vargarockzsolt

1. Pannon töredék
Gyönyörűséges, egyszerre erotikus és imádságos barokk prózával indul a családi legendárium a Kazinczy-kortárs törpe termetű, világszép Tompos Anna Ónagyanyáról, és az ő férfi és nő barátairól, az abszolutista Habsburg uralom idejéből. Aztán a kisregény felénél érkezik az éles váltás, az 1956-os forradalmat követő megtorlás családi vonatkozása lesz a téma, egy rejtélyes bolgár szálat is érintve, egészen a halálos végkifejletig.
A történet vége tragédia, de a figyelmes olvasó eljuthat a katarzisig: az isteni gondviselést vagy genetikus meghatározottságot, és a történelmi szükségszerűséget vagy áldozati kiszolgáltatottságot egyaránt képes felülírni az emberi szellem integritása, szabadságvágya.

A cím értelmezéséhez: Mészöly pátriája a Dunántúl, a római gyökereket mediterrán kultúrával ötvöző elképzelt-vágyott Magyarország. Ez Pannónia, a táj, amelynek lehetséges kiteljesedése a különös, furcsa Tompos Annában jelenhet meg, akinek „philosófiája” persze családja előtt is bűnös titok.
A töredékről Adorno írja: „A töredék a halál beavatkozása a műbe. Miközben szétrombolja, egyben megfosztja a látszat szépségtapaszától.” A töredék tehát őszinte, szembesít a tökéletlenséggel, a halállal, ugyanakkor a töredékben ott van a hiány, azzal lesz teljes, a ki nem mondott lehetséges szabadsága nyitja meg az olvasói-befogadói értelmezést. A töredék líra, túl van a racionalitáson.

2. Ballada az úrifiúról és a mosónő lányáról
Alig negyven keskeny oldalnyi szöveg, de szinte feldolgozhatatlanul gazdag motívum-hálóval.

„Reggel hétkor kivégzésre fog sor kerülni. Ezért gyülekezünk. Végig fogjuk nézni a kivégzést. Közülünk fognak kivégezni valakit, de ő még nem tudja. Azt hiszi, ő is néző lesz. A helyet, ahol gyülekezünk, nem tudom leírni. Lehet, hogy a házunk… érzem anyám jelenlétét. Pánikban vagyok. Valamit összerondítottam, és most nagy igyekezettel pucolom vagy dugdosom, mert hétkor meg kell jelennem a kivégzésen. Várjuk az embert.”
/V. S. Naipaul/

Ezzel az elképesztő mottóval indul, és innen csak asszociáljunk Kafkára vagy Nabokovra, érezzük a pánik szorítását, de léphetünk az idézet eredeti helyére, V. S. Naipul A nagy folyó kanyarulatában című regénye felé is, ahol egy másik helyen például ezt lehet olvasni:

„Ha az ember bajról beszél, akkor feltételezi, hogy törvények és szabályok vannak, amelyeket mindenki elismer. Itt azonban nem volt semmi. Valamikor rend volt, de becstelenségekkel és kegyetlenségekkel terhes rend – ezért rombolták le a várost. Mi ezeken a romokon éltünk. Szabályok helyett most hivatalnokok voltak, akik mindig be tudták bizonyítani, hogy nincs igazad, úgyhogy a végén mindig fizetned kellett.”

A végén itt is fizetni kell, de a történetnek megvan az íve, amely a széteséstől a lázálomig tart, miközben 1936, 1952 és 1990 között csúszkálunk az időben, és elmerülünk még a cigány mitológiában is, hogy a tulajdonképpen egészen egyszerű cselekményű történet reménytelenül kibújjon minden leegyszerűsítő értelmezés vagy megfejtés lehetősége alól.

Talán egyszeri olvasásra túl sok, egy hosszabb elbeszélés ennyit nem bír el, illetve a szöveg elbírja, hisz az folyamatosan szerveződik, csupán az olvasó erejét haladja meg, hogy kövesse az újabb is újabb utakat megnyitó labirintust.

Jó könyv ez. Kicsit szomorú.

1. Az első ciklus Isten. Realizmus, blaszfémia vagy káromkodásból katedrális.
„Sok volt a macska a kertben. Úgyhogy most zárva tart a templom.” Ha meg nyitva van, akkor összedől. Lehet másutt is keresni (Istent), például a Down-kóros lány vagy a tolókocsis gyerek nevetésében, de ezek csak pillanatok. A transzcendens a hiányával van jelen. És ez így rendben is van, azaz én is ezt gondolom, de hát ez irodalom, nem filozófia vagy teológia. De abban (az irodalomban) sincsen hiba.
Ezek a novellák pontosak, tökéletesen felépítettek, a történetek ott kezdődnek, ahol a lényeg kezdődik, és ott érnek véget, ahol folytathatatlanná válnak. Arról szólnak, amiről beszélni lehet és beszélni kell, és arról hallgatnak, amit nem lehet kimondani. (Nem lehet kimondani, hogy fáj.)
A stílus tökéletes. A Virág Tarr Bélát (A torinói ló) idéző, de nem utánzó(!) minimalizmusa, az Egy templom kitakarítása egyszerre Hajnóczyt és Krasznahorkait idéző, realizmus mögé bújó szertartásos látomásossága, a Dobszó ápoltaknak abszurd tárgyilagossága alatt rejtőző kétségbeesett kegyetlensége pontosan úgy szólal meg, ahogy kell.
Ezek a novellák hibátlanok, szörnyűek, a magyar irodalom legmagasabb színvonalú prózai hagyományaihoz kapcsolódnak – megemlíteném még Kosztolányi és Tar Sándor nevét is.

2. Gondolkoztam rajta, van-e haza? (Haza a magasban* ) Hát nincsen. Úgy nincsen, hogy mindenkinek, mondjuk minden magyarnak az otthona volna. Nekem és neked azért van hova hazamenni, innen lehet olvasni egyenként ezeket a novellákat, a második ciklust.
A Zuhanás szürrealista realizmusa, az A takarítónőm, akit Elenának hívtak és az Élmunkagroteszk humora, a Cornelia Vlad szomorú toposzokból építkező realizmusa és a Plázareménytelen csattanója igaztalanul sötét képet rajzolna erről az országról, ha lehetne és kellene igaz körképet adni arról, ami nincs, ami széthullott darabjaira.
* Karolva könyvem kebelemre,/nevetve nézek ellenemre./Mert ha sehol is: otthon állok/mert az a való, mit én látok

3. Csal vagy Család? A ciklus 14 novellájából 9 úgy ment e mellettem, hogy legfeljebb bosszankodtam a szerintem olcsó és hatásvadász megoldások miatt, és nem maradt meg semmi belőlük bennem. De volt öt olyan írás, ami megfogott: a Mert mi nem vagyunk dánok keserű humora, az Amit észre kell venni, és amit nem bölcsessége, a Pénztárca remek helyzetképei, az A pénzbehajtó is ember abszurditása, az Anya és Apa túl akarják élni szépen felépített optimizmusa.

A legvégén van egy próza vers is.

Szerintem ez a tavalyi év legjobb magyar nyelvű próza kötete, de hát egy csomót nem olvastam, és azt is látom, hogy sokaknak nem igazán tetszik. Nem baj.
Tisztelt Darvasi László! Ha egyszer eljut Önhöz ez az értékelés, üzenem, hogy köszönöm.

A kortárs magyar szépirodalomnál csak a kortárs magyar szépirodalomról szóló beszélgetés lehet belterjesebb. Az egész csak lúzer és sznob értelmiségiek szövegelése, mondhatják például azok, akik számára érdektelen, hogy Szabó Magda hat órán keresztül beszélgetett Károlyi Csabával többek között arról, hogy kik voltak a regényei szereplőinek a mintái, a családja, szülei és egyéb rokonai; vagy az, hogy Nádas Péter hosszasan elvitatkozik Károlyi Csabával, hogy a Párhuzamos történetek cselekményszálai hogyan kapcsolódnak egymáshoz, és ez ügyben az olvasó vagy író véleménye fontosabb?

A következő lista a kötet végén található névmutatóból lett kigyűjtve, és a nevek után az említések száma szerepel – a legalább egy tucatszor vagy annál többször említetteket állítottam sorba:

Esterházy Péter 35
Ottlik Géza 23
Mészöly Mikós 19
Nádas Péter 18
Kádár János 16
Móricz Zsigmond 14
Kukorelly Endre 14
Tolsztoj, Lev Nyikolájevics 12

Esterházy Péter tehát fölényesen győzött, viszont a kötetben nincs interjú vele* – ez a kötet nem irodalomtörténet és nem is kánon; egészen egyszerűen csak az Élet és Irodalom** című hetilapban megjelent Károlyi Csaba nagyinterjúk közül ad válogatást, 25 irodalmi beszélgetést. (Ezért aztán sajnos Tolsztoj és Ottlik, Kádár és Móricz Zsigmond sem szerepel a beszélgetőpartnerek között, pedig ezek is igazán érdekes interjúk lehettek volna.)

Az interjúkat készítő Károlyi Csabáról azt kell tudni, hogy
– NEM a rendszerváltás óta az állami vagyon privatizálásából hirtelen meggazdagodott Al- és Felcsúti Caponék magyar nagytőkések bérence imidzsépítő megbízásából osztogat irodalmi díjakat,
– NEM az Alaptörvényben rögzített állami művészeti testület funkcionáriusa, aki a saját ideológiai elfogultságait feudális kegyúrként közpénzből próbálja rákényszeríteni az irodalmi életre finanszírozza,
– HANEM saját jogon, irodalmi kritikái-értelmezései által megalapozott-kivívott tekintéllyel teremtette meg az egyenrangú beszélgetőpartneri helyzetet a kortárs magyar irodalom legjelentősebb regényírói felé.

A beszélgetőtársak tehát regényírók, akik láthatóan, illetve olvashatóan örömmel veszik, hogy egy valóban értő és kíváncsi olvasó tesz fel számukra kérdéseket. A korábban már említett Szabó Magdán, Nádas Péteren és Kukorelly Endrén kívül olyan népszerű szerzők is szerepelnek a könyvben, mint Grecsó Krisztián, Dragomán György és Tóth Krisztina, illetve olyan kevesek által ismert írók, mint Németh Gábor, Kun Árpád vagy Lengyel Péter.

Tamás Gáspár Miklós és Réz Pál is nyilatkozta a közelmúltban, hogy a rendszerváltás (1990) előtt jobb volt a magyar irodalom, és ez a könyv a maga kissé véletlenszerű válogatásával is riposzt lehet erre, olyan további szerzőkkel, mint például Spiró György, Závada Pál, Darvasi László, Szilasi László, Láng Zsolt, Tompa Andrea, Oravecz Imre, Térey János, Parti Nagy Lajos, stb.

A kötetről, melyet a Kalligram Kiadó adott ki, elérhető egy érdekes beszélgetés alábbi linken:
https://www.youtube.com/watch?v=ZyJq0I_IfTo&feature=em-…
A beszélgetés résztvevői: Károlyi Csaba, Parti Nagy Lajos, a kötet felelős szerkesztője Szilágyi Zsófia, és a kiadó képviseletében Mészáros Sándor.

* Az Esterházy Péter interjúkkal Dunát lehetne rekeszteni – többek között ezért sem készített vele Károlyi Csaba interjút. EP egyébként annyi tárcát, publicisztikát is ír (lásd például erről:http://moly.hu/ertekelesek/241216), hogy az interjúi sokszor már nem is tartalmaznak túl sok újdonságot.
** Az Élet és Irodalom színvonalas balliberális politikai és irodalmi hetilap, amely politikailag a rendszerváltás óta folyamatosan ellenzéki, függetlenül attól, hogy ki van éppen kormányon; irodalmi ízlésben viszont enyhén konzervatív, a polgári hagyományok-értékek közvetítője.

Olvastam, hogy a tudományos fantasztikus irodalom szerepét átvette a fantasy. Azt is mondják, hogy a klasszikusok: Bradbury, Asimov, Herbert és Lem témái már elavultak.
Ha én sci-fit írnék, akkor az biztosan a virtuális világról, a rejtett dimenziókról, a sötét anyagról és energiáról szólna, mert ezek napjaink legérdekesebb tudományos problémái.
Ehhez képest a Hyperionnak, amely 1989-ben jelent meg először, a központi témája a vallás. Lehet ez jó?
Természetesen igen, hiszen egy könyv minőségét nem a témája, hanem a szerző kvalitásai határozzák meg. Dan Simmons nagyszerű író, aki izgalmas, élvezetes, elgondolkoztató, és szépirodalmi igényességgel megalkotott művet hozott létre. A hátlap megfogalmazása szerint A Canterbury mesék szerkezetére épülő regény egyszerre nagyszabású űropera és irodalmi kaland, gondos karaktertanulmány és társadalomkritika, zsánereken átívelő kutatás a világegyetem titkai után.
A cselekmény a távoli jövőben játszódik, amikor az emberiség már galaxisok sokaságát népesítette be. Hét zarándok: egy katolikus pap, egy katona, egy zsidó származású tudós, egy nyomozó, egy templomos kapitány és egy diplomata indul fontos, és egyben halálos küldetésre, amelyből élve csak egyikük térhet vissza. A cél a lakott világ peremén található Hyperion bolygó, ahol a tér-idő törvényeit felrúgó időkripták, és a titokzatos, istenként tisztelt gyilkológép, a Shrike található. Az út folyamán elmesélik egymásnak addigi életüket, amelyek valamilyen módon mind a rejtélyes bolygóhoz kapcsolódnak.
A hét zarándok hat története egyenként akár önálló kisregényként is olvasható volna. Van közöttük pergő cselekményű akcióregény, misztikus mese, kultúrhistóriai kalandozás, ökológiai szemléletű társadalomkritikai tantörténet, és vallási parabola. Az elbeszélők valamennyien a sajátos karakterüknek megfelelő stílusban mesélik el történetüket, melyek aztán olyan különös összképet adnak, amelyben a szubjektív igazságok nem állnak össze objektív, és végső magyarázattá. Simmons Hyperion mitológiája további három kötettel folytatódik, a megoldások talán abban találhatók.
A könyv nyelvezete élvezetes, a fordító (Huszár András) jó munkát végzett, a kiadással kapcsolatban csupán egy kritika vethető fel: hiányzik egy tartalomjegyzék. A regény befejezését követően szívesen újraolvastam volna egyik-másik történetet, de azok megtalálása a több mint 500 oldalas könyvben elég nehéz feladat.
Sci-fi kedvelőknek alapmű.

Dan Simmons a Hyperionnal bebizonyította számomra, hogy a fantasztikus regények műfaja a legigényesebb szépirodalmi művek megalkotásához is keretet adhat. Az a könyv, ahogy a négy évvel ezelőtti olvasásélményemet most felidézem, egy igazi szépirodalmi, világirodalmi remekmű, amit például nyugodtan fel lehetne venni a gimnáziumi kötelező olvasmányok listájára, de akár egyetemen is lehetne foglalkozni vele akár egy féléven keresztül is, olyan gazdag és igényes mind mondanivalójában, mind a stílusában.
Akkor miért vártam négy évet a folytatása elolvasásával? Talán azért, mert ha sci-fit választok, akkor könnyed szórakozásra vágyom, kikapcsolódásra, izgalmas kalandokra, a fantázia szárnyalására, és nem annyira komoly-komor filozófiai mondanivalóra. Ha valami kimondatlan, csupán a tudatom szélén érzékelt kifogásom volt a Hyperionnal szemben, akkor az ez volt: egy remekművet komolyan kell venni, egy 600 oldalas komoly könyv elkezdéséhez nekem bátorság kell gyűjtenem, és hiányzott belőlem az elszántság. (Az is igaz viszont, ha nem könyvtárból választanék olvasnivalót, hanem a saját példány itt figyelt volna a polcomon, akkor már biztos korábban elolvastam volna.)
Most éppen úgy alakult, hogy rengeteg időm lett olvasni, de azért óvatosságból először átfutottam az értékelések listáját, és ez meghozta a bátorságomat. Az a sci-fi, amit a moly.hu oldalán @csartak, @noro, @acélpatkány, @kvzs, @Dominik_Blasir, @Shanara és @pat a legmagasabbra értékel, de amivel szemben @Turms és @giggs85 kifogásokat fogalmaz meg, az nekem pont jó lesz, gondoltam. És nem is csalódtam.
Mindenben aláírom a kritikusok kifogásait, de az általuk felsorolt hibák engem egyáltalán nem zavartak. Igen, ez a második kötet igazából az elsőn élősködik: az abban felfestett elképesztően gazdag világ keretei között zajló rendkívül izgalmas űropera, de nekem most pont ez kellett a kikapcsolódáshoz. Amíg olvastam, megszűnt a külvilág, minden gondom bajom. Csupán egyetlen kifogásom maradt: nem elég hosszú, igazán olvastam volna még további 600 oldalon keresztül is. :)

A világklasszis Hyperion és a csak egyszerűen nagyszerű Hyperoin bukása után ez egy újabb remek folytatás. Az első 500 oldal olyan volt, mintha az Óz, a nagy varázslót olvastam volna, utazgattunk, jöttek a kalandok, és én ezt nagyon is szeretem. Vagy mint A Gyűrűk Ura. Felelőtlenül lehet elmerülni benne, nem kell sietni, messze még a vége, a kalandok biztosan jól sülnek el, hisz nem halhatnak meg a könyv közepén a főszereplők…
Az Egyház az biztos nagyon a bögyében van Simmonsnak, a legrosszabbat hozza ki belőlük, én ateista vagyok, de ennyire gonosznak azért nem gondolnám őket, képzeljétek el, hozzájuk képest még a Shrike is pozitív szereplő lesz… :)
De az már a végén van, érdemes odáig elkalandozni, mert az utolsó 100 oldal letehetetlenül izgalmas.
Gondolkozom rajta, hogy Simmons honnan veszi ezt a mélységes humanizmusát, a való világban nem sok okot-alapot látok rá. Az ilyen könyvek miatt érdemes olvasni, visszaadja az ember életkedvét. :)

A könyv sztorija szenzációs. Élt Angliában 1957 és 1974 között, egy világhírű magyar tudós*, Lakatos Imre matematika- és tudományfilozófus, akinek a múltjáról váratlanul egészen sötét dolgok derültek ki. Még 1944-ben, Magyarország német megszállása idején, Nagyváradon egy kis létszámú illegális kommunista csoportot vezetett, és e csoport egyik tagját, egy fiatal zsidó származású lányt politikai fanatizmusból öngyilkosságba kényszerített. Azt feltételezve (alaptalanul), hogy a lányt a lebukás veszélyezteti, és német fogságban minden bizonnyal elárulná a társait, rávette, hogy a csoport és a kommunista eszme védelmének érdekében ciánnal mérgezze meg magát.

A könyv szerzője, a magyar származású Alex Bandy, azaz Bándi Sándor újságíró az ügy nyomába ered, és egy elképesztően ördögi figurára talál**. Egy évtizedes kutatás során feltárja Lakatos életének legfontosabb eseményeit, és ennek kapcsán Magyarország történelmének számos eddig ismeretlen politikatörténeti eseményére is fényt derít. Megtudhatjuk például azt, hogy 1949-ben a koncepciós perben elítélt Rajk László kivégzése után egy újabb per készült a legfelsőbb pártvezetés berkeiben, ezúttal Révai József ellen, aki Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Farkas Mihály mellett a négy csúcsvezető egyike volt. A pert – amelynek egyik kitervelője, és lehetséges koronatanúja Lakatos Imre lett volna – végül maga Rákosi akadályozta meg azzal, hogy Lakatost lefogatta, és évekre a recski koncentrációs táborba záratta.
Kiderül az is, hogy fogsága idején Lakatos az ÁVH besúgója lett, és először rabtársairól, majd szabadulása után közeli barátairól is jelentett. 1956-ban viszont közreműködött a forradalom előkészítésében, majd a forradalom bukása után előbb besúgói múltját feltárta a barátainak, aztán disszidált, azaz nyugatra szökött, hogy a szabad világban új életet kezdjen.
Angliában – többek között olyan világhírű tudósok támogatása mellett, mint Karl Popper – többször folyamodott állampolgárságért, ezt azonban az angol titkosszolgálat minden esetben megakadályozta, arra hivatkozva, hogy nem lehet kizárni, hogy Lakatos kapcsolatban áll a szovjet és magyar állambiztonsági-hírszerző szervekkel. Bándy Sándor kutatásai e kapcsolatok lehetőségét, ha nem is igazolták, de valószínűsítették.

A könyv sztorija tehát szenzációs, a szerző kutatása több esetben eredményre vezetettek, korábban teljesen ismereten tényeket tárt fel, amelyek nem csak Lakatos személyének, hanem még Magyarország történelmének a megítélését is árnyalhatják, így elmondható, hogy A Csokoládé-gyilkosság jelentős mű. Történelmi és tudománytörténeti szempontból.

Olvasását viszont csak olyanoknak tudnám ajánlani, akik egészen mélyen érdeklődnek a történelmi kérdések és a politika iránt, mivel a könyv olvashatóságát rendkívül megnehezíti a szerkesztői munka hiánya. A könyv közel egyharmadát teszik ki a jegyzetek, amelyek a Pepin bácsi féle szabad fecsegéstől*** a korrekt dokumentumközlésig, a szaktudományos hivatkozásoktól az XY közlése szintű pletykákig, valamint a rendszeresen visszatérő – számomra szimpatikus, de a kommunista és szélsőjobboldali olvasók számára biztosan ellenszenves – aktuálpolitikai eszmefuttatásokig mindent tartalmaznak, amit csak egy újságíró fontosnak ítélhet.
Ez a könyv egyébként a mű fő részében is egy dilettáns újságíró-történész keze nyomát viseli –  érdemes ez ügyben elolvasni Pető Iván Mozgó Világban közölt recenzióját, amely elég pontosan leírja a módszertanilag kifogásolható hibákat.

Alex Bandy könyvében kísérletet tett egy rendkívül ellentmondásos, egyszerre szuper intelligens, ugyanakkor erkölcsileg nulla ember titkos mozgatórugóinak feltárására. Szerintem ez nem sikerülhetett neki, meggyőződésem, hogy egy ember személyisége túl bonyolult ahhoz, minden tettét egyszerű indítékokkal meg tudjunk magyarázni. Ez viszont nem lehet akadálya annak, hogy egy ember tetteit feltárjuk, és e tetteket erkölcsileg megítéljük. E tekintetben Bandy alapos munkát végzett, és ha személyes elfogultságai tetten is érhetőek, Lakatos tetteinek, titkos életének kinyomozásával az olvasó számára fel tudott mutatni egy olyan embert, aki egyszerre képviseli a 20. század második felének egy jellegzetes magyar értelmiségi típusát, aki ugyanakkor dosztojevszkiji mélységű egyedi tulajdonságokkal – leginkább kíméletlen fanatizmussal és gátlástalansággal jellemezhető – ezért számomra mindenképpen emlékezetes olvasmány marad ez a könyv.

* A 20. században számos magyar származású természettudóst ismert a világ, gondoljunk csak például az atombomba feltalálása kapcsán közismertté vált fizikusokra, Szilárd Leóra, Wigner Jenőre, Neumann Jánosra és Teller Edére, de rajtuk kívül is lehetne még sorolni a példákat. A társadalomtudományok területén viszont csak két magyar tudóst tartanak számon: a marxista filozófus Lukács Györgyöt, és könyvünk főszereplőjét, Lakatos Imrét. Az ő életrajzát lásd itt.

** Bandy egyszer felhívta Keresztury Dezsőt, hogy interjút kérjen tőle, de amikor elmondta, hogy Lakatosról készít könyvet, ahhoz kéne az interjú, Keresztury rosszul lett az irtózástól.
Egy kritikus írta a könyvről, hogy olvasása közben visszatérően hányingere volt.

Néhány nőkapcsolatának a véleménye Lakatosról:
Majerszky Klára (1915–2008): Szerintem Lakatos egy pszichopata volt, és mint tudjuk, sok ilyen ember egyben zseni is. (157.old.)
Förster Vera (1924–2012): Egy infantilis szörnyeteg és a legbriliánsabb ember, akivel valaha is találkoztam. (265.old.)
Ságvári Ágnes (1928–2000): Mindenkiről a legrosszabbat tételezte fel… Ha egy szóban kéne összefoglalnom, a „démoni” szót használnám. Állandóan feljelentgetett embereket. Nagy ambíció volt benne, hogy a párt egyik vezetője legyen… (210.old.)

*** Pepin bácsi Bohumil Hrabal több oldalas szórakoztató-idegesítő monológjairól elhíresült hőse

A történelemnek nincs olyan értelme, amelyet meg lehetne menteni úgy, hogy hátat fordítunk Auschwitznak, nincs olyan Isten, akit Auschwitznak hátat fordítva is imádni lehetne.
57. oldal

A kereszténység szerint nem az az első kérdés, hogy ki beszél, hanem az, hogy ki szenved.
113. oldal

…az unokák boldogsága sem teszi jóvá az apák szenvedését, és semmiféle társadalmi fejlődés nem engeszteli ki azt az igazságtalanságot, amelyben a halottaknak volt részük.
115. oldal

Az idő nem Prométheuszé vagy Fausté, hanem – Istené. Isten nem az idő túloldalaként jelenik meg, hanem az idő rohamosan közeledő végeként, az idő határaként, megmenekülést szerző feltartóztatásként. Az apokaliptika tekintete előtt az idő elsősorban a szenvedés idejeként mutatkozik.
178. oldal


Ez a könyv egy 80 éves paptanár, professzor, a 20. század második felének egyik legjelentősebb katolikus teológusának munkája, szándéka szerint egy politikai teológia megalapozása, a teodicea középpontba állításával.
A teodicea kísérlet annak bizonyítására, hogy a világban tapasztalható rossz és gonoszság összeegyeztethető a bölcs, jóságos és igazságos Istenbe és a gondviselésbe vetett hittel. Metznél ez a probléma egy személyes traumából indult ki SPOILER1, de ebből a traumából az egész emberi világ válságára tudott általánosítani, különös tekintettel Auschwitz erkölcsi és teológiai jelentőségére.
A könyv teológiai teljesítményének megítélésére nyilván nem vagyok kompetens, nem csak azért, mert a teológiát csak laikus, érdeklődő szinten ismerem, hanem azért is, mert ateista vagyok. A könyv adatlapjához csatolok néhány linket, amelyeken keresztül komolyabb, szakmai értékelések elérhetőek.
Szerintem Metz végtelenül tisztességes ember, akinek a szakmai tudása is megkérdőjelezhetetlen, ugyanakkor életkora, személyes élettörténete és hivatása miatt annyira következetes, hogy az a tanítását valójában követhetetlenné teszi. Lehet, hogy igaza van, de ez az igazság SPOILER2 örömtelenné teszi-teheti az embert.
Ugyanakkor Metz megközelítését, mint erkölcsi mércét, érdemes észben tartani.

A könyv adatlapjához csatolt karcokra is felhívnám a figyelmet. Ezekben Johann Baptist Metz és Jürgen Habermas, Hamvas Béla, Elie Wiesel, Th. W. Adorno, Karl Rahner, Mezei Balázs és Káldos János gondolatait állítom egymás mellé.

SPOILER 1: a 2. világháború idején diákként a fronton egy támadást egyedül élt túl a századából – a legelső bevetésüket megelőzően egy küldetés miatt rövid időre elhagyta a századát, és amikor visszatért, mindenkit, az összes diáktársát halva találta
SPOILER 2: a világban létező emberi szenvedés folyamatos tudatban tartása – memoria passionis – a szenvedés (Jézus szenvedése a keresztfán, és minden ártatlan ember szenvedése) emlékezete

Kérdező: Hogyan hangzik a „nyelv” japán szava?

Japán: (hosszas habozás után) Koto ba a neve.

Kérdező: És mit mond ez a név?

Japán: Ba a leveleket, méghozzá különösen a sziromleveleket nevezi meg. Gondoljon a cseresznyevirágra és a szilva virágára.

Kérdező: És mit mond a koto?

Japán: Ezt a kérdést a legnehezebb megválaszolni. (…) koto a szólító csendesség tiszta elragadtatása. A csend lobogása támasztja ezt a szólító elragadtatást, és a csend lobogása az a fenntartó is, ami az elragadtatást magával hozza. Koto egyúttal mindig megnevezi magát a mindenkori elragadtatást is, ami a megismételhetetlen pillanatban egyedülállóként ragyog fel kelleme teljességében.

39. oldal



A koto szótári jelentése: dolog, a ba szótári jelentése: hely. E két szó együtt koto ba például Wim Wenders A dolgok állása című filmjét juttathatja eszünkbe, amelynek zárójelenetében a főhős a kamerát fegyverként használja, miközben a halálba zuhan – a tárgyiasítás, a fényképezés, a filmezés, nyelvi leírás az erőszak eszköze, ezt írja a teoretikus Susan Sontag és a szépíró Mészöly Miklós (pl. Film) is. E könyvben ez a gondolat úgy jelenik meg, hogy a japán szereplő kritizálja Akira Kurosawa A vihar kapujában című filmjét, azt állítva, hogy az túl európai, mert leképezi, tárgyiasítja a világot.

A japán koto ba és a magyar nyelv (német sprache) szavak között talán valóban lehet találni összefüggést, de én mégis úgy érzem, Heidegger valószínűleg reménytelen feladatra vállalkozott, amikor kísérletet tett az általa kelet-ázsiainak nevezett japán-kínai buddhista-zenbuddhista-taoista és a görög-zsidó-keresztény alapú nyugati kultúra (nyelv)filozófiai szókincsének megfeleltetésére. És ennek a kudarcnak nem a kultúrák távolsága az oka, hanem a saját terminológiájának a tisztázatlansága.

Képzeljük el, hogy egy japán és egy német filozófus beszélgetésének magyar nyelvű fordítását olvassuk a metafizikáról és nyelv hermeneutikájáról, amikor a beszélgetés egy késői szakaszában – amikor a beszélgető társak már-már eljutnak a kölcsönös megértés kapujába, a német filozófus kijelenti, hogy a nyelv szót ő nem hétköznapi értelmében használja, a nyelv szónak van egy mélyebb értelme, amely nem kimondható, és amely úgy hangzik, hogy mondás, a lényeg mondása, amit csak csenddel lehet kimondani, de erről a csendről nem lehet beszélni, és a metafizikus csend is zsákutca, épp ezért jelentett számára megvilágosodás-szerű felismerést egy japán mester minden metafizikát nélkülöző csendje. Erről kell folyamatosan beszélni, amiről nem lehet.

A szavak tehát elvesztik jelentésüket, hiába írja Heidegger máshol, hogy a nyelv a lét háza, ha ezen a házon nincsen ajtó és nincsenek ablakok, és ezért csupán a hit és a művészi ösztön sejtelmes homályán keresztül képzelhetjük mit rejt ez a ház, mit rejt ez a lét, mit rejt ez a nyelv. Ez a nyelv nem lehet a filozófia nyelve, és nem akarom becsapni az esetleg érdeklődő, szépirodalom felől közeledő olvasókat sem: ez a nyelv annyira elvont, hogy költészetként sem működik.

A kötet záró részében előbb Almási Miklós egy oldalban összefoglalja, hogy mit gondol a filozófiai közvélemény Heidegger nyelvfelfogásáról, majd fél oldalban ismerteti az életrajzi adatait. Ezt követően a kötet fordítójának, Tillmann J. A.-nak a tíz oldalas tanulmányát olvashatjuk, amelyből megtudhatjuk, hogy az emberiség előtt a világűr bezárult, ezért vissza kell térni Istenhez – személyes Isten, illetve a szeretet istene természetesen nincs a könyvben, legfeljebb a helyén létező misztikus űr érzékelhető –, és ezen visszatérés minden hétköznapi racionalitást meghaladó filozófiai és költői megnyilatkozása Heidegger ezen alkotása.

Mint az köztudomású - én a popsztár és guru Kovács Ákos előadásából értesültem róla, lásd a videót - a férfiak vállát és nők csípejét azért formázta szélesre a Teremtő, hogy gerendát cipeljenek és gyereket szülhessenek – ezek a legfőbb emberi principiumok, azaz alapelvek és ősokok, melyek az ember lényegét egyszer és mindenkorra meghatározzák.

Egy másik felfogás szerint a transzhumán jövő vár az emberiségre, amikor a különböző kütyük: genetikai módosítások és implantátumok, valamint az emberi tudat és a számítógépen alapuló mesterséges intelligencia kombinációi átalakítják az emberi testet, kitágítják képességei határait – kiszámíthatatlan változásokat generálva a tudatában is.

John Scalzi izgalmas sci-fijében ez utóbbi esetet vizsgálja. A történet szerint a távoli jövőben a világűrt gyarmatosító emberiség idegen civilizációkkal találkozik és háborúzik, és a háborús célok érdekében rákényszerül az ember olyan átformálására is, amikor a le- és feltölthető tudat számára a test csupán egy tetszés szerint cserélgethető eszköz, szerszám, kollektív értelem által irányított fegyver.
Ez a jövő rengeteg érdekes filozófiai kérdést vethet fel, ezekkel a regény csak érintőlegesen foglalkozik, fontosabb a szerző számára az akció, a harc. Ennek én örültem. És bár a karakterek nem túl kidolgozottak, azért vannak benne szerethető figurák és van humor is, ezért ez a könyv remek kikapcsolódást nyújtó ponyvaregény.

A történet egy film irodalmi forgatókönyve, amelynek középpontjában egy idős házaspár rövid sétája áll a történelmi Buda egy hangulatos utcácskájában, felelevenítve közben a helyszínhez kapcsolódó emlékeket. Igazán aranyos story lehetne, de az öregek haldokolnak, a helyszínhez pedig kivégzések és tömeggyilkosságok emlékei kötődnek.

A formát így képzeld el: szöveg, ami egy fehér-fekete kísérleti (experimentalista) dokumentum-játékfilm* leírása, ahol a fehér a közelről világító reflektorok fénye, erős fény, elvakít, forró**, a fekete pedig az egymásra tapadt, de összefüggéstelen múltbeli képek hideg sötétje, ahol a hiányokat és réseket egyre újabb és újabb történetek kockái takarják, árnyékolják egészen a felismerhetetlenségig.

Embereket fényképezni annyi, mint erőszakot követni el ellenük, írja Susan Sontag***, és ez filmre-szövegre épp így igaz, a kamera hideg tekintete épp úgy erőszak, mint egy ember kíméletlen leírása. Ezt aztán Tarkovszkij mondásával egészíthetjük ki: „az igazi film nézője nem is annyira néző, mint inkább tanú.” Olvasóként is tanúi vagyunk az erőszaknak, az erőszakos aktusok, pillanatképek, filmkockák leírásának, és ha tudomásul vesszük, hogy a történet, amelyet látunk, olvasunk igaz, megtörtént és megtörténik, akkor a tudomásulvétellel a tanú is felelőssé, bűnrészessé válik – ez az írói szándék.

A Film nem szórakoztató irodalom, ráadásul a végső kicsengése is elég elkeserítő: a történetek nem tudnak egymáshoz kapcsolódni, nincsenek ok-okozati összefüggések, az erőszak, a halál van, tudomásul kell venni, nincs katarzis, nincs feloldozás.
Napjaink irodalmából Krasznahorkai László Sátántangó című regénye és a Kegyelmi viszonyok című novelláskötete rokonítható leginkább Mészöly kisregényéhez, akiknek azok tetszettek, azoknak érdemes ezt kézbe venni.

* Rendezhette volna Bódy Gábor,a rendőrségi besúgó filmrendező, aki zsenialitásával és férfias vonzerejével mindenkit elvarázsolt – Mészöly Miklós is híresen szép férfi volt, a mítoszának is nyilván ez volt az egyik oka, Polcz Alaine is biztosan ezért bocsátott meg neki minden félrelépést. Bódy készített ilyen iszonyúan racionális, tökéletesen érzelemmentes tanulmányfilmeket. Vagy rendezhette volna egy másik híres, kortárs, adoniszi szépségű, meg nem nevezhető filmrendező, aki felkérte egy közös barátunkat egy filmje főszerepére, amelyben betörőt kellett volna alakítania. A betöréseket valóságosan is el kellett volna követnie, de ha elkapták volna a zsaruk, akkor a barátunk, a betörő-színész, valóságosan börtönbe vonult volna, a rendező viszont mosta volna a kezeit…
** mint egy halott, egykor perzsák lakta város utcáin szikrázó fény – de az a város sárga volt: „A fiú ott feküdt a strand gyepén, szemben a tűző nappal, Krisztina kezét fogva. Hunyt szeme előtt sárga karikák táncoltak, majd a karikákból egy sárga, halott, egykor perzsák lakta város bontakozott ki…” – írta Hajnóczy, vagy a tengerparton, ahol Meursault négy golyót ereszt egy már talán halott testbe – írta Camus a Közönyben.

*** Embereket fényképezni annyi, mint erőszakot követni el ellenük, hiszen a fényképész úgy látja őket, ahogy ők sose látják önmagukat, s olyasmit tud meg róluk, amit ők maguk nem tudhatnak; a fénykép az embert tárggyá minősíti át, s ez a tárgy jelképesen birtokba vehető.
Susan Sontag: A fényképezésről

Polgári regény, egzisztencialista, először franciául, majd németül jelent meg az 1960-as évek első felében – ezért aztán a magyar kiadása kikényszerített, és a hivatalos kritika kereszttüzétől kísért volt.
Okos, hideg, metszően pontos mondatokban megfogalmazott élettelen szöveg.
Nincsen hős, az atléta halott – már a halála előtt is halott volt? –, a személyiség leírhatatlan, helyette tárgyak, tények és események merülnek fel az emlékező leírásában, önkényes dramaturgiának engedelmeskedve.
Az emlékező nő a saját személyiségét elrejti, nézőpontja ezért objektívnek látszik, lényegest és lényegtelent egyformán szenvedélymentesen rögzít. Nem gyárt mitológiát, szándéka szerint megértésre törekszik, de megfigyelésének, emlékezésének tárgya, a szerelme(!) megfejthetetlen titok marad számára. Amit általa látunk: előttünk egy idegen élet, a magányos futóé, aki mellett a történelem és mások élete egyformán reflektálatlanul szalad el, és akinek az élete így önmagába zárt, infantilis és érzéketlen.
A szöveg mélyrétegében az önmagára reflektáló sport metaforák a céltalan vagy öncélú küzdést, a vallásos metaforák a megváltatlanság tragikumát sugallták, de ezen szintek intellektualitása engem nem kárpótolt a primér szöveg sivárságáért. Nem volt jó olvasni.

Rubin Szilárdnak van két kisregénye, amelyek nagyjából hasonló korban és környezetben játszódnak. A Csirkejáték és a Római Egyes. Ezek pontatlan, esendő, de lélegző, élettel teli, élvezetes szövegek. Inkább azokat ajánlom olvasásra Mészöly Miklós e regénye helyett.

Nehéz türelmesnek lenni. Vagy alázat nincs bennem elég, vagy túlságosan is sok van… Nem alázat az is, hogy igyekszünk siettetni az időt, ami úgyis arra vár, hogy beteljesedjék? De a fele idő még hátravan. Másfél hónap. Majdnem annyi, mint a chamsin*, ha megindul Egyiptom felől. Olyankor vörös az ég a homoktól, mint a szégyen. Mások azt mondják: „Megjött a déli szél.” Mi azt mondjuk: chamsin. S tudjuk, hogy ötven napig tart, s hogy olyan, mint a szégyen.

Miért? Miért a sietség, miért a szégyen? Miért nem elég az alázat?
Víziók, álmok, lázálmok, jelképek, allegóriák, szimbólumok és metaforák sorakoznak,
Mások azt mondják:… Mi azt mondjuk:…
annyi olvasat, ahány olvasó, a szerzőtől, a törvénytudó rabbin keresztül, a tanácstalan naiv olvasóig – aki talán legközelebb áll Saulushoz, Saulus tanácstalanságához.
Valamennyi létezik egymás mellett, rettenetes időbeli és szellemi távolságból bámulva, érezve, hogy a nyelv csak festék, csak hang, amit látni és hallani lehet, de nem megfejteni.
A Törvényt lehet, bár tilos különbözőképpen magyarázni, csak egyetlen igazság van, ha van Törvény, személyes Törvény vagy személytelen?

Megválaszolatlan kérdések, időtlen szorongás, és végül kiszolgáltatva a fénynek

* chamsin – száraz, forró szél Észak-Afrikában, Egyiptomban, finom homokot szállít, minden résbe behatol, a szembe, a tüdőbe, nincsen levegő, a bordáid szétroppantak, a gerinced megfeszül, ahogy a kezek derékszögbe rántják a tested, a fájdalom széttép, ezernyi tűszúrás, lángolás a tüdődben, a szemhéjad mögött tüzes fény, ne csukd le a szemed!
miközben nézed a fehér várost, Jerusalajim utcáin, lapos háztetőin gyűlik a finom vörös por, mintákat rajzol a szél, alakok és arcok, ismeretlen tekintetek kereszttüzében a szégyen

Szerettem, jó volt (újra)olvasni. Néhol lenyűgözően mély volt, máshol meg magával ragadóan mesés, és mindvégig elgondolkodtató.

Nádas Péter első regénye 1977-ben jelent meg, a kádári diktatúra Magyarországán, tabukat döntve, korlátok között. A szocialista realizmus ugyan már nem volt kötelező, de az emlékezés és tudatáramlás posztmodern ábrázolása a (meg)tűrt kategóriába tartozott, a Rákosi-rendszer koncepciós politikai pereinek felidézése, és a zsidó identitás és hagyomány megidézése pedig már tiltott terület volt.
Bátor tett volt tehát ez a könyv. Ez, és szerzőjének későbbi munkássága – amely világhírű íróvá emelte –, megakadályozza, hogy önmagában, önértékén kezeljük e regényt. Ez lehet az oka, hogy sokan a magyar irodalom csúcsteljesítményei között említik, miközben pedig olyan írástechnikai hibákat – a narráció nézőpontjának tisztázatlanságát és az eltérő műfajú szövegrészek illeszkedésének megoldatlanságát – lehet felróni neki, amelyeket más szerzőknél a kritikusok nem hagynának szó nélkül.
Korhoz kötött könyv, amelynek történelmi és irodalomtörténeti dokumentumértéke erősebb, mint szépirodalmi jelentősége, de a kortárs magyar irodalom hívei, és persze Nádas Péter rajongói számára alapmű.

Szeretem a free jazzt, a zenei érzelmek zabolátlan és sokszor artikulálatlan kitörését és áradását, ezért aztán nem egyszer előfordult, hogy az Amadinda együttes valamelyik túl hosszúra nyúló, repetitív koncertjét hallgatva

azt kívántam, bárcsak állna föl a közönség sorai közül egy szaxofonos, aki szétfújná a lassan elviselhetetlenné váló feszültséget, kiűzve a pedánsan elegáns zenészeket és közönségüket, botrányt, de felszabadulást is okozva-teremtve:

Ez jutott eszembe, amikor észrevettem, hogy a 430 oldalas könyv 296. oldalán a szerző és főhőse „megőrül”.
Addig ami volt, az tökéletesen megfelelt az Ishiguroval szembeni elvárásaimnak.
A Napok romjai és A lebegő világ művésze szerzője a szokásos Nádas Péter-i pontosságú mondataival járta körül a legfontosabb témáit: a korlátolt – de a korlátok között rendkívül precízen és artikuláltan megnyilvánuló – én vergődését, a látószög torzításából adódó abszurditást, és az emberi ostobaság, felelőtlenség és kíméletlenség állandó és természetes jelenlétét. Azt gondoltam, hogy az a pszicho horror, ami fokozatosan, kíméletlen lassúsággal elterpeszkedik a könyv közepén, kikészít, de állom a harcot, lássuk, mi lesz belőle.
És akkor elérkezett a 296. oldal, ahol Ishiguro nem bírta tovább. Jött a szaxofonos, de nem zavarta ki hangorkánjával a pedánsan elegáns zenészeket és közönségüket, hanem elkezdett egy érzelgős giccses slágert játszani

aztán meg unalmas, már ezerszer elkoptatott standardeket: innen a történet átcsúszik egy melodramatikus, hollywoodi „mélységű” történelmi akciófilmbe, ami annyira érdektelenné vált, hogy a könyv végét, utolsó oldalait csupán kötelességtudatból olvastam el. Kár érte. Szinte hihetetlen, hogy egy ilyen nagyszerű író így el tud szúrni egy könyvet.

Beszélgetések Bolyai-díjas tudósainkkal

A könyv érdekes, informatív, szórakoztató és elgondolkodtató. Érdemes elolvasni.
Hét beszélgetést tartalmaz, Freund Tamás, Roska Tamás, Bor Zsolt, Lovász László, Ritoók Zsigmond, Perczel András és Nusser Zoltán mesél benne az életéről és a tudományáról.

A tudományról most nem írnék, ami kívánkozik belőlem a könyv elolvasása után, az szociológia.
Milyen a kimagasló képességű és elismert magyar tudós?

Férfi, értelmiségi családból származik, vallásos, gyermekkorában nem lázadt a szülei ellen, rendkívüli képességét korán felismerték, nagyszerű iskolákba járt, éveket töltött külföldön tanulással és munkával, boldog családi életet él, sok gyereke van, szereti a zenét. Természettudományokkal foglalkozik. Hivatásának megszállottja. Egészséges. A szerencse fia. Vagy talán nem, csupán jól sáfárkodott az öröklött tálentumaival. Fel lehet nézni rá, tanulni lehet tőle.

Ha újra kezdhetném az életemet, szeretnék én is ilyen lenni. Vagy nem is. Sajnálnám, ha nem élhetném pont úgy ezt az elcseszett-boldog életemet, ahogy eddig éltem. De azért jó tudni, hogy vannak akiknek ilyen nagyszerű élet adatott. :)

PC, azaz politikailag korrekt multikulti mese, ami kriminek álcázza magát. Az akciójelenetek különösen ügyetlenül vannak megírva, ezért nagyon nem tetszett.














Olyan, mint egy B-kategóriás hollywoodi akciófilm forgatókönyve. Főszereplő Gene Hackman. Az 1980-as években a vasasszakszervezet balatonlellei üdülőjének társalgójában, az Orion tévé melletti könyvespolcon lehetett ilyeneket találni, Moldova és Végh Antal kötetek mellett.

Értem én, értem, de ez nagyon fájt. Ennyire irritálóan közhelyes, felszínes könyvet én még nem olvastam. És 670 oldal! Kínszenvedés volt. Valszeg' direkt ilyen, hogy az irodalom és az élet kontrasztját hatásosan bemutassa, és ezért ment le kutyába. Van az az Irraility show, a Munkaügyek a királyi tévén, néha az volt az érzésem, annak a szövegkönyvét olvasom.A történet egyébként zseniálisan rafinált, fordulatos – lenne, ha nem volna iszonyúan túlírt.
Nem ajánlom.

Julio Cortázar a világirodalom legjobb novellistája, gondolom én, de ennek a megállapításnak mások számára nyilván csak annyi jelentése lehet, hogy nekem nagyon tetszenek az írásai. (Zárójelben: a regényei is.)
Miért tetszenek? Mert egyszerre van bennük tágasság és mélység. Tágasság – a történetek szereplői hiteles, reális, de ugyanakkor mégis titokzatos világokban jelennek meg, amelyekben van múltjuk, amely nincs ugyan szájbarágósan elmagyarázva, de mégis valahogy elfogadhatóvá, logikussá teszi a rendszerint fantasztikumba csúszó történeteket; és mélység – legtöbbször szédítő mélység, amely örvényként húzza magába az olvasóját, hogy a szereplők tudatának titkos mélységeibe hatoljunk, ahol a külső világ fantasztikumának tükröződéseire találhatunk.
A kötet novelláit Cortázar válogatta, a címét is ő adta, és a cím pontos.
Ritusok, olyan hétköznapi szertartások tanúi lehetünk ezekben az elbeszélésekben, amelyek transzcendens világokba vezetnek, ahol a szereplők ráismerhetnek a világ valódi természetére, és benne saját igazi arcukra. Ezek a szertartások, az elbeszélések történetei csodálatosan szép, költői nyelven vannak leírva, ezért hangnem végig kicsit emelkedett, ritkán jelenik meg az a finom humor, amely egyébként Cortázar sajátja. Ha valami kifogás érheti ezt a válogatást, akkor talán az, hogy a kötet borítójához hasonlóan kissé túl komor.
Érdemes mellé elolvasni a Kronópiók és fámák története című kötetet is, amely Örkény egyperceseivel rokon novellákat (is) tartalmaz.
Corázar elbeszéléseit több válogatásban is kiadták, vannak átfedések, aminek most én örültem, jó volt újraolvasni néhány ismerős történetet.
Az elbeszéléseket két kategóriába soroltam.
Az első kategóriába a remekművek tartoznak, amelyeket be lehetne válogatni a világirodalom legjobb elbeszélései közé:
A játék vége
Levél egy Párizsban tartózkodó kisasszonynak
Éjszaka, hanyatt fekve
Axolotl
Silvia
Bestiarium
Szakaszvég
Liliana sír
Mama levelei
Severo és a fokozatok
Jogos büszkeség
Boby nevében
Haláltangó
Kirké
Déli pihenő
Ebéd után
A görög bálvány
A szívesség
Más fényben
Autóbuszon
A bakkhánsnők
Elbeszélés, háttérben vízzel
Egyesülés a vörös körrel
Passzátszelek
A macskák tekintete
A második kategóriába a maradék három elbeszélés tartozik, ezekkel szigorú voltam. :)
A fordítók a spanyol nyelvű irodalom legjobb fordítói, tökéletes munkát végeztek.

Ha én kommunista vagy fasiszta diktátor lennék, betiltanám a romkocsmákat. Mert ott vannak azok a SPOILER1 bölcsészek, meg kultúrantropológusok, meg esztéták, meg a hogyabánatba nevezhető élhetetlen lúzerek, akik értelmiségiek, meg irodalmárok, esetleg egyetemisták.
Na, mert ezek olyanok, hogy versenyeznek egymással, hogy melyikük tud egy perc alatt többször egy értelmetlen mondatba belekeverni olyan neveket, mint Robert Walser, meg Maupassant, meg, J. D. Salinger, meg Thomas Pynchon, meg Hölderlin, meg Musil, meg Kafka, meg Gombrowicz, meg Traven, meg Pessoa, meg Borges, meg Saramago, meg Magris, meg Tolsztoj, meg Wittgenstein, meg Beckett, meg Duchamp, meg Proust, meg Marguerite Duras, meg Rimbaud, meg Szókratész, meg Victor Hugo, meg André Gide, meg Barthes, meg Robbe-Grillet, meg Brautigan, meg Camus, meg Oscar Wide, meg Canetti, meg satöbbi.
És akkor ezek azt hiszik, hogy ettől ők olyan rettentően okosak. Hát nem! SPOILER2
Mert ez a könyv tiszta értelmetlenség, mert arról szól ami nincs. SPOILER3 Illetve ami van. A szellemi impotenciáról. Az akarat hiányáról. A lébecolásról. Az írók hagyományos és általános korlátoltságáról, hogy felismerjék milyen a jó irodalom. Ezért kell nekik megmondani, hogy milyen elvárásaink vannak velük szemben. Már küldöm is az államtitkáromat vagy miniszteremet – a fene se tudja, hogy most akkor ez melyiknek is a hatásköre – hogy megmondja nekik. De ez már késő. Ez a könyv itt van. Nem jó ez így, mondanám én szomorúan, ha kommunista vagy fasiszta diktátor volnék.

Nem vagyok semmilyen diktátor, de ez a könyv nekem sem tetszett igazán. Uncsi volt. Oké, nem lehet minden könyvben kaland meg szerelem, de azért többet vártam. Hogy jussunk a könyv elejétől a végéhez érve valami újdonsághoz, valami eredeti gondolathoz. Az talán túlzott elvárás lett volna, hogy ha semmiről sem szól, akkor legalább a semmiről szóljon, de mégis. Legalább karcolgathatta volna a semmit.
Megmondom őszintén, sokkal jobban szórakoztatott volna, ha az irodalom helyett a fociról szólt volna, a kihagyott helyzetek, az elmaradt gólok szomorúságáról. Egy, a hosszabbítás utolsó percében fölé rúgott tizenegyesben én megérzem a tragédiát. Számomra a meg nem írt művek érdektelenek, amikor ott van a rengeteg elkészült remekmű.

SPOILER1 alatt: nem mondom ki ZSIDÓK!, nem mondom ki ZSIDÓK!
SPOILER2 alatt: Nem tiltanám be a romkocsmákat, csak államosítanám őket, aztán bérbe adnám a haverjaimnak, és kötelező lenne bennük a nemzeti zászló, meg a disznótoros pálinka, és akkor az nagyon egészséges és nagyon nyereséges volna.
SPOILER3 alatt: Nincs benne például a nagy magyar költő, Wass Albert sem, pedig ő aztán valaki volt. Milyen könyv az, amelyikben nincs benne Wass Albert? De legalább Imre Kertész benne lehetne, ahogy szidja a migránsokat és a Európa bukásáról borong! De ő sincs benne. Az egyetlen magyar, aki belekerült, az Lukács György, akiről jobb, ha hallgatunk.

Frei Tamás A bankár című bestsellere 2011-ben a könyvkiadók listája szerint a legnépszerűbb könyv volt Magyarországon. Az egyszerű, de rendkívül okos és jellemes, népéért aggódó miniszterelnök [alias Orbán Viktor], és a sakkvilágbajnoki logikával rendelkező szuperhős André történetéről megsemmisítő kritikát írt Borbély Szilárd, a nyugatos irodalmi kánon csillaga* és Laki Mihály közgazdász kandidátus**. Ráadásul még én is jól lehúztam!*** :))
Kondor Vilmos könyve, amely A bankárhoz hasonlóan a jelen Magyarországán játszódó krimi, valószínűleg nem fog ilyen heves reakciókat kiváltani. A hard-boiled [kemény krimi] sablonjait rutinosan alkalmazó szerző kicsit populista, ballib társadalom- vagy inkább politikakritikája a maga alternatív valóságában – azaz egy képzelt, de az igazaira nagyon hasonlító Magyarországon – nem felháborító, csak szórakoztató. Szóval, a mondandó nem üt. Ettől még lehetne jó. Illetve lehetne jobb.
Nagyon biztatóan indul, érdekes a kiinduló helyzet – meggyilkolják a magyar miniszterelnököt –, szerethető és utálható karakterek a szereplők, a nyomozó rendőrök, izgalmas és pergő a cselekmény, de a könyv második fele elfárad, kiszámítható, valójában érdektelen.
Megmondom őszintén, Frei Tamás könyve nagyon bosszantott, de legalább kiváltott bennem valami érzelmet, míg ez a tisztes iparosmunka teljesen hidegen hagy. (Csak azért írtam róla, mert valaki megkért rá.)

*   Borbély Szilárd - Frei Tamás könyvéről írt - kritikájából egy részlet
**  Laki Mihály  - Frei Tamás könyvéről írt - kritikájából egy részlet
*** én ezt írtam Frei Tamás könyvéről

Mottó: Ha majd transzhumán entitás leszek, és ki kell választanom, kinek az agyában tárolt információkat akarom feltölteni a virtuális tudatomba, Rajaniemi az esélyesek között fog szerepelni. És élvezni fogom.*
@pat

Hardcore sci-fi poszthumán, cyberpunk világban, az elején egy szót sem értettem belőle, csak drukkoltam, hogy a főhős megússza, olyan volt mint egy akciófilm, halálos párbaj a Dilemmabörtönben.
Aztán szépen lassan letisztult, jöttek az információk, okosan adagolva, tudományos jövő**, posztmodern kalandozás***, jutott idő lírai közjátékokra is, miközben kinyílt a világ, mindig újabb és újabb körökön keresztül, de a kíváncsiság és a feszültség kitartott egészen a csúcspontig, ami talán kissé összecsapott, jócskán maradt elvarratlan szál is, de nem baj.
Jól szórakoztam, érdekel a folytatás, szeretem a tudományos-fantasztikus ponyvát.

Ja, és imádtam az oroszos elnevezéseit: gogolok, fjodorovok, Szobornoszt, meg a többit is: pellegrini, arkhón, cádik, gevulot, zoku, hallgatagok.

*   @pat értékelése
**  lásd erről @hispan értékelését
*** lásd erről @vicomte értékelését




Zseniális, ahogy az atomfizika szókincsét az Ezeregyéjszaka meséivel, egy egyedi és titokzatos mitológiával és egy roppant izgalmas kalandregénnyel kombinálja.

Kötelező mindazok számára, akiket a Kvantumtolvaj és a Fraktálherceg már elvarázsolt. A három történet valójában egyetlen kötetbe kívánkozik, úgy lehetne egy klasszikus sci-fi remekmű.
A szépirodalom felől olvasva a posztmodern utalások továbbra is működnek és szórakoztatnak – például Narnia Ruhásszekrényűrhajója egészen zseniális ötlet volt –, de ebből a kötetből már hiányzott számomra a Kvantumtolvaj technikai varázslatainak újdonsága és a Fraktálhercegezeregyéjszakás mesevilága.
A karaktereken pedig lélektani hitelességet számon kérni talán felesleges is, hisz mi lehet hiteles a poszthumán hősökben, akiknek személyisége teljesen bizonytalan – a világuk természetének megfelelően.
A cselekmény természetesen most is lehetetlenül izgalmas volt, de azért feltűnt, hogy a konfliktusok megoldásának elég egyszerű módjait találta ki a szerző: a hősök rendszeresen átmenekülnek alternatív világokba, másik dimenziókba nyúlnak vagy lelassítják az időt. Ez valójában csak bűvészkedés, ami persze egy hard sci-fiben megbocsátható.
Összességében a három kötet egyenként is remek szórakozás, de együtt igazi remekmű – a maga kategóriáján belül, a ponyvák között SPOILER. Hogy csak ott, azt azért sajnálom, mert az első két kötetben – szerintem – benne volt egy műfajokon átlépő szépirodalmi remekmű lehetősége is.

* SPOILER alatt: Én imádom a ponyvát!

Kertész Imre: Jegyzőkönyv
A szégyen, a megaláztatás a legnagyobb kín. A személyiség megkérdőjelezését, kétségbe vonását jelenti, és ezzel megelőlegezi a halált.
Ez a novella egy ilyen megaláztatásról szól. Arról, hogy Kertész Imre az Auschwitz után, Auschwitz tudatával felépített és megőrzött – iszonyúan sérült és sérülékeny – személyiségét hogyan veszti el egy rövid utazás alatt, hogyan „hal meg”.
„Meghal”, aztán megírja, elé szerkesztve egy önigazoló menedéket: Krisztus a menedék.
Jól írja meg, nagyon jól írja meg, mondom én, aki szereti a stílusát, a fanyar humorát, az önmarcangoló őszinteségét, az irodalmi utalásait, idézeteit, a pontos mondatait, a briliáns kompozícióját.
Az önigazolással sincs semmi baj, a szöveg elővetíti és egyben igazolja is, hogy a szerző azon az úton járt, amely a végből visszacsatol a kezdethez. Halál után csak a feltámadás adhat életet.

Esterházy Péter Élet és irodalom
Variáció Kertész Imre témájára. Odáig azért nem mennék el, hogy Kertész requiemének musical változata, talán inkább egy virtuóz táncos szóló keringője – Esterházy megmutatja: szólóban is lehet keringőzni.
Az elején a szokásos szellemes barokkos körmondatok még sejtetnek valami tragikus végkifejletet, de a történet kifutása egy bonmotban kifejezhető: Hiába volt meg az 1990-es rendszerváltás, a múltunkat magunkkal cipeljük, közép-európaiak vagyunk: az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény.
Mindenképpen Esterházy javára kell írni, hogy a produkció végén a meghajlás elmarad, önmaga helyett Kertészt küldi a színpadra – ahogy közeledünk az írás végéhez, szaporodnak a Kertész idézetek, és a csúcsponton már van olyan pillanat is, amikor E.P. szinte teljesen eltűnik. Igen, E.P. pontosan tisztában van azzal, hogy ebben az írásában nem kell versenyeznie Kertésszel, ez az írás nem több – és persze nem kevesebb –, mint tisztelgés egy Mester előtt.

/A könyv későbbi kiadásban Kertész Imre – Esterházy Péter: Egy történet cím alatt jelent meg, ott további nagyszerű értékelések olvashatók./

Tar Sándor jobb. Olvassunk Tar Sándor könyveket!

Röviden el lehetne intézni ezzel is ezt a könyvet, amely arra a lehetetlen feladatra vállalkozott, hogy megírja Tar Sándor igaz történetét. Azért* egy kicsit bővebben:

Ki volt Tar Sándor? Egy nagyszerű könyve kapcsán ezt írtam róla:

Tar Sándor a zseniális debreceni író munkásember, rendőrségi besúgó és alkoholista volt. Ez egy ilyen ország, Magyarország, ahol a hatalom, a politika jó eséllyel teszi tönkre az embereket. Persze, nem lehet mindent a külső körülményekre fogni, az alkoholizmushoz kell genetikai adottság is, a rendőrségi besúgáshoz meg gyenge jellem. Az alkoholizmus és a jellemgyengeség gyakran együtt járó, egymással összefüggő tulajdonságok. Én korábban Ottlik Gézától és Hamvas Bélától – az 1945 utáni magyar próza talán legnagyobb alakjaitól – azt tanultam, a jó irodalom elsősorban jellem kérdése. Akkor most mit gondoljunk Tar Sándorról? Lehetséges, hogy az irodalom szakmai kérdéseiben nem a legjobb íróknak van igaza? (Ha meló után a sarki kocsmába meghívsz egy kori sörre, elmondom, erről mit gondolok.)
[…]
A 20. századi magyar irodalom egy jelentős vonulatát képezik azok az önsorsrontó, sokszor tragikusan elbukó írók, költők, akik saját kínlódásaik révén szerezték meg azt a fogékonyságot, amely a társadalom számkivetettjei életének empatikus ábrázolásához szükséges. József Attila és Szilágyi Domokos, Csalog Zsolt és Hajnóczy Péter sorolható leginkább Tar Sándor elődei közé.

Ehhez a képhez Bán Zoltán András könyve számomra nem tett hozzá semmit. Amiről a könyv szól – Tar Sándor szembesülése lebukásával, azaz azzal, hogy kiderül róla, hogy Kádár-rendszer titkosrendőrségének besúgója volt, és ezért közmegvetés tárgya lesz – hamis, hazug történet. A valóságban nem így történt. Sem az elmesélt múlt, a besúgói korszak eseményei, sem a megszégyenülés rendszerváltás utáni története.

Bán Zoltán András korábban az egyik könyvében már megpróbálkozott azzal, hogy egy élő, létező személyről – akkor Kertész Imréről – írjon, szerintem akkor is kudarcot vallott. Arról a történetről ezt írtam:

A szöveg kétség kívül jól, szinte hibátlanul van megírva. A kérdés csak az, hogy minek? Első olvasatban egyértelmű karaktergyilkosság. Leszámolás az apa figurájával, aki azonban elválaszthatatlanul összemosódik egy élő emberrel, és ezzel óhatatlanul bemocskolja azt.
[…]
Az irodalom és az élet nem azonosítható, az egyik egy teremtett világ, amely soha nem lehet képes arra, hogy visszaadja a másik, az igazi bonyolultságát. Az irodalmi hősök a virtuális világban léteznek, míg az élő emberek a valódi világban. Aki ezzel nincs tisztában, az észre sem veszi, hogy hamisít, hazudik, és ez, ha felfelé stilizál, akkor csak hiteltelen (lásd az udvari krónikások mítoszteremtő próbálkozásait), ha viszont lefelé, akkor rágalmazás (erre is volt jó pár példa a legutóbbi években például a magyar politikai élet szereplői kapcsán).

Abban a történetben Bán Zoltán András „lefelé” torzított, Keserű történetében felfelé stilizál, bedőlve Tar Sándor saját maga által is terjesztett mítoszának.

Felvethető volna, hogy válasszuk le Keserű történetét Tar Sándoréról, miközben a szerző különböző interjúiban éppen ezzel reklámozta a könyvét. Igen, ezt meg lehet tenni, de önmagában ez a szöveg nem elég jó, nem áll meg a saját lábán. Túlírt, időnként zavaros, és a kulcsfigurák – például Kenedi János, Eörsi István, Petri György – valódi személyiségének ismerete nélkül igazából értelmezhetetlen. Ráadásul szerepel a történetben két titkosrendőr is, akik teljesen hiteltelenek. Nem voltak azok ilyen színes figurák a valóságban, sokkal inkább korlátolt, stupid hivatalnokok.

Tar Sándor történetét nem lehet megírni**. Nem baj, hogy mítosz képződött-képződik körülötte, hisz ez segít az életművét eljuttatni az olvasókhoz, de az irodalmat nem kell összekeverni a valósággal.

* Egy kedves barátnőm, @sztimi53 kedvéért.
** Ménes Attila darabjára a Katonában, kíváncsi vagyok.

"- Ez a Machbet – mondta Genero.

Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Vagy akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét és nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?

Azt még Parker is tudta, hogy ez a szöveg egyértelműen nem a Machbetből van:
– Ez a Rómeó és Júlia – mondta.
Elien nem hitte, hogy a hadnagy íróasztalán lévő idézet a Rómeó ás Júliából van. Tudta, hogy az a darab az érzelmekre játszik, de legalábbis látta a Baz Luhrmann rendezte filmet, amit hétszer nézett meg, miután bemutatták, mert beleszeretett Leonardo di Caprióba, akit azóta már kövérnek és középkorúnak látott. De biztos, hogy ez az idézet nem a Romeó és Júliából van."

Hát igen, így múlik el a világ dicsősége. Shakespeare-é, Leonardo di Caprio-é, de sajnos Ed Mcbain-é is.
Magyarázatként: ez a részlet egy olyan krimiben szerepel, amelynek első része – A heccelődő – 1960-ban jelent meg, míg ez a folytatás 2004-ben. Közben Ed Mcbain írt forgatókönyvet Alfred Hitchcocknek, egy regényéből forgatott filmet Akira Kurosawa, de ami most fontosabb, a 87-es körzet zsaruiról írt 56 könyvet*. Évente átlagban egyet. Ezek többsége igazán szórakoztató, és részleteiben a mostani folytatás is az, de sajnos csak részleteiben.
Erősen túlírt, ráadásul a végén összecsapott történetet kapunk, amely igazán csak a fanatikus McBain rajongóknak tetszhet. Vannak benne humoros részek, és az utolsó száz oldalon szinte letehetetlenül izgalmas, de a kiszámítható befejezés és az elvarratlan szálak elrontották az örömömet.

Két dolog jutott róla még az eszembe.
Van Hemingwaynek egy halála után kiadott regénye, az ilyen túlírt, de azt szeretem. Hemingway többnyire igen szikár volt, igyekezett minden fölösleges szót, mondatot kihúzni a szövegeiből, de ez kéziratban, végső szerkesztés előtti állapotban maradt fenn, és ezért én hálás vagyok. Jól esik a végtelen párbeszédeit olvasni, olyan felelőtlenül életszerű. Ez a könyv viszont sokszor erősen unalmas.
A másik: tegnap szörföztem a tévé csatornákon, és egy kereskedelmi adón feltűnt egy felirat:Te is, fiam Brutus? Két fiatal, szőke lány töprengett rajta, ki is lehet a szerzője? Az egyikük ismerősnek is találta, és kérdezte a másikat: Adynak volt fia?
Hát így.

* Ed McBain életéről és műveiről egy nagyszerű írás itt.

Nem tudjuk, mi jár a másik ember fejében, csak találgatunk. Legutóbb például egy könyvben egy pap, egy bróker és egy festő gondolatairól olvastam, ami egyszerű esetnek tűnik: a pap hívő, a bróker racionális, a festő „bolond” – de nem.
Ebben a könyvben gengszterek szerepelnek, ez aztán tényleg titokzatos világ, a működésének fontos része a megtévesztés, a hazugság. Itt szinte fölösleges is találgatni, kinek mik az indítékai, majd az író eldönti, hogy mi legyen, az olvasó meg csak ellenőrzi, hogy valószerűnek, hitelesnek tűnik-e a történet és a szereplői vagy sem.
Voltak-maradtak kétségeim. Az ábrázolt világ – a posztszovjet maffia Finnországban, Oroszországban és Észtországban – ugyan elég valószerűnek tűnt, de a történetnek volt egy-két olyan fordulata, amit erőltetettnek hatott. A karakterek sem voltak igazán kidolgozottak, ezért nem éreztem azt, hogy amit tesznek az a múltjukból vagy a jellemükből következne, csak azt, hogy minden véletlenszerű.
Lehet persze, hogy ez így van jól, ne ringassuk magunkat illúziókba azzal kapcsolatban, hogy egy krimiből megismerhetjük a legkeményebb alvilág titkait.
Jól olvasható, kikapcsoló.

Van egy barátom, akit nagyon tisztelek, mert igazán jó ember. Mélyen vallásos, a hite szerint él, tisztességes, tele van szeretettel. Ő mesélte, hogy Istene szeretetét abban is megtapasztalta, hogy amikor szüksége volt rá, segített neki. Úgy történt, hogy a barátom családot alapított, gyerekei születtek, és mivel kicsi volt a lakásuk, építkezésbe fogott. De akkor jött a baj, elfogyott a pénze, kilátástalan volt a befejezés. És akkor az ő jó Istene magához szólította az édesapját, aki vagyonos, de nagyon rossz ember volt. Elhagyta a családját, komisz volt az elhagyott feleségével, zsugori a gyerekeivel szemben, még az unokáit sem szerette. Pont jókor halt meg. Még csak kívánni sem kellett, jött az égi megoldás.
Ez a történet ugyan nem győzött meg az Istene jóságáról, de azóta is számtalanszor az eszembe jutott, amikor sorsról, a szerencse forgandóságáról, és a hit mindent legyőző erejéről hallok.
Ebben a könyvben nincs Isten. A szereplők ki vannak szolgáltatva a sorsuk könyörtelenségének vagy talán a véletlen szeszélyének. A véletlen szeszélyét esetleg a szerző koncepciójával, az írói önkénnyel helyettesíthetjük.
A közismert vicc szerint egy pap, egy bróker és egy festő találkozik az ördöggel, aki felajánlja, hogy az üdvösségükért cserébe egy-egy kívánságukat teljesíti. Ki mit kér?
A vicc poénját nem mesélem el, viszont elárulom, hogy ebben a könyvben is hasonló a helyzet, azzal különbséggel, hogy a három főszereplő még gyermekkorában találkozik a kísértővel, és igazából fel sem fogják az ajánlatot. Nem kell válaszolniuk, az életük maga a válasz. Kegyetlen a válasz, ha üres az ég.
Paul Auster írt egy szerintem csodálatosan szép könyvet, amelyben bebizonyította, hogy a véletlen és a sors tehet egy szívességet… :D Ez a könyv talán annak antipólusa, és nem annyira jó, de ha eszembe jutott róla, akkor az mégis jelent valamit…

Van két focibolond fiam, akik pár éve, még tizenéves korukban, elhatározták, hogy Tippmixszel, azaz labdarúgó mérkőzések eredményeire kötött fogadásokkal fogják kiegészíteni a zsebpénzüket. Hevesen tiltakoztam, de utólag be kell látnom, nem volt igazam. Mert bár – ahogy megjósoltam – valóban veszteséges volt az „üzlet” számukra, csak kis tétekkel játszottak, és jól szórakoztak. Még ma is játszanak, időnként nyerni is szoktak, amire nagyon büszkék, hiszen ez szerintük a tudásuk miatt van, és ez kárpótolja őket a gyakoribb veszteségekért, amit persze csak a gonosz véletlen okoz.

Hogy miért nem lehet nyerni a Tippmixen, miért fontosabb a fociban a védekezés, mint a támadás, hogyan kell cserélni, mikor jó egy edző, és még rengeteg érdekes kérdés felmerül ebben a könyvben, amelyről korábban Teetee írt egy tartalmas értékelést, amit jó szívvel ajánlok.

Én most lusta vagyok alapos értékelést írni, ezért csak egy témára térnék ki, ami leginkább foglalkoztatott a könyv elolvasása közben, és még most is. Igazából kukacoskodni fogok, egy szón lovagolni, ami nem is annyira magát a focit, hanem a magukat tudományos alapossággal dolgozóknak beállító szerzők kompetenciáját kérdőjelezi meg, és ami miatt ezt a könyvet nem tartom igaz tudományos megközelítésű dolgozatnak, csak önmagát annak álcázó bestsellernek.

A szerzők állítása szerint egy labdarúgó mérkőzés eredményét 50 százalékban a szerencse határozza meg. A csapatok szereplését, sikerét vagy sikertelenségét mégsem a véletlen dönti el, hanem a maradék 50 százalék. Ez úgy áll össze, hogy 35 százalékot tesz ki a pénz, amelynek révén a klub kiépíti az infrastruktúrát, azaz többek között játékosfigyelőket, elemzőket, pszichológusokat, speciális trénereket alkalmaz, és persze ami a legfontosabb: jó játékosokat és edzőt vásárol a csapathoz. És kb. 10-15 százalék az edzőn múlik, aki megfelelő összeállítással és taktikával tudja befolyásolni az eredményt.
Szerintem ez a százalékosdi csak szemfényvesztés. Az erre vonatkozó statisztikáik csak belemagyarázások. (Lehet vitatkozni velem annak, aki elolvasta a könyvet.)

Egyébként is. Mit jelent az, hogy valami 50 százalékban véletlen? Ha valamit a véletlen befolyásol, az 100 százalékig kiszámíthatatlan. Véletlen a kvantummechanikában van, azon túl nem véletlenek, csak kiszámíthatatlanságok vannak. (Erről idéztem a 2015 augusztusi Merítés Tudomány rovatában egy fontos és pontos meghatározást:

Azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy léteznek-e esszenciális véletlenek, olyanok tehát, amelyek elvileg kiszámíthatatlanok, azt mondhatjuk, hogy a mai tudományos gondolkodás számára a kvantummechanika ún. koppenhágai értelmezésének kivételével ilyenek nincsenek. (Létezik azonban a kvantumfizikának determinisztikus értelmezése is.) Ettől az egyetlen értelmezéstől eltekintve, amelynek azonban a fizika többi területére nézve nincs következménye, a mai tudományos világkép alapvetően determinisztikus, és a nem ismert összefüggéseket vagy kognitív, vagy technológiai korlátoknak tulajdonítja. Ahhoz, hogy erről mást gondoljunk, ki kell lépnünk a tudományos gondolkodás jelenlegi keretei közül a vallás, az ezotéria és az érzelmek által irányított sejtések területére, amelyek egyszerűen csak az igazság keresésének más, nem eleve hamis vagy helyes útjai.

Azaz a fociban nincsenek véletlenek, csak kiszámíthatatlanságok. Nem véletlen, hogy a magyar foci eredménytelen, és nem véletlen, hogy a Barcelona és Reál Madrid a világ két legjobb csapata az elmúlt 20 évben. Az, hogy ez a két csapat is ki szokott kapni, az nem a véletlen műve, hanem annak, hogy nem mindig képesek a legjobb formájukat hozni, illetve egy-egy csapat képes lehet egy-egy meccsre nyerő taktikát kidolgozni ellenük.
A labda valóban gömbölyű, és a fociban valóban olyan ritka a gól, a többi eseményhez képest, hogy szinte csodának számít, ahogy a szerzők is írják, de a gól mégsem véletlen, csak előre kiszámíthatatlan, megjósolhatatlan események függvénye.

Na, de ettől eltekintve ez egy nagyon jó könyv, mert elég szórakoztató, rengeteg nagyszerű focieseményt idéz fel, és vannak olyan meglátásai, amelyek statisztikai elemzéssekkel valóban bizonyíthatók, ami miatt esetleg más szemmel fogok nézni egy meccset, mint a könyv elolvasása előtt.