés teremti meg az idősíkok közötti ugrálás lehetőségét.
2. A kettős narrátor alkalmazása: az író egy rövid bevezető után átadja a szót egy idegen elbeszélőnek, és ezzel megkérdőjelezi a történet igazságtartalmát, ugyanakkor arra hívja a fel a figyelmet, hogy a történetben talán nem is az igazság a fontos.
3. Az emlékezés, a múlt felidézése teszi természetessé, hogy a lényeges és lényegtelen események azonos súllyal jelenjenek meg –, megadva a lehetőséget az olvasónak a saját olvasat megteremtésére, a saját számára aktuális üzenet kiolvasására. (Nyitott mű.)
4. A második narrátor – itt Ervin –, a későbbi Halász Petár a Hajnali háztetőkből, a bohém fiú, aki, Franciaországban lesz szállodatulajdonos, aki katonaiskolai élményeiről mesél.
5. A HAVAZÁS, amely fordulópont a novellában, és amely aztán az Iskolában mint „üdvtörténeti esemény” értelmezhető, itt még mint profán ünnep, a gyermekkor öröme és tisztasága, a civil lét megjelenítője.
6. A novella kulcsmondata: Semmiféle harc nem isteni eredetű. – amely majd az Iskolában a Pál apostol leveliből vett Rákóczi jelmondattá változik, és megteremti a fő mű keresztény olvasatának lehetőségét: „NON EST VOLENTIS, NEQUE CURRENTIS, SED MISERENTIS DEI.” ( „Nem azé, akinek arra akaratja vagyon, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” ).
7. Az elbeszélés nehézségei: először Ervin az, aki az emigráció miatt eltávolodva az anyanyelvétől, a megfogalmazás nehézségeivel küzdve, egy mesterséges-tudatos beszédmódban szólal meg, majd Drugeth lesz az, aki előbb magyarságát megtagadva beszél németül, majd fellázadva tér vissza a magyar káromkodásokhoz.

A novella üzenete egyértelmű az értelmezés egyik síkján: az ember szabadságvágya elfojthatatlan, a lázadás szükséges; az erről való lemondás eltorzítja, megnyomorítja a személyiséget. Ez Drugeth Balázs síkja. Ervin élete a példázat arra, hogy az alapkérdés megkerülhető, de elfojtott tartalomként, mintegy a jobbik énként, a személyiség magjaként, megsemmisíthetetlen, létező entitás.
Nekem Drugeth Balázs alakja mögött felderengett Ottlik példaképének, Kosztolányi Dezsőnek az egyik regényalakja, az Aranysárkányból Novák Antal tanár úré is, de asszociációként, a pipogya tanár figurája, a Móra Ferenc novellából készített Hannibál tanár úr című Fábri film, és Koltai Róbert Ámbár tanár úrja is (hehe) kapcsolható.
(A novelláról Balassa Péter elemzése Miért tetszhetett Babitsnak A Drugeth-legenda címmel A bolgár kalauz című kötetben olvasható.)

A Hegy Lelke (Turul irodalmi antológia, 1939)
Ezen a szövegen tanítani lehetne, hogyan kell prózát, novellát írni, aztán a végét elrontja. „Semmi sincs sehogyan.” – hangzik az utolsó mondat, amely nem csak üres, de ami nagyobb baj, nincs ritmusa.

A kilenc kínai (Budapesti Hírlap melléklete, 1939)
Dalszínház (Színházi magazin, 1939)
Hét perc (Tükör, 1940)
La Concepción (Irodalmi almanach, 1941)
Egy úrifiú elegáns szerelmi novellái. A forma sem túl eredeti, a téma is rendre közhelyes, de azt meg kell adni, tud fogalmazni.

Hamisjátékosok (Nyugat, 1941)
Azt vártam, ez jó lesz. De nem. Közhelyes művésznovella.

Vegyészek (Vigilia, 1942)
A hang felismerhetően ottliki, de nincs benne elég meló.

Hűség (Ezüstkor, 1943)
A drótszemüveg (Magyar csillag, 1943)
Pangásos papilla (Magyar csillag, 1943)
A kegyelem (Magyarok, 1945)
Na, mondjuk, ezeket írhatta volna Rubin Szilárd.

Keléby (Új Idők, 1945)
Kérem szépen, ez egy jó novella.

Két mese (Új Idők, 1945)
Két mese.

Uszodai tolvaj (Új Idők, 1946)
Ha a vége nem lenne olyan hatásvadász, akkor jó lenne.

Szerelem (Új Idők, 1946)
Virrasztók ("Budapest" 1946)
A rakparton (Magyarok, 1946)
Fényűző élet (Új Idők, 1946)
A magyar irodalom derékhadához sorolható, igényesen megírt novellák.

Apagyi (Válasz, 1948)
Az Iskola a határon egy fejezete.

Minden megvan. (Vigilia, 1968)
Részleteiben remekmű. Sajnos, a végére kicsit közhelyes és erőltetett. Kilóg az írói lóláb, a mondanivaló.

Összességében Ottlik ezekkel a novelláival egy középszerű novellistát mutat, akinek időnként elsül a keze. A jobbak elérik a Hajnali háztetők színvonalát, amely egy igényes lektűr. Rubin Szilárd szellemi rokona, de az ő tragikus önsajnálata és kegyetlensége nélkül. Ha nem lenne ott a Hajónapló, a Próza és az Iskola. De hát ott vannak, tehát azokat köll olvasni!

* Istenem, milyen bátor is voltam pár évvel ezelőtt.

Néhány gondolat a regényről:
Mi a mű kapcsolata a valósághoz, a történelemhez? A címszereplő mintája valós, létező személy volt, azonban Ulickaja nem egy egyszerű életrajzi regényt akart írni, ezért főhőse nevét megváltoztatta és kitalált, szimbolikus személlyé változtatta. Napló, levél, előadás, feljegyzés, prospektus, távirat, magnófelvétel, életrajz, önéletrajz, hirdetmény, újságcikk, cédula, ügynöki jelentés, kritika, liturgia, jegyzőkönyv, pszichiátriai szakvélemény, kihallgatás, prédikáció, képaláírás – ennyi féle műfajt, dokumentum típust használ fel az író, hogy írását hitelessé, valószerűvé tegye. Ezzel – látszólag – napjaink történetírásának, a társadalomtörténeti megközelítésnek az eszköztárát alkalmazza. Mivel azonban forrásainak hitelessége nem ellenőrizhető, s mi több, maga a szerző vallja be, hogy a felhasznált információkat átalakította – a mű műfaja egyértelműen fikciós szépirodalmi alkotás, regény, amelyen számon lehet kérni a megformáltság követelményeit: a kompozíciót, a szereplők valószerűségét, vagy szimbolikusságát, a történetvezetés átláthatóságát, a cselekmény drámaiságát és érthetőségét, a nyelv szépségét és kifejezőerejét, a racionális és az emocionális megközelítések kiegyensúlyozottságát, a mű mondanivalójának eredetiségét, szuggesztivitását és erkölcsi erejét stb.
A könyvet eddig értékelők alapvetően a mű erkölcsi mondanivalóját emelték ki, a hit és a szeretet őszinte, elhivatott és tehetséges képviselőjét látva Daniel Steinben. Ez a megközelítés valóban felvetheti azt a kérdést, hogy a vallástalan olvasó milyen kapcsolódási pontokat találhat ehhez a regényhez? Lehetséges úgy látni ezt a történetet, hogy a különböző vallások és felekezetek szemellenzői által beszűkített látókörű, és ennek következtében torzult személyiségű karakterek, szereplők között egy idealizált kulcsfigura, egy erkölcsi és dramaturgiai kristályosodási pont, egy megváltó tisztaságú, és függetlenségű személyiség az, akiről szól ez a történet, és aki nem hisz a főszereplő képviselte vallásos hitben (nem a katolicizmus Daniel atya által képviselt változatára, hanem a vallásos hit egyedüli autentikusságára gondolok), annak nem marad más nézőpont, mint az ironikus megfigyelőé. Nos, volna egy javaslatom az ateisták és agnosztikusok számára is, hogy miért érdemes elolvasni ezt a könyvet.
Ez a javaslat természetesen nem más, mint hogy (ideiglenesen) tegyük zárójelbe Daniel Stein alakját, és figyeljünk inkább a regény többi szereplőjére, akiknek sorsa legalább annyira érdekes, mint a címszereplőé. A Holocaustot túlélő, zsidó származású emberek, az ő gyermekeik, valamint a nem zsidó, de a Holocaustot szemtanúként, vagy a tettesek gyermekeként feledni nem tudó – nem akaró figurák alkotják a regény szereplőinek egyik legfontosabb csoportját. Az egykori trauma feldolgozásának, illetve fel nem dolgozásának példaszerű eseteit ismerhetjük meg a könyvből. Ulickaja maga is kikeresztelkedett zsidó, ezért kellő fogékonysággal közeledik a problémához. Toleranciájának (liberalizmusának), és írói módszerének (posztmodern sokszínűség és narratíva kezelés) köszönhetően az ítélkezést el tudja kerülni, és a figurák a saját logikájukat követve (személyiségük és életsorsuk függvényében) hitelesen képviselik saját „igazságukat”, és ezzel valóban gazdagítják, további gondolkodásra ösztönzik az olvasót. (Itt mindenképpen meg kell említenem Závada Pál nevét, aki az Idegen testünk című regényében hasonló írói és politikai filozófiából kiindulva esztétikailag talán vitathatóbb, de mégis hasonló megoldásra talált rá – azt a magyar történelmi traumákra alkalmazva.)
A regény szereplőinek másik csoportja a különböző vallások képviselői. Bár magam ateista vagyok, de sok generációra visszamenően színmagyar református paraszti családból származom, ezért nem tagadhatom elfogultságaimat. A görög katolikusok túlfűtött misztikussága, a római katolikusok időnként bombasztikusnak látszó fenségessége, épp úgy távol áll tőlem, mint a zsidó vallásúak merev életviteli szabályrendszere. A reformátusok puritánságának és racionalitásának öröksége Daniel atya hitbéli gondolkozásának szimpatizánsává tesz, de ennek ellenére itt látom a regény leginkább támadható pontját. Szinte hallom a kifogást: a zsidók mindent jobban akarnak tudni, ők akarják megmondani a keresztényeknek, hogy milyen az igazi Jézust követő hit. Ulickaja itt valóban veszélyes terepre merészkedett, és bár szövetségesül az utóbbi évtizedek legkarizmatikusabb katolikus személyiségét, II. János Pált hívja, nem csodálkoznék, ha a hívő keresztények idegenkedve néznék a konkrét hitelveket. Látszik az is, hogy a szerző valamennyi vallás tekintetében igyekszik felmutatni pozitív szereplőt, pozitív példát is, de a könyv végkicsengése azt a képet mutatja, hogy a különböző vallások az emberiség széttartó, konfliktusokat erősítő vonásait erősítik. Mindenesetre a hit és az ember kapcsolatának vizsgálata mindenképpen erőssége a könyvnek.
A történet negatív, vagy pozitív kicsengése a szerző szerint is fontos kérdése a regénynek. Daniel Stein – teljesen természetes módon, életszerűen – egységes egészként értelmezi a saját életét, melynek legfontosabb eseményei: az áldozatok mentése a világháború idején, az egzisztencialista (sartre-i) választás az áldozatok közül – és ezzel a bűnbeesés, majd a megtérés, a katolizálás, és végül az izraeli egyházépítő tevékenység. Ugyanakkor a könyv szereplői csupán saját életük egy-egy rövid, bár többnyire katartikus konfliktusokkal terhelt szakaszában találkoznak vele, és bár múltjával, korábbi tetteivel tisztában vannak, Daniel atyát mégis annak alapján ítélik meg, hogy milyen szerepet játszik aktuális problémájuk megoldásában. Ez a nézőpont az, ami a posztmodern szerkesztési móddal tökéletes összhangban – szerintem a könyv legnagyobb erőssége. A mű azt sugallja, hogy függetlenül a végtől, az emberi életnek pozitív tartalma lehet, és ez nem más, mint a szabadsága, a függetlensége a körülményektől, lehetősége a belső erkölcsi értékrendjéből fakadó mindenkori aktuális pozitív cselekedetekre (és itt a győzelemnek és a vereségnek egészen nem hétköznapi jelentése van), melyeknek megvalósítására ideológiáktól és vallásoktól is függetlenül mindenkinek megvan a saját lehetősége.

Volt: hajnali fürdés a Balatonban. Napfelkeltét akartam aranyhíddal, de az ég felhős volt, nem látszott, csak ahogy a víz, a túlpart dombjai és az égbolt sötétkék sávjai fokozatosan kivilágosodtak, és áttűntek a zöld és a szürke különböző árnyalataiba.
Erősen fújt a szél, de a levegő még nem hűlt le nagyon és hatalmas hullámokon úsztam a meleg vízen.
Nem voltunk sokan, az általam belátható kb. 500 méteres partszakaszon pontosan tizenkilencen. Egy órát úsztam, az alatt volt időm megszámolni: egy hattyú, tizenöt vadkacsa és három sirály. Mind közel jöttek, megnézték, mi az a világos gombóc, ami ott úszik a sötét hullámok közt? – a kopasz fejem. A hattyút elzavartam, azt mondják, csíp ez a nagy madár.
Később elkezdett esni az eső is, apró hideg cseppekkel, legjobb volt elmerülni; a homályos sűrű vízben behunyt szemmel lebegtem.


A népszerű író halála sokakat megrendített. Az újságok nekrológokat közöltek, a közszolgálati TV csatornák előkeresték a korábban felvett interjúkat, az irodalmi lapok az eddig kevés figyelemre méltatott köteteiről is lehozták a dicsérő kritikákat. A kiadója felvette a kapcsolatot az író özvegyével, és közölte, felgyorsítják a legújabb – immár posztumusz kötet megjelentetését.
Az ország mindhárom írószövetsége bejelentette, saját halottjának tekinti, és igényt tart a gyászszertartáson egy búcsúztatói szerepre, közvetlenül a minisztérium képviselőjének beszéde után. Hosszadalmas egyeztetések után tudtak csak megegyezni a beszédek sorrendjében – végül győzött a józan ész: a jobboldali írószövetség képviselője elfogadta, utoljára marad, viszont kicsikart egy ígéretet, hogy a legközelebbi temetéskor ők lesznek az elsők.
A népszerű író temetése méltó módon lezajlott. A főváros központi temetőjében, a díszsírhely körül több ezer ember tolongott, és a jeles eseményről még a kereskedelmi televíziók is tudósítottak.
Ezen történésekkel párhuzamosan az egyik internetes portálon emlékolvasást szerveztek az író tiszteletére. Ez csupán annyiból állt, hogy elolvasták az író könyveit, aztán egy kocsmában összegyűltek és felolvastak néhány kedvenc idézetet a műveiből, és koccintottak az egészségére. Észre sem vették a szomszédos asztalnál ülő és figyelő két különös figurát: az egyikük alacsony volt, köpcös és feltűnően hasonlított Örkény Istvánra, a másikat csak egy pillanatra láttam, mert elég hamar elmentek.

Az uzsonnatolvaj jóóóó!
Montalbano az olasz Maigret, csak kicsit(?) közönségesebb, és nem inni jár bárokba, hanem enni, enni, enni, nagyszerű olasz kajákat, és közben azért megoldja az aktuális bűnügyet.
Montalbano undorító, egoista negyvenes, de érző szíve van. Montalbano balos, utálja a titkosszolgálatot, a barátnőjének állandóan hazudik, de nem akar rendőrkapitány lenni, és nem akarja ott hagyni Sziciliát.
Montalbano ikon, olvassatok Montalbanoról, alakítsatok Montalbano klubokat! – ezt írtam pár éve (máshol), aztán a TV majdnem mindent tönkretett. (Volt egy rémes Montelbano-sorozat.) Persze, a könyveket nem tudja tönkretenni, Camilleri Montelbano krimijeit most is érdemes elolvasni.

Az 1970-es években járt Magyarországon egy indiai küldöttség, amely ellátogatott a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeumba. A delegáció magas rangú vezetőjét – minden protokolláris előírást felrúgva – váratlanul megszólította egy kissé elhanyagolt külsejű, idős teremőr. Egy, a jelenlévők többsége – hivatalos kísérők, kommunista káderek, tolmács(!) – számára teljesen ismeretlen nyelven kezdett társalgásba, mint utólag kiderült, ősi buddhista szövegekről, a Tipitakáról, páli nyelven. Sajnos, a teremőr nevét nem tudom, pedig biztosan érdekes ember lehetett.
Pár évvel korábban Tiszapalkonyán, az Erőmű Vállalat beruházásánál is dolgozott egy raktáros, aki titokban, munkaidőben és munkaidőn kívül, szanszkritból fordított, a Védákat, meg Buddha beszédeit. Az ő nevét ismerem, Hamvas Béla volt.
Ők jutottak az eszembe, miközben a Túlságosan zajos magányt olvastam. A főszereplő egy alkoholista betanított munkás, aki Nietzschét és Kantot olvas, miközben zúzza a könyveket.
Igazából persze nem is tudása, a műveltsége, hanem az érzékenysége, az embersége teszi szimpatikussá. És természetesen Hrabal stílusa, amely hol vaskosan humoros, hol meg szívszorongatóan szomorú.

A második kisregény egy vidám, bohém, művészkompánia kalandjait meséli el, Vladimirt, a grafikust állítva középpontba. Az anekdota-szerű sztorik ugyan gyakran alpáriak, vulgárisak, de a főhős ragyogó személyisége megszépíti, megemeli a kisszerű történeteket.

Lehetett vidáman élni a kommunista-szocialista Csehszlovákiában (és Magyarországon is), de a diktatúra azért megnyomorította azokat, akik egy kicsit is kilógtak a sorból. Hrabal hősei ezek a nem normális, perifériára sodródó emberek, akiket közelről ismert, akiket nagy beleérzéssel és szeretettel ábrázolt.

(Újraolvasás volt, Hrabalhoz jó visszatérni.)

Üljetek le és figyeljetek. Elmesélem nektek egy kedves, fiatal lány boldog életét. Hunyjátok le a szemeteket és nézzetek ki az ablakon. Látjátok, minden fehér.

„Kicsi gyermekkorától kezdve, a csecsemőkorból alig kinőve, Szonyecska mély olvasásba merült. Bátyja, Jefrem, a családi mókamester folyton ugyanazzal a tréfával gyötörte, ami már eleve gyenge poén volt: – Az állandó olvasástól Szonyecskánk feneke olyan lett, mint a szék, az orra meg, mint a körte! Sajnos még nem is túlzott nagyon a viccelődéssel: Szonyecska orra valóban körteszerűen kiszélesedett, az egész kislányon pedig véznasága, széles válla, pipaszár lába és a sok üléstől szétlapult feneke mellett csupán egy valami volt feltűnő- korán kifejlődött, nagy asszonyos melle, ami nemigen illett a sovány testhez. Szonyecska vállát előrevetve, görnyedten járt, hosszú, bő köpenyeket hordott, röstellte fölöslegesen dús idomait elől, a sivár laposságot hátul… Teljes húsz éven át, héttől huszonhét éves koráig Szonyecska szinte megszakítás nélkül olvasott. Úgy zuhant az olvasásba, mint az ájulatba, amiből csak a könyv utolsó lapján tért magához.”

Ulickaja mesél nekünk, könnyű kézzel, puha ecsetvonásokkal festi meg a történetet, amely Oroszországban játszódik, amelyet éppen Szovjetuniónak hívnak. A kis Csipkerózsikából könyvtároslány lesz, amíg el nem jön érte a herceg, hogy felébressze. Robert Viktorovics festő, aki bejárta a világot, találkozott Gaudival és Apollinaire-rel – nem volt elragadtatva tőlük, aztán visszatért hazájába. Itt élete második felének nagy részét internálótáborban, majd száműzetésben tölti. Házasságukból egy gyermek születik, vele, életük végén, már Moszkvában élhetnek. A szerencsésnek mondható hosszú élet még tartogat egy drámai kifejletet, de a könyv utolsó oldalai meghozzák a végső megnyugvást Szonyecska számára, visszatér az olvasáshoz:

„Esténként, amikor körteforma orrára fölteszi a könnyű svájci szemüveget, gondolatban eltávozik az édes mélységekbe, a sötét fasorokba, az áradó tavaszi vizekbe.”

Orosz asszonysors. A nagy, hosszú és lassú orosz regények története elmesélve kilencven oldalon. Szövevényes cselekmény, és szereplők népes sereglete helyett néhány fontos pillanatra fókuszáló történetmesélés, és néhány, kevés szóval, de mégis plasztikusan megrajzolt figura. A történet és a történelem hömpölygő áradása mégis a 19. századi nagy orosz regények hagyományához köti a művet. És van egy titok. Szonyecska látszólag mindent elfogadó, egyszerű és tiszta élete mögött egy valóban független személyiség rejlik. Ő tudatosan vállalja sorsát, és – talán az irodalmi élményeinek, a könyveknek köszönhetően – az élete legfontosabb pillanataiban, a konvenciókkal nem törődve, megteszi azt, amire csak kevesen képesek: büszkeségét feladva, életének igazi értékeit felismerve cselekszik.

Női regény. Ilyentől a férfiak sírva menekülnek. Következzen egy idézet, hogy messzebbre fussanak:

„Hajnalban Szonyecska rendre a kislány halk neszezésére ébredt, olyankor odahúzta a hasára, közben álmos hátával érezte, hogy a férje ott van mögötte. Csukott szemmel gombolta ki a hálóingét, kivette reggelre alaposan bekeményedett mellét, kétszer megnyomta, s azon nyomban ki is lövellt két hosszú sugár a tarka kendőre, amivel a mellbimbóját szokta körültörölni. A kislány forgolódni kezdett, ajkait összecsücsörítette, cuppogott és elkapta az anyja mellét, mint kis hal a nagy csalit. Szonyának sok teje volt, könnyen szoptatott, a szoptatás, a mellbimbójának finom gyömöszkölésével, húzkodásával, a fogatlan ajkacskák finom kis harapásaival élvezet volt számára, amelyet férje megmagyarázhatatlan módon mindig megérzett, s ezen a kora hajnali órán csalhatatlanul fel is ébredt. Átölelte felesége széles vállát, féltékenyen magához húzta, és Szonya majdnem elájult ilyenkor a kibírhatatlan boldogság kettős terhétől. És mosolygott a reggel első fényénél, teste néma örömmel csillapította a két, tőle elválaszthatatlan, drága lény szomját.”

Hosszú értékelés, de csak a végében van egy kis spoiler, azt majd külön jelzem.

A könyv két kisregényt tartalmaz.
Az első, a hosszabb, a Piknik az árokparton címet viseli. Ez egy interjúval kezdődik, amelyből megtudjuk, hogy tizenhárom évvel ezelőtt a világűrből látogatók érkeztek a Földre. Az idegenek rövid itt tartózkodásuk alatt hatalmas pusztítást vittek végbe, majd a nélkül, hogy az emberiséggel kapcsolatot teremtettek volna, tovább álltak. Ami itt maradt utánuk, a hat leszálló körzetükben, azt a földi hatóságok lezárták, körbe kerítették, és tudományos kutatócsoportokkal vizsgálják.
Az egyik ilyen lezárt Zóna Marmont városa mellett található, ahol a cselekmény játszódik.
A főszereplő Redrick Schuhart, alias Róka, egy stalker, aki a Zónába kísér tudósokat, illetve titokban orgazdák részére hoz ki titokzatos, értékes tárgyakat. Munkája nem csupán azért veszélyes, mert a hatóságok minden eszközzel igyekeznek elkapni őt, hanem mert a terep kiszámíthatatlan, az idegen civilizáció csapdákkal teli, a földi természeti törvényekkel ütköző világot hagyott maga után. A különböző értékes leletekhez az útjelző karókat legtöbbször a katonák, a tudósok és a stalkerek holttestei jelentik.
A második kisregény inkább novella, irodalmi forgatókönyv, amely alapján Andrej Tarkovszkij a Stalker című filmjét forgatta. Tarkovszkij filmje a filmtörténet klasszikusa, a maga nemében páratlan remekmű, több mint egyszerű műalkotás, egy beavatás, amely egy szakrális világba vezet. A Sztrugackij testvérek története nem versenyezhet vele, összehasonlítva olyan, mint egy zanzásított változat. Aki a filmet meg akarja nézni, az jobban jár, ha ezt a Stalkert csak utólag olvassa el.

A továbbiakban a filmet és az első regényt hasonlítom össze néhány szempontból.
A Tarkovszkij film egyetlen nap történetét meséli el. A Piknik az árokparton részletesen beszámol Redrick három Zónában tett látogatásáról, miközben nyolc év telik el. A látogatók érkezése óta tehát a könyv végére már huszonegy év telt el. A Zónából kinyert tárgyak kezdik átalakítani a földi technikát. Hogy ez hova vezet, az kiszámíthatatlan. A történetben azonban nem is ez az érdekes, hanem az, ahogy az emberek szembesülnek a Zónával. Mindenki a maga módján reagál a különleges helyzetre, az idealista tudós pátosszal, a cinikus gengszter erőszakkal, stb.
Amíg Tarkovszkij filmjében az emberek csak úgy élhetik túl a Zónával való találkozást, ha lefoszlik róluk minden földi hívság, és eljutnak a minden emberben közös lélekig, addig a Piknik az árokparton Zónája inkább a különbségeket erősíti fel.
Tarkovszkijnál a Zóna Isten tere, Sztrugackijéknál inkább erkölcsileg semleges, sőt, kegyetlen, kíméletlen, és talán a jövőt jelenti.
Ennek megfelelően amíg a film erősen szimbolikus, amit erősít, hogy a szereplőknek nincs nevük, csak mint Stalker, Tudós és Író szerepelnek, addig a Piknik kifejezetten konkrét, realitásra törekvő, amelyet az áldokumentarista nyitás, és megszakítottságokkal elmesélt történet jellemez.
A filmben a titok szakrális titok, a regényben csupán emberi korlát, amely vagy az egyéni ismerethiányból fakad vagy abból, hogy a különböző civilizációk eltérő fejlettségi szintjük miatt képtelenek kommunikálni egymással.
Mindezek alapján azt látni, hogy Tarkovszkij sokkal radikálisabb a világképében – tulajdonképpen elutasítja a modern, Isten nélküli világot, de a Sztrugackij testvérek regénye, amely sem Istennel, sem Isten hiányával nem számol, sem egy szokványos fantasztikus kalandregény. A szerzők mondanivalója nem direktben, valamelyik szereplő által konkrétan kimondva jelenik meg (Tarkovszkij néha szócsőnek használja a szereplőit), hanem a regény minden jellemző vonásában: a szereplők karakterében, az ábrázolt környezetben, a tárgyilagos stílusban, a több nézőpontból elmesélt cselekményben.

Innen spoiler.
Egyetlen dolog nem tetszett a regényben: szerintem a befejezése nincs jól kidolgozva. Schuchart korábban sem egy gáncs nélküli lovag, de az utolsó útján, amikor tudatosan halálba viszi a kísérőjét, erkölcsileg lenullázódik, és ezért előttem hiteltelen, amikor a végén nem önmagának akarja a boldogságot.
Ezt leszámítva részleteiben és egészében is nagyon jó regény, nem véletlenül alapmű a sci-fi irodalomban.

Két éve találtam ezt a képet, akkor ezt írtam alá: 

Milyen jó (bőr?) cipőik vannak! Fényesre suvickolva.  :) És csak a Főforradalmárnak van nyakkendője! Ő még sokra viszi! Talán kivégzőosztag előtt végzi, mint a másik kettő, akik közül az egyik Brechtre hasonlít, a másik meg egészen halványan Trockijra emlékeztet.

Most egy kicsit utána néztem, a fotót August Sander 1929-ben készítette, a képen a három forradalmár: 
Alois Lindner, Erich Mühsam, Guido Kopp. Hármójuk közül Linder a leghíresebb, mert ő 1919-ben merényletet követett el a bajor miniszterelnök ellen, és ezért 8 évet ült is, nem sokkal a szabadulása után készült a kép."Az 1930-as évek elején kivándorolt ​​a Szovjetunióba, harcot a Vörös Hadseregben, és 1941-ig Moszkvában dolgozott "agitátorként". 1943-ban nyomai eltűnnek Kalininban." - írja róla a Wikipédia.
A középső Erich Mühsam, "német-zsidó antimilitarista anarchista esszéista, költő és drámaíró" - róla ezt írja a Wiki, és azt, hogy 1934-ben Hitler egyik koncentrációs táborában meggyilkolták. 
Guido Koppról nem tudok semmit, de gondolom ő sem kerülhette el a sorsát.

Három értelmiségi, akik azt hitték, hogy erőszakkal meg tudják váltani a világot - nekünk már nincsenek ilyen illúzióink. Bár most éppen a Földet kéne megmenteni egy ökológiai katasztrófától, és vannak-lesznek akik megint erőszakos eszközökhöz akarnak majd nyúlni. Aztán lehet, hogy nekik lesz igazuk. Ez, mondjuk, már nem az én harcom lesz.

Egy remek poszt, ahol a fotót találtam: Az idő arca, avagy August Sander fotói

A sármos és szentimentális rosszfiú és a gátlástalan és butácska, de gyönyörű úrilány románca az 1920-as évek Amerikájában. Remekmű, egy kicsiny ékszerdoboz, a fülszöveg szerint mesteri szimbólumok, elegáns szerkezet, kristálytiszta próza, s a görög tragédiák sorsszerűségével kibontakozó cselekmény – ez szerintem tökéletesen igaz.

Két megjegyzést tennék még hozzá. Szerintem az ábrázolt világ, az amerikai felső tízezer hazug üressége kortól és országtól függetlenül jellemzőnek látszik, és ezért nem csak a főszereplők szenvedélyes érzelmei magával ragadóak, hanem a díszletek is ismerősek, és a saját környezetünkkel behelyettesíthetők – ezért is élő ez a könyv.
A másik: Fitzgerald remekül oldotta meg a narrációt. Nick Carraway naivul tisztességes és kissé korlátolt figurája nem egy mindentudó elbeszélő szemszögéből írja le a cselekményt, és ezzel lehetőséget teremt az olvasónak a saját, privát olvasat kialakításához, ami személyes kötődést teremthet a könyv és szereplői felé. Én szeretem.

[Először Máthé Elek fordításában olvastam, az Olcsó Könyvtár kiadásában, valamikor az 1970-es években, aztán 2014-ben Bart István fordításában újra. A két fordítást nem tudom összehasonlítani, 2014-ben már csak a történetre emlékeztem, az belém égett. A filmet, illetve a filmeket nem láttam, nem érdekelt, jó volt így könyvben. Pedig ebből biztosan nagyon jó filmet lehet készíteni, annyira erős hangulata van.] 

Legyen hozzá még egy kis zene:

„Alighogy megfulladtam tőle. Ebből. Ettől.”

„Mindegy. Szóval. A fő, ahogy mondani szokják, a szépirodalom. Mert naplót írni, ez később kiderül, mint egy tettes: az szépirodalom.”

NEGYEDIK FEJEZET

Fülig Jimmy naplója

I.
Akkoriban lejöttem a hajóról, akkor elhatároztam, hogy naplót írok. Ez akkor úgy volt, hogy előzőleg leereszkedőn csevegtem egy utassal, mert akkor már felvettem a sors akaratából nevelő lett halottnak néhai ruháit…

Mindegy. Szóval. A fő, ahogy mondani szokják, a szépirodalom. Mert naplót írni, ez később kiderül, mint egy tettes: az szépirodalom.

Akkor kisült egy nagy marhaság. Mert a sors kifürkészhetetlensége következtében kifolyó halottnak ruháit megfelelőre átalakíttattam egy szabóval, aki utazott a hajón. De arra kise gondolna, hogy a halottnak inge is van. Azt nem renoválták, úgyhogy szűk volt. Ki hitte volna egy ekkora nagy megboldogultról, hogy kis nyaka van ingben? A kis nyaka van ingben? A kis nyak az ingét, az ingének, ingnyakának. Alighogy megfulladtam tőle. Ebből. Ettől.
Magvető, 1971. 3. változatlan kiadás, 101. oldal.

Vajon EP olvasott Rejtőt? A nyelv, amint megkérdőjelezi önmagát. A nyelv, amint az elbeszélés nehézségeiről beszél (Ottlik). És persze az alvilág és a felvilág összeér, és persze a felvilágban vannak a mocskosabb figurák, noha az alvilágban sincsenek Grál lovagok. Épp úgy, mint az életben. Nem a csavargó, a kültelki rabló, a hajléktalan az igazi nagy gazember, hanem az Előretolt Helyőrség egykori szerzője, a sok száz milliós alapítvány vezetője, a gátlástalan politikus, aki az életvitelszerűen közterületen tartózkodót kriminalizálja, és börtönbe küldi. Nem változik a világ.

Ez egy novelláskötet. Tartalmaz egy írói előszót, tizenhárom elbeszélést és egy kisregényt. Az Előszóban Capote felidézi írói pályáját, indulását, sikereit és kudarcait, és ismerteti írói módszerét. Ő az az író, aki a tárgyilagos megfigyelő szemével akarja látni és láttatni a világot. Leghíresebb műve, a Hidegvérrel címet viselő tényregény a maga műfajának megkerülhetetlen klasszikusa.
Milyenek ezek az írások? Először is érdekesek. Capote nem kitalálja, mint a legtöbb író, hanem felfedezi, észreveszi a való világban létező történeteket. De nem akármilyen sztorik ezek, hanem rendkívül érdekesek. A kisregény (Faragott koporsók) témája egy kisvárosi gyilkosságsorozat nyomozása. Az egyik novella főhőse Marilyn Monroe, egy másiké egy hírhedt gyilkossági ügy kulcsfigurája, akivel a szerző a kaliforniai San Quentin börtön cellájában beszélget. Ezekben az esetekben már maga a téma és a szereplők garantálják, hogy nem fogunk unatkozni.
De Capote-nak a figyelme nem csak a hírességekre terjed ki. Elkíséri egy munkanapjára a New York-i néger takarítónőt, felidézi egy déli család élet, és mindenhol érdekesebbnél érdekesebb sztorikra talál. Talán az a titka, hogy egészen közel megy a szereplőihez. Nem azért, hogy lélektani rúgókat keressen, és nem is azért, hogy ítélkezzen felettük, hanem azért, mert rettentően kíváncsi. A lehető legpontosabban le akarja írni azt, ami történt, ezért nem akarja, hogy befolyásolják az előítéletei.
Mindezek alapján lehetne egy jó tényfeltáró újságíró. Capote azonban ennél több. Stílusa követi az amerikai iskola legjobb, Mark Twain-re és Fitzgerald-ra visszamenő hagyományait, és ugyanakkor érezhetjük a rokonságot Hemingway-el is, a történetek mögött megbúvó, férfiasan titkolt, rejtett érzelmességet. A tekintete, az írói látásmódja viszont csak az övé. Ilyen kíméletlen tárgyilagossággal csak az tud nézni, aki saját maga poklát tökéletesen ismeri. Capote homoszexuális volt, alkoholista és kábítószerfüggő. Titkos tudását saját élete szétroncsolásával szerezte meg.
Mi az, amit legjobban szeretek ezekben az elbeszélésekben? A szikár, tökéletesen pontos és tárgyilagos stílusán túl azt, ahogy a történetek beleépülnek a világba. A szerző egy pillanatig sem állítja, hogy az a sztori, amit ő elmesél, a valóság egyetlen és kizárólagos arca volna. Minden történet mögött titkok rejtőznek, melyeket más megfigyelők tárhatnának fel, de persze azok is csak saját nézőpontjuk rabjai volnának. Az események egyfajta, korlátozott képét kapjuk, ezért aztán az író nem is von le különböző erkölcsi tanulságokat, nem nyilatkoztat ki örökérvényű bölcsességeket. Capote ott volt, figyelt, elmesélte, aztán elment. Történeteinek szereplői, ha élve maradtak, élhetnek tovább, új történetekbe kezdhetnek. És mi olvasók ott maradunk magunkra hagyatottan, tanácstalanul, ráadásul egy drámai esménysort átélve, érzelmileg feldúlva. És akkor föl kell tennünk a kérdést: most akkor mihez kezdjünk ezzel a történettel? És mihez kezdjünk a saját életünkkel?

Elkezdtem olvasni. A cím alapján egy nemes és szép vadállat lehetne a könyv főhőse, de persze tudom, hogy ez csak egy novella címe.
Az első novellában - Lift - van egy szép bekezdés:

"A folyosó sötét. Valahol a távolban csapódik az ajtó. Hol lakik egyáltalán ez a pasas? Állok mozdulatlanul, fülelek felfelé. Nagy robajjal leszakad odakint a zápor, zuhogni kezd az eső. A morajlás lassan zúgássá, aztán hullámzó csatornazümmögéssé erősödik, mintha valaki csukott szájjal sírna egy ajtó mögött."

Ez a novella remekül felépített, tökéletes stílusban megírt, és szokás szerint - Tóth Krisztina szokása szerint - a "női lélekről" szól.

Erről Bényei Tamás írása jut az eszembe az ÉS-ből, aki Virginia Woolfot idézi:

Megint csak Woolf, a Saját szobában: „Ez fontos könyv, tételezi fel a kritikus, mert háborúval foglalkozik. Ez jelentéktelen könyv, mert azzal foglalkozik, hogy mit érez egy nő a társalgóban.” A Modern próza című esszében megjegyzi: „ne vegyük magától értetődőnek, hogy az élet teljesebben létezik abban, amit nagynak szokás tekinteni, mint abban, amit kicsinek”.

Ez persze - mármint hogy a "női lélekről" szól a novella - nem mond el semmit a szöveg minőségéről.
A szöveg tökéletes, és miközben olvastam, azon gondolkodtam, hogy mennyire lehet azonosítani ebben a novellában a narrátort és a szerzőt? Nyilván semennyire - csak annyit tudunk meg róla, hogy tűsarkú cipőben jár dolgozni egy irodába, és voltak már szerelmi csalódásai, és ez kevés bármilyen merészebb következtetésre. Ennek ellenére él bennem egy felületes kép Tóth Krisztináról, és a narrátor mögött az ő hangját hallom. És nem tetszik az, amit mond. A ki nem mondott előítéletei, a nézőpontja. De hát tudomásul veszem, mert joga van hozzá. És hiteles a hang - leginkább azért, mert nekem Tóth Krisztina személye hitelesíti.
(folyt.köv.)

A második novella, a Vevők, zseniális. Már olvastam korábban is, akkor is pont ezt gondoltam róla: remekmű. Egy hétköznapi helyzet lebegtetve az abszurditás határán. Csak úgy természetesen, minden erőlködés nélkül elmesélve, közben olyan kapukat megnyitva észrevétlenül, amelyek egészen máshová vezetnek:

Nem esett még le senki erről? – bök a fejével a festékfoltos létrára.
Nem, felelem, és csak most látom, mennyire kopottak a fokok. Sose tűnt fel, már az előző lakásban is ezt
használtam, még apáméktól került hozzám.

De a csúcs a humor, ezt nem vártam volna Tóth Krisztinától:

Jó kis lakás ez, perdül körbe, talán a legjobb, amit eddig láttak. Igazi kis fészek. Kár, fűzi hozzá, hogy a fürdőben olyan… hogy is mondja csak… olyan… vizeletszag van. Ne sértődjek meg, lehet, hogy csak a csatorna zár rosszul, de ő bizony erős pisiszagot érzett.
Nem, nem a csatorna rossz, térek végre észhez, csak a vécédeszka van lehugyozva. Az a helyzet, hogy mi
mellé szoktunk csorgatni a kagylónak. Rendszeresen. Főleg a család férfi tagjai, és én nagyon ritkán takarítok. Nem érek rá. Néha bizony fél év is eltelik két felmosás között.

Persze itt is megvan a sablon: a férfi a főgonosz, a nő meg csak sumákol, lehet, hogy tényleg ez az általános? Nem szeretem, ha állandóan ebbe verik bele az orrom, de hát mi mást várhatnék Tóth Krisztinától? :)
(folyt.köv.) 

A harmadik novella - mi is volt a címe? - felejthető. Az előző novella párdarabja volna, de súlytalan, érdektelen szöveg. Látszik, hogy profi írta, de minek?  
(folyt.köv.)

A negyedik profi és közhelyes. (Mint az életünk. Mindenkinek profi az élete, annyira profi, hogy a legprofibb író sem tudná valóságosabban megírni, ugyanakkor meg rabjai vagyunk a sémáknak, az előítéleteknek, a közhelyeknek. Még szerencse, hogy van irodalom - és még sok minden más - ami képes ebből kiszakítani. De nem ez a novella. Lehet persze, hogy másnak meg ez fontos, mert valamilyen módon érintett. Engem nem érintett meg ez a szöveg.)
(folyt.köv.)

Az ötödik az Öltözz feketébe! Hasonlít az előzőre, nem csak abban, hogy mindig a férfi a a tettes és a nő az áldozat, hanem abban is, ahogy a reménytelen üresség körbeöleli a történetet. Talán azért jobb, mert egy kicsit élesebb a kép, rövidebb a fókusztávolság térben és időben is. A negyedik túl hosszú időszakot ölel fel, egy egész életet, itt viszont csak pillanatok és percek vannak - egy novellához ez sokkal jobban illik.
Lehet persze az is, hogy az unalmas deprimáltság után jól esik az extremitás. Önmagában milyen lenne ez a novella? Nem tudom, de erre, épp úgy mint a Vevőkre emlékezni fogok.

Közben eszembe jutott, hogy a Vevők távolról emlékeztet Ecsédi Orsolya Lakáséttermére, ó, az milyen remek novella, el is olvastam újra. :) 

Melyik lenne rosszabb? A Marokkói táska vagy A bal oldali szék hősének lenni?
A Marokkói táska egy elhagyott nőről szól, A bal oldali szék meg egy kemoterápiára járó fickóról. A nő már vesztett, a férfi még küzd. Mennyivel érdekesebb lenne, ha fordítva volna. A szöveg korrekt mindkét novellában, át is tudom élni mindkét helyzetet, de látleletnél csak a kemós  novella több, mert van benne egy vak tekintet.

Visszajönnek a gólyák és Sárga flakon - ezeket sem nekem írta. Akkor kinek? Oké, tudjuk, van ilyen is: halott gyerek, idős tanárnő, de mit tesz hozzá a tudásunkhoz Tóth Krisztina? Járjunk körbe a városban, nézelődjünk, kukkantsunk be a lakásokba, lássuk, hogy itt élnek-halnak mellettünk az emberek, készítsünk leltárt róluk, de mi végre? Erről eszembe jutott Capote, és a Mozart és kaméleonok. Ez persze igazságtalanság, valakit az egyik legnagyobb klasszikushoz mérni, de akkor is. Lehet ezt a műfajt jól, zseniálisan jól is csinálni. No nem baj, legalább eszembe jutott az az értékelés, és amikor rákerestem, kiderült, hogy ide, a blogomra még nem tettem fel. Most pótoltam. Ennyi haszna mindenképpen volt ennek a két novellának. :D

A következő két novella megint nagyon érdekes. A Hinta azért, mert elárulja, hogy a szerző milyen undort érez a homoszexuális férfiakkal szemben. Nem csak azért, mert egy homoszexuális kapcsolat miatt tönkre mehet egy házasság, hanem maga a fizikai kontaktus is mélyen visszataszító számára. A Hírhozó című pedig egy egészen gonosz férfiról szól, aki miatt két nő bizalmi kapcsolata megszakad. Ha ezt a két novellát párban olvasom, akkor számomra egyértelmű, hogy Tóth Krisztina a leszboszi szerelmet - legalábbis plátói formában - elfogadhatónak tartja, de az üzekedő meleg férfiakra gyűlölettel tekint. Az indulat annyira erős benne, hogy ez a két szöveg működik. Nem mondanám, hogy tetszettek, de érdekesek voltak.

Az utolsó novellát, amelynek címe A tükör, ezek után már nem tudtam máshogy olvasni, mint egy vádiratot a férfiak uralta világgal szemben. És ez zárlat az egész kötetet visszamenőlegesen is egy gyűlölködő feminista kontextusba helyezte. 
Vége.
______________________________________________

Hogy miért jó ez a könyv, arról szól egy nagyon érzékeny és nagyon okos női olvasat, Domján Edit recenziója a KULTer.hu-n. Egy ajtó becsukódik a címe. Kár, hogy én nem így látom, talán mert nincs fogékonyságom rá, vagy talán mert a felszín taszítása erősebb volt, mint a mélység vonzása. Ha pontoznám valahol, tízből öt pontot adnék rá, a vége miatt. Hiába van tökéletesen megírva, ha a sugallt mondanivalója annyira taszító számomra. 

Iksz, ipszilon,
most ne sírjon!
Sőt, inkább vígadjon,
búnak utat adjon!
Iksz, ipszilon,
most ne sírjon!

Salamon János: A szív arisztokratikus szokásai
Salman Rushdie: Sátáni versek
Saly Noémi: Példabeszédek
Sam Harris: Tények és keresztények
Sam Savage: Firmin
Sándor Iván: A hetedik nap
Sándor Iván: A karnevál harmadik napja
Sándor Iván (szerk.): Mi a magyar most?
Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét
Sánta Ferenc: Farkasok a küszöbön
Schein Gábor: Esernyők a Kossuth téren
Schiff András: A zenéről, zeneszerzőkről, önmagáról
Schlett István: Az opportunizmus dicsérete
Sebők Zoltán: Élősködő kultúra
Selyem Zsuzsa: Moszkvában esik
Si King – Dalok könyve
Sigmund Freud: Esszék
Simon Kuper – Stefan Szymanski: Fociológia
Simon Márton: Dalok a magasföldszintről
Simon Márton: Polaroidok
Simone Weil: Ami személyes, és ami szent
Sinkovits Péter: Kondor Béla
Sladana Bukovac: Szellemmajom
Sławomir Mrożek: Hazatérésem naplója
Solt Ottília: Méltóságot mindenkinek
Søren Kierkegaard: Félelem és reszketés
Søren Kierkegaard: Mozart Don Juanja
Spéder Zsolt: A szegénység változó arcai
Spiró György: Álmodtam neked
Spiró György: Magtár
Spiró György: T-boy (rémnovellák)
Spiró György: Válogatott esszék 1979–2016
Standeisky Éva: Gúzsba kötve
Stanisław Lem: Álmatlanság
Stanisław Lem: Az emberiség egy perce
Stanisław Lem: Az Úr Hangja
Stanisław Lem: Csillagnapló
Stanisław Lem: Éden
Stanisław Lem: Kiberiáda
Stanisław Lem: Pirx pilóta kalandjai
Stanisław Lem: Solaris
Stanisław Lem: Visszatérés
Stefan Chwin: Hanemann
Stefan Klein: Az idő titkos lüktetése
Stendhal: Vörös és fekete
Stephen Hawking: Az idő rövid története
Stephen Hawking – Roger Penrose: A tér és az idő természete
Stephen King: A holtsáv
Stephenie Meyer: Twilight – Alkonyat
Steve Yates: A tér költészete
Steven Jay Schneider (szerk.): 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz
Steven Pinker: A nyelvi ösztön
Steven Pinker: Az erőszak alkonya
Steven Pinker: Hogyan működik az elme
Steven Weinberg: A világ megismerése
Steven Weinberg: Az első három perc
Stieg Larsson: A tetovált lány
Su-La-Ce: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában
Surányi Endre: Az autó
Susan Sontag: A fényképezésről
Susan Sontag: A Szaturnusz jegyében
Svetislav Basara: A föld szíve
Sylvia Plath: Az üvegbura
Sz. Iván András: „Ügynök” voltam Magyarországon
Szabó László: Csontváry Kosztka Tivadar
Szabó Lőrinc: Szabó Lőrinc összegyűjtött versei I-II.
Szabó Magda: Az ajtó
Szabó Magda: Für Elise
Szabó Miklós: Múmiák öröksége
Szabó Pál: Talpalatnyi föld
Szabó T. Anna: Fény
Szabó T. Anna: Határ
Szabó T. Anna: Senki madara
Szabó Tibor Benjámin: 47 – Démonok ideje
Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban
Szalay Lajos: Végtelen a tenyérben
Szalay Zoltán: A kormányzó könyvtára
Szálinger Balázs: 360°
Szántó György Tibor: Anglia története
Szántó Péter: A főhős meghal a végén
Száraz Miklós György: Apám darabokban
Szathmáry Eörs – John Maynard Smith: A földi élet regénye
Széchenyi Ágnes (szerk.): Menedékház
Széchenyi Zsigmond: Csui!…
Szécsi Noémi: Finnugor vámpír
Szécsi Noémi: Utolsó kentaur
Szegedy-Maszák Mihály: A mű átváltozásai
Szegedy-Maszák Mihály: Az újraolvasás kényszere
Szegedy-Maszák Mihály: Jelen a múltban, múlt a jelenben
Szegedy-Maszák Mihály: Ottlik Géza
Szegő János (szerk.): Szép versek 2014
Szegő János (szerk.): Szép versek 2015
Szeifert Natália: Az altató szerekről
Székely János: Az árnyék / Soó Péter bánata / A nyugati hadtest
Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik
Szendi Nóra: Természetes lustaság
Szentkuthy Miklós: Prae
Szerb Antal: Utas és holdvilág
Szerdahelyi Zoltán: Beszélgetések Hajnóczy Péterről
Szergej Lukjanyenko: Alkonyi őrség
Szergej Lukjanyenko: Éjszakai őrség
Szergej Lukjanyenko: Konkurensek
Szergej Lukjanyenko: Ugrás az ismeretlenbe
Szergej Lukjanyenko: Ugrás az űrbe
Szergej Lukjanyenko: Utolsó őrség
Szergej Lukjanyenko: Világok őre
Szergej Lukjanyenko – Vlagyimir Vasziljev: Nappali őrség
Szilágyi Domokos: Kényszerleszállás
Szilágyi István: Hollóidő
Szilasi László: A harmadik híd
Szilasi László: Amíg másokkal voltunk
Szilasi László: Luther kutyái
Szinai Miklós – Szűcs László: Horthy Miklós titkos iratai
Szív Ernő: Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba
Sziveri János: Magánterület
Szöllősi Mátyás: Simon Péter
Szöllősi Mátyás: Váltóáram
Szőnyei Tamás: Nyilván tartottak – Titkos szolgák a magyar rock körül
Szőnyei Tamás: Titkos írás 1-2.
Szophoklész: Élektra / Oedipus király / Antigoné
Szűcs Sándorné – Zólyominé Székely Gyöngyi – Kocsis Sándorné: Négyjegyű függvénytáblázat – Matematika, fizika, kémia, informatika
Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra
Szvoren Edina: Verseim
Tabajdi Gábor: Kiegyezés Kádárral
Takács Tibor: Besúgók a besúgásról
Talamon Alfonz: Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából
Talyigás Judit: Az internet a kockázatok és mellékhatások tekintetében
Tamás Dénes: Az Élő Ház
Tan Twan Eng: Az Esti ködök kertje
Tandori Dezső: Még így sem
Tandori Dezső: Rilke és angyalai
Tankred Dorst: Merlin avagy a puszta ország
Tar Sándor: Mért jó a póknak?
Tar Sándor: Szürke galamb
Tarján Tamás: Egy tiszta tárgy találgatása
Tatár György: A „másik oldal”
Temesi Ferenc: 3. könyv
Temesi Ferenc: Kölcsön idő I-II.
Temesi Ferenc: Por I-II.
Tengelyi László: Tapasztalat és kifejezés
Térey János: Káli holtak
Terry Pratchett: Fegyvertársak
Theodor W. Adorno – Max Horkheimer: A felvilágosodás dialektikája
Thomas Hylland Eriksen: Etnicitás és nacionalizmus
Thomas Mann: A Doktor Faustus keletkezése
Thomas Mann: A varázshegy
Thomas Mann: Doktor Faustus
Thomas Mann: Mario és a varázsló
Thomas Mann: Tonio Kröger
Thomas Mayne Reid: A fej nélküli lovas
Thomas Pynchon: A 49-es tétel kiáltása
Thomas Pynchon: Beépített hiba
Thomas Pynchon: Súlyszivárvány
Thomas S. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete
Thomka Beáta: Beszél egy hang
Thor Heyerdahl: Tutajjal a Csendes-óceánon
Tillmann J. A.: Más-világi megfigyelések
Tillmann J. A.: Merőleges elmozdulások
Tillmann J. A.: Szigetek és szemhatárok
Timothy Ferris: A világmindenség
Tőkei Ferenc (szerk.): A kínai zene elméletéből
Tokody Gyula – Niederhauser Emil: Németország története
Tolnai Ottó: Szeméremékszerek
Tolnai Ottó: Virág utca 3
Tom Sharpe: Wilt
Tom Wolfe: Savpróba
Tom Wolfe: Vérzivatar
Tommi Melender: A francia barát
Tompa Andrea: A hóhér háza
Tompa Andrea: Fejtől s lábtól
Tordai Zádor: Balkáni történetek
Tore Janson: Beszélj!
Török Endre (szerk.): Beszélgetések Pilinszky Jánossal
Törvénytelen avantgárd – Galántai György balatonboglári kápolnaműterme
Tóth Imre: Szabadság és igazság
Tóth Károly: Leányvári ébredés
Tóth Kinga: Holdvilágképűek
Tóth Krisztina: Magas labda
Tóth Krisztina: Pillanatragasztó
Tóth Krisztina: Porhó
Tóth Krisztina: Ünnep
Tóth Krisztina: Világadapter
Totth Benedek: Holtverseny
Töttős Gábor: A szekszárdi szőlő és bor
Trencsényi-Waldapfel Imre: Görög regék
Tris Hussey: Blogok kezdőknek és profiknak
Truman Capote: Mozart és a kaméleonok
Tunisz (Kiss Sándor): 21/12 (rock 'n' roll)
Udvarhelyi Éva Tessza: Az igazság az utcán hever
Umberto Eco: A tökéletes nyelv keresése
Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében
Umberto Eco: Öt írás az erkölcsről
Ungváry Krisztián: A Horthy-rendszer mérlege
Ürmös Attila: Pink Floyd
Urs Widmer: A kék szifon
Václav Havel: Távkihallgatás / Tiltakozás
Vajda Mihály: Rejtekutak a posztmodernben
Vajda Mihály: Szög a zsákból
Vajda Mihály: Túl a filozófián
Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében
Vámos Miklós: Apák könyve
Várady Tibor: Zoknik a csilláron, életek hajszálon
Varga Ágota: Aczél-történetek
Varga Bálint András: Kurtág György
Varga Melinda: Sem a férfiban, sem a tájban
Varró Dániel: Aki szépen butáskodik
Varró Dániel: Bögre azúr
Varró Dániel: Mi lett hova?
Varró Dániel: Szívdesszert
Vass Virág: Vulévu
Vasváry-Tóth Tibor: Yes
Vázsonyi Endre: Rémusz bácsi meséi
Veres Attila: Odakint sötétebb
Vermes Géza: A qumráni közösség és a holt-tengeri tekercsek története
Victor Bockris: Lou Reed – Transformer
Vida Gábor: Egy dadogás története
Viktor Pelevin: A rettenet sisakja
Viktor Pelevin: Generation P
Virginia Woolf: A hullámok
Vladimir Nabokov: Baljós kanyar
Vladimir Nabokov: Meghívás kivégzésre
Vlagyimir Szorokin: A jég
Voigt Vilmos: Az európai folklór
Vojtěch Zamarovský: Egy eltűnt birodalom titkai nyomában
Vörös Csaba: Klampár, a fenegyerek
Voyti Attila: Trilégia
W. G. Sebald: A Szaturnusz gyűrűi
W. G. Sebald: Austerlitz
W. G. Sebald: Kivándoroltak
W. G. Sebald: Légi háború és irodalom
W. G. Sebald: Szédület. Érzés.
Walter Benjamin: „A szirének hallgatása”
Walter M. Miller Jr.: Hozsánna néked, Leibowitz!
Walter Scott: Rob Roy
Weiler Katalin: Ferge Zsuzsa – Nem cserélek elveket
Weöres Sándor: A teljesség felé
Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások
Weöres Sándor: Posta messziről
Weöres Sándor: Psyché
Werner Heisenberg: A rész és az egész
Wilheim András: Esszék
Wilheim András: Mű és külvilág
William Faulkner: A hang és a téboly / Míg fekszem kiterítve
William Gibson: Árnyvilág
William Gibson: Trendvadász
William Golding: A Legyek Ura
William Golding: Ripacs Martin
William Shakespeare: A velencei kalmár
William Shakespeare: A vihar
William Shakespeare: A windsori víg nők
William Shakespeare: Coriolanus
William Shakespeare: Hamlet
William Shakespeare: III. Richárd
William Shakespeare: Julius Caesar
William Shakespeare: Lear király
William Shakespeare: Macbeth
William Shakespeare: Minden jó, ha vége jó
William Shakespeare: Romeo és Júlia
William Shakespeare: Sok hűhó semmiért
William Shakespeare: Szeget szeggel
William Shakespeare: Szentivánéji álom
William Shakespeare: Szonettek
William Shakespeare: Téli rege
William Shakespeare: Tévedések vígjátéka
Winkler Nóra: Csillagtúra
Władisław Stanisław Reymont: Parasztok
Wolf Haas: A Brenner és a Jóisten
Wolf Haas: Az örök élet
Wolf Haas: Csontdaráló
Wolf Haas: Halottak feltámadása
Wolf Haas: Jöjj, édes halál
Wolf Haas: Mint az állatok
Wolf Haas: Silentium!
Wolfhart Pannenberg: Rendszeres teológia
Yann Martel: A helsinki Roccamatio család a tények tükrében
Yann Martel: Pi élete
Yehudi Menuhin: Befejezetlen utazás
Zahar Prilepin: Mert mi jobbak vagyunk
Zalán Tibor: A szürrealista balkon
Zalán Tibor: Eltévedve
Zalán Tibor: És néhány akvarell
Zalán Tibor: Göncölszekér
Zalán Tibor: Lassú halált játszik
Zalán Tibor: Opus N3: Koga
Závada Pál: A fényképész utókora
Závada Pál: Egy piaci nap
Závada Pál: Idegen testünk
Závada Pál: Természetes fény
Závada Péter: Ahol megszakad
Závada Péter: Roncs szélárnyékban
Zolnay László: A középkori Esztergom
Zoltán Gábor: Orgia
Zoltán Gábor: Szomszéd
Zsadányi Edit: Krasznahorkai László