vargarockzsolt

Raktár. Egy gátőr szerszámai és egy levéltári segédfogalmazó iratai.

Friss topikok

Címkék

1970 (1) 56 os intézet (1) 62/kirakós játék (1) a. e. bizottság (1) Aaron Blumm (1) ÁBTL (1) acid test (1) Adorno (1) adorno (1) ady endre (2) agatha christie (1) Akció van! (1) Akira Kurosawa (1) Aki szegény (1) akutagava (1) alain badiou (1) alan lightman (1) alan turing (1) alaptörvény (1) alaszka (1) Alfred Steiglitz (1) Alfred Stieglitz (1) alkotmány (1) állambiztonság (1) állambiztonsági levéltár (3) Almási Miklós (1) alternatív iskolák (1) alternatív vallás (1) amerikai (3) amerikai krimi (2) amerikai novellák (1) amerikai psycho (1) amerikai regény (14) andrás lászló (1) andrás sándor (1) andrej rubljov (2) André Kertész (2) andy clark (1) andy warhol (1) angol (1) angol regény (8) angst (1) anna margit (1) antiszemitizmus (4) antoine rocquentin (1) antropológia (1) Apám helyett (1) apokalipszis (1) apokaliptika (1) Apolló (1) arasse (1) argentin (2) arnheim (1) Arthur C. Danto (1) asperger-szindróma (1) Assmann (2) Asterix (1) ateizmus (1) auden (1) August Sander (1) aukció (1) auschwitz (1) Auschwitz (1) austerlitz (1) ávh (2) az élet tere (1) Az ellenállás melankóliája (1) az első száz (1) A bankár (1) A csemegepultos naplója (1) a csend (1) A halál kilovagolt Perzsiából (1) a hóhér háza (1) a holtsáv (1) A kék szifon (1) a nő (1) a párválasztó agy (1) a pszichológia örök témái (1) a század (1) a szellem nemessége (1) a természet és a lélek (1) a tér költészete (1) A történetárus (1) Babij Jar (1) babits mihály (1) bach (1) bagabo (1) Bajor Andor (1) Balassa Péter (1) balassa péter (1) Balaton (1) balázs béla (1) Bálint Eszter (2) Balkán (2) Balogh Attila (1) Balzac (1) bán andrás (1) bán zoltán andrás (2) Bán Zsófia (2) Barcelona (1) bárdos deák ági (1) Bari Károly (1) Barnás Ferenc (1) barnes (1) barthes (1) Barthes (1) bartók (2) bazsányi sándor (1) beatles (1) beaver (1) beethoven (1) békés pál (2) Bencsik Orsolya (2) benedek anna (1) bényei tamás (1) Bényei Tamás (1) benyhe jános (2) beregi tamás (2) bereményi géza (1) bernstein (1) bestiárium (1) bestseller (1) besúgók (1) beszámoló (1) beszélgetések (1) beszervezés (1) bibliofita (1) bibó istván (2) bill gates (1) bimini (1) bírálatok (1) bloor (1) blues (1) bob dylan (1) bodó balázs (1) bódy gábor (3) bogdán józsef (1) bogdán lászló (1) bognár szabolcs (1) bögre zsuzsanna (1) bohócok (1) bokszmeccs (1) Bolaño (4) Bolano (2) bondarcsuk (1) Borbély Szilárd (1) Borges (3) boros jános (1) Bosznia (1) Bovaryné (1) boyd (1) brecht (1) Brenner (1) Bretter György (1) bret easton ellis (1) bruegel (1) brueghel (1) Bruno Monsaingeon (1) Bryson (1) Bukovac (1) bulgakov (2) bulvár (1) bunuel (1) bűnügyi regény (1) Cage (1) Calvino (3) calvino (3) camus (1) Caravaggio (1) carnap (1) cavalli sforza (1) ceausescu (1) celeb (1) Cellini (1) cenzúra (1) cervantes (2) cesares (1) Chandler (1) Chile (1) Chuck Norris (1) cigány (3) cigányok (1) cigányság (2) cionizmus (1) civilizáció (1) coetzee (1) coppola (1) cortázar (1) cortazar (1) Cortázar (1) cossa (1) Cruyff (1) Csaba Ferenc (1) Csákány István (1) családregény (2) csányi sándor (2) csányi vilmos (4) csáth géza (1) cseh tamás (1) csenus imre (1) csenyéte (1) csép attila (1) cserna szabó andrás (1) csillagászat (1) csillagtúra (1) csirkejáték (1) Csontdaráló (1) csontváry (1) czesław miłosz (1) dali (1) daniel denett (1) Daniel Kehlmann (1) dankó utca (1) dante (1) darwin (1) David Smile (1) dawkins (1) del (1) demény péter (1) demetrovics zsolt (1) demján sándor (3) Dennis Lehane (1) dés mihály (1) detektívtörténet (2) diana hercegnő (1) dilettáns (1) divat (1) Doktor Faustus (1) dolittle (1) don king (1) Don Quijote (1) dragomán györgy (1) drakula (1) Dresch (1) Duchamp (2) dzsessz (1) edison (1) Edmund Husserl (1) ed mcbain (1) Ed McBain (1) egyed péter (1) egyetleneim (1) Egyházfórum (1) Egyiptom (1) egy ember (1) egy medvekutató feljegyzései (2) egy mondat azok közül (1) einstein (1) Einstein (1) ejnye (1) elbeszélés (1) elbeszélések (3) életrajz (5) élet és irodalom (1) eleven irodalom (1) Eliot (1) eliot (1) ellenkultúra (1) Ellis (1) előadóest (1) el greco (1) el liszickij (1) emberi viselkedés (1) emlékek (1) emlékezet (2) entropia (1) Eötvös Péter (1) eper reggelire (1) Erdély (3) erdély (2) erdélyi (2) erdélyi magyar regény (1) Érdi Péter (1) erdős virág (1) erlend loe (1) esszé (21) esterházy (2) esterházy péter (2) esti (1) észlelés (3) etnikum (1) etnofon (1) Európa (3) európa (1) európa kiadó (2) evolúció (7) evolúciós (2) evolúciós pszichológia (3) ezoteria (2) fajbiológia (1) falcsik mari (1) faljáró (1) Faludy György (1) fantasy (2) fantasztikus (5) farkas béla (1) Farkas Zsolt (1) fasizmus (1) fassbinder (1) fehér márta (1) fejős éva (1) Fejtől s lábtól (1) fekete lyuk (1) fékevesztett evolúció (2) fenegyerek (1) fenyő d. györgy (1) festészet (3) festménytalányok (1) feyerabend (1) Feyman (1) film (2) Film (1) filozófia (16) finn (1) firenze (1) fiúregény (1) fizika (5) Flaubert (1) foci (2) fodor ákos (2) Fodor Géza (1) folklór (1) Forrás (1) fotóesztétika (1) fotókiállítás (1) fotóművészet (2) Foucault (1) foucault (2) Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár (1) francia (8) francia regény (4) frankenstein (1) franny és zooey (1) Frei Tamás (1) Freud (3) freud (2) furtwängler (1) Füst Milán (1) Gaarder (1) gadamer (1) Gagarin (1) Gao Xiangjian (1) garaczi lászló (1) garbarek (1) generation p (1) genetika (1) geoffrey miller (1) geoffry miller (1) Georges Simenon (1) georges simenon (1) george foreman (1) Gerlóczy Márton (1) Gerő-Romsics vita (1) Gerő András (1) gertrude (1) gertrude stein (1) géza (1) giccs (1) glam-rock (1) glenn gould (1) goebbels (1) goethe (1) goldbach sejtés (1) Gorgo (1) görög regény (1) goropius becanus (1) Gosztonyi Katalin (1) goya (1) gőzgép (1) Grace Davie (1) gravitáció (1) grecsó krisztián (1) Grencsó (1) grendel lajos (1) grespik lászló (1) grigirij perelman (1) Gundel Takács Gábor (1) guttmann andrás (1) gyáni gábor (1) gyászmunka (1) győrffy ákos (1) György Péter (2) györgy péter (2) gyuris tamás (1) hacker (1) hafner zoltán (1) hagyomány (1) hajléktalanok (4) Hajnóczy Péter (3) hajnóczy péter (3) hamu és ecet (1) hamvas béla (6) Hamvas Béla (3) hanák andrás (1) hankiss elemér (2) Hannah Arendt (1) happening (1) hari (2) Harry Potter (1) haruki (1) haszid (1) hatályon kívül helyezve (1) Hawking (1) haydn (1) háy jános (1) hazai attila (1) Heidegger (1) hemann hesse (1) hemingway (3) hempel (1) Hendrix (1) henry rollins (3) Herczeg János (1) hernádi gyula (1) Hernádi Zsolt (1) hévizi ottó (1) hidegdauer (2) Hitler (1) hitler (1) Hofi Géza (1) holden caulfield (2) Holdpalota (1) holdpalota (1) hölgyszonáta (1) holland (2) HOLMI (1) Holocaust (5) holttengeri tekercsek (2) homérosz (1) horizont (1) Horthy (2) horvát (1) horvát regény (2) houellebecq (1) Hrabal (2) Hraskó Péter (1) hülyeség (1) humor (1) hunter thompson (1) ian hancock (1) idegengyűlölet (1) identitás (1) idő (1) ifjúsági (1) III/III (1) ikarusz (1) imádom (2) imrei andrea (2) ingmar bergman (1) interjúk (1) internet (2) irodalmi bulvár (1) irodalom (5) irodalomelmélet (1) irodalomkritika (1) irodalomtörténet (3) irodalomtudomány (2) irónia (2) Isaac Stern (1) iskola a határon (1) Ismail Kadare (1) ismeretelmélet (1) ismertető (1) Italo Calvino (1) itt és most (1) iványi gábor (2) j.s.bach (1) Jaj. (1) Jakob Nielsen (1) jakus ildikó (1) james dean (1) James Ellroy (1) james joyce (1) james watt (1) janis joplin (1) jánossy lajos (1) japán (4) jared diamond (1) Jarmusch (2) jelenits istván (2) jeles andrás (1) Jeszenszky Géza (1) jethro tull (1) jimi hendrix (1) jim morrison (2) john cage (1) john gay (1) john gribbin (1) john lennon (2) John Lurie (2) Jon Fosse (1) Joós Katalin (1) joyce (1) józsef attila (3) József Attila (1) jó könyv (1) julio cortazar (3) kabbala (1) kádárizmus (1) kádár jános (2) kádas mária (1) kafka (1) Kafka (1) kalandregény (1) kalasszikus irodalom (1) kálmán c. györgy (1) Kálmán C. György (1) Kálnoky (1) kalóz (1) kamarás istván (1) kamill kopke (1) Kampis György (1) kanadai (1) Kandel Sámuel (1) Kaposvár (1) karácsony benő (1) Karashan (1) karc (11) Karl Jaspers (1) Karl Popper (1) karnevál (1) katolikus (1) kavafisz (1) kazár szótár (1) kedvenc (7) Keleti díván (1) kemenesi zsuzsanna (1) kemény istván (2) kenéz ferenc (1) Kenéz Ferenc (2) ken kesey (1) képfilozófiák (1) Kerékgyártó István (1) keresztény (1) kerry4ever (1) kertész (3) kertész imre (2) keszeg anna (1) keszei józsef (1) kínai regény (1) king crimson (2) kipling (1) király lászló (1) kirekesztés (1) kiskegyed (1) kisregény (6) kiss ferenc (1) kiss lászló (1) kis jános (1) Klaniczay (1) klasszikus (13) klasszikus magyar regény (1) klasszikus zene (1) klaus nomi (1) Koch Hugó (1) Koen Wessing (1) koestler (1) Kolozsvár (2) kolozsvár (1) Kolozsvár-oratórium (2) költészet (2) Kondor Béla (1) kondor béla (1) Konkoly-Thege Miklós (1) konnekcionizmus (1) konrád györgy (1) Konrád György (2) könyv (3) konzervatív (1) köpenicki kapitány (1) Kornis Mihály (1) Kőrösi Zoltán (2) kortárs (33) kortárs irodalom (15) kortárs magyar (28) kortars magyar felvidek hataron tuli szepirodalom recenzio (1) kortárs magyar klasszikus (3) kortárs magyar regény (28) kortárs zene (1) Kostler (1) kosztolányi (1) Kovács András Bálint (1) kovács andrás bálint (1) kovács ibolya (1) kovács teréz (1) közgazdaságtan (1) közhelyek (1) kozmológia (1) Kołakowski (1) Krasznahorkai (1) Krasznahorkai László (4) krasznahorkai lászló (8) krimi (26) kritika (5) kronopiok es famak tortenete (1) kroó györgy (1) Krusovszky Dénes (1) Kublaj kán (2) kuhn (1) kultúra (1) kulturantropológia (2) kultúrantropológia (1) kultúrpolitika (1) kultúrtörténet (1) kundera (1) Kundera (1) kuplé (1) kurgáni napló (1) Kurtág György (1) kurtág györgy (1) kurtz ezredes (1) kurt gödel (1) kutyaügyi előadó (1) kvantumfizika (1) Lacan (1) ladányi jános (1) láng orsolya (1) Láthatatlan városok (1) láthatatlan városok (1) Latin-Amerika (1) Látó (2) látó (1) Lawrence Block (1) leibowitz (1) lektűr (11) lem (1) lengyel regény (2) lenin (2) leonardo (1) Leopardi (1) Lewis Payne (1) le clézio (1) lharmattan kiadó (1) liar (1) liberális (1) liberalizmus (1) linn ullmann (1) litvai nelli (1) liv ullmann (1) lonesco (1) losonczy géza (1) lovas ildikó (1) lucy lippard (1) Ludassy Mária (1) Lukács György (1) luther (1) Lyotard (1) maár judit (1) Machiavelli (1) macska (1) macskakaja (1) maffia (1) maffiaállam (1) mágikus realizmus (1) magyar (46) magyarország (1) magyarország alaptörvénye (1) magyarország felfedezése (1) magyarósi éva (1) magyar hivatástudat (1) magyar irodalom (4) magyar krimi (2) magyar nemzettudat (1) magyar novellák (3) magyar regény (4) Mahavishnu (1) Maigret (9) maigret (1) Majtényi László (1) maláj (1) Malevics (1) Malina János (1) Mallarmé (1) malraux (2) mao (1) Marcell Duchamp (1) marcel aymé (1) marcovaldo (1) Marco Polo (2) marketing (1) Márkus György (1) marlon brando (1) martin amis (1) Martin Amis (1) Martin Buber (1) Márton László (1) marton lászló távolodó (1) Marvin Pontiac (1) Marx (1) matematika (2) máté tóth andrás (2) Matisse (1) Matt Ridley (1) maurice lee (1) Medusa (1) meghalt a főítész (1) Megjött Ézsiás (1) melankólia (1) méltatások (1) mém (1) memoár (2) ménes attila (2) menyhárt jenő (1) Menzel (1) mérő lászló (1) Mérő László (1) mese (1) meseregény (1) Mészöly Miklós (1) metagalaktika (1) Mexikó (1) micsinay (2) mikael niemi (1) mikes tamás (1) miklósi ádám (2) Mileta Prodanovic (1) mindig régen van (1) mocsok (1) modern (1) moldova györgy (1) molnár ferenc (1) moly (1) moly.hu (3) Montelbano (1) monty cantsin (2) morel találmánya (1) Móricz Zsigmond (1) Mosonyi Aliz (1) Mozart (1) Mózes (1) mr. spencer (1) muhammad ali (1) multiverzum (1) Mum (1) murakami (1) mussolini (1) Műút (1) művészetfilozófia (3) művészettörténet (4) nacionalizmus (1) Nádas Péter (4) nádas péter (2) nagyamám (1) nagyanyám (1) nagy bandó (1) nagy gábor dániel (1) nagy gergely (1) nagy imre (1) Nagy Koppány Zsolt (1) nagy sándor (1) nagy sz. péter (1) nánay bence (1) napló (2) napster (1) Neil Gaiman (1) Nemes Nagy Ágnes (1) nemes z márió (1) német (2) német regény (1) nemo kapitány (1) népi mozgalom (1) népzene (1) Nesbø (2) new wave (1) new york trilógia (1) nick cave (1) Nietzsche (3) nietzsche (2) nixon (1) nobel díj (2) noire (1) nőirodalom (1) női lektűr (1) női regény (1) nooteboom (3) norman mailer (1) norvég (1) novák péter (1) novella (3) novellák (10) nulla (1) Nyáry Krisztián (1) nyelvfilozófia (1) Nyolcak (1) Nyugat (1) ő. kovács józsef (1) obszervátorok (1) ógyallai csillagvizsgáló (1) oktatás (2) olasz (4) olasz sándor (1) olvasásszociológia (1) olvasónapló (1) önéletrajz (2) opera (1) orál history (1) örkény istván (1) orosz (2) orosz regény (4) osztrák (2) ottlik (1) ottlik géza (1) Ottlik Géza (1) ottlik veduta (1) öt irás az erkölcsrö (1) p. j. stradlater (1) Papp István (1) parallax (1) paraszt (1) para kovács (1) párhuzamos történetek (1) párhuzamos világok (3) paródia (2) pasolini (1) patmosz (1) pauline melville (1) Paul Auster (4) paul auster (2) paul klee (2) pavić (1) Peacocke (1) pedagógia (1) pelevin (2) pénz (1) Pernye András (1) Perseus (1) peter hammill (1) petrik iván (1) Petri György (2) philip roth (1) piaristák (1) Picasso (1) picasso (2) pilinszky jános (2) PIM (1) pina (1) piszkos fred (1) piszkos harry (1) platon (3) pléh csaba (5) podmaniczky szilárd (1) poincaré sejtés (1) poirot (1) politika (9) politikai filozófia (1) politológia (1) popper (1) popper péter (1) popzene vittulából (1) porno (1) portugál (1) Poszler György (1) posztmodern (26) posztmodern regény (4) probléma (1) Professzorok Batthyány Köre (1) Prónay Csaba (1) propaganda (1) proust (1) provincializmus (1) próza (1) Prufrock (1) pszichoanalízis (1) pszichológia (11) publicisztika (1) puskás ferenc (1) putyin (2) Pynnchon (1) Queneau (1) quine (1) Radics Viktória (1) radnóti sándor (3) rados ferenc (1) raimundus lullus (1) rainer m. jános (2) rainer maria rilke (1) Rakétaember (1) Rákosi Mátyás (1) rasszizmus (2) Ravel (1) ready-made (1) realista regény (1) recenzio (1) recenzió (36) Recsk (1) regény (40) régészet (1) Reggel és este (1) reichenbach (1) reinkarnáció (1) rejtő (1) Rejtő Jenő (1) remekmű (1) Réz András (1) richard brautigan (1) richard rorty (1) Richter (1) Ridley (1) ridley scott (1) riemen (1) rilke (1) Rimbaud (1) Robbe-Grillet (1) Roberto Bolaño (1) Robert De Niro (1) robert de niro (2) roccamatio (1) rockandroll (5) rockzene (1) rodcsenko (1) roger waters (1) roma (3) romani (2) Romano Rácz Sándor (1) román józsef (1) Romsics Ignác (1) rónay lászló (1) Rorty (2) rossz könyvek (1) rossz regény (1) rubin szilárd (2) rudolf arnheim (1) Rushdie (1) safranski (3) sakk (1) salinger (3) sally hayes (1) samuel borkopf (1) Sándor Klára (1) sántaiskola (2) sántha józsef (2) sanzon (1) san francisco (1) saramago (1) sárközi györgy (1) sárközi márta (1) sartre (2) Sáry László (2) Sátáni versek (1) Sátántangó (1) schiff andrás (1) Schöberg (1) schönberg (1) schubert (1) sci-fi (5) Searle (1) sebald (1) Sebald (4) sebestyén mihály (1) seiobo (1) Semjén Zsolt (1) Shakespeare (3) sherlock holmes (1) sign (1) silence (1) Simenon (5) Simon Albert (1) simon albert (1) sitting targets (1) skandináv (3) skandináv krimi (2) solti györgy (1) Solt Ottilia (1) somoza (1) Sonntag (1) Soros György (1) sorstalanság (1) spanyol (1) spanyol regény (3) Spengler (1) spinoza (1) spiró györgy (1) stalker (2) Stalter György (1) Stendhal (1) stephenie meyer (1) stephen jay gould (1) stephen king (1) steven seagal (1) steve yates (1) Susan Sontag (1) Svájc (1) svéd (1) Symposion (1) szabadesés rádió (1) szabadkőművesség (1) szabadság (1) Szabó Lajos (1) Szabó Miklós (1) szabó t. anna (1) szcientológia (1) széchenyi ágnes (1) szécsi noémi (1) szegénység (1) szegő jános (3) szegregáció (1) szégyen (1) székely jános (1) szekularizáció (1) szelényi iván (1) szélsőjobb (1) személyes (1) szentháromság (1) szent ágoston (1) Szent Ágoston (1) szepirodalom (1) szépirodalom (7) Szépművészeti Múzeum (1) szép ernő (1) Szerbhorváth György (1) szerb regény (2) Szerdahelyi Zoltán (2) szerzői jog (1) szigetek és szemhatárok (1) szilágyi domokos (1) szilasi lászló (1) Szilasi László (1) színház (1) sznob (1) szociálantropológia (1) szociális idegtudomány (1) szociálpszichológia (2) szociofotó (2) szociográfia (5) szociológia (10) szókratész (1) szokratész (1) Szókratész (1) szőnyei tamás (1) Szőnyei Tamás (1) szórakoztató (1) szótárregény (1) Sztálin (1) sztrugackij (2) szvjatoszlav richter (1) Szvjatoszláv Richter (1) Takács Ferenc (1) talamon alfonz (1) talyigás (1) Tandori (2) tanulmány (1) tarantino (1) tárca (2) tarkovszkij (3) Tarnatino (1) tarr béla (1) társadalomtudomány (1) Tar Sándor (1) tar sándor (3) Tatár György (1) telep (1) temesi ferenc (1) teológia (1) teréz anya (1) tesla (1) teslár ákos (1) The Blind Man (1) thomas mann (1) Thomas Mann (1) thuküdidész (1) tibet (1) tillmann j. a. (2) Tillman J. A. (1) Tinguly (1) tintoretto (1) Tipotex (1) tízből tíz (1) tiziano (1) tizparancsolat (1) Tolnai Ottó (2) tömjén zsolt (1) tompa andrea (2) Tompa Andrea (1) tom wolfe (1) Tordai Zádor (2) torgyán józsef (1) történelem (22) történelmi regény (1) toscanini (1) tóth eszter zsófia (1) Tóth Krisztina (1) tóth krisztina (1) Tourette (1) Trabant (1) trianon (1) Trianon (1) triceps (1) tudomány (15) tudományfilozófia (5) tudományos ismeretterjesztés (4) tudósítás (1) tükör (1) Tülkös Terézia (1) turczi istván (1) Tüskevár (1) tüske lászló (1) twilight (1) Typotex (7) typotex (11) ügynök (1) ügynökregény (2) Újhold (1) Ulickaja (1) ullysses (2) ulysses (1) umberto eco (5) Umberto Eco (1) unalmas (1) Ungváry Krisztián (1) Univerzum (1) uszítás (1) vadászat (1) Vad nyomozók (1) Vajdaság (3) vajda júlia (1) Vajda Mihály (1) valakinek az önarcképe (1) vallás (2) vallásszociológia (2) valuska (1) vámos miklós (1) vanek úr (1) van gogh (2) Varázsfuvola (1) vargarockzsolt (4) vargyas gábor (1) varsó (1) vass virág (1) vecsei miklós (1) velázquez (2) Velence (1) velencei bizottság (1) véletlen (2) verbunk (1) verebes istván (1) Veres Bálint (1) vermes géza (1) Verőce (1) vers (13) vészi margit (1) vida gábor (1) Vigh Mihály (1) világirodalom (1) Világoskamra (1) vita (1) Vizeli (1) vizuális antropológia (1) vulévu (1) wagner (1) walter m. miller (1) wass albert (2) watson (1) web (1) wenders (1) weöres sándor (1) Widmer (1) Wilheim András (1) Wim Wenders (1) winkler nóra (1) witkin (1) Wittgenstein (3) Wolf Haas (2) Woodstock (1) woody allen (1) yann martel (1) Zabhegyező (2) zaire (1) zalán tibor (1) Závada (1) zelk zoltán (1) zene (7) Zi-zi Labor (1) zsidó (1) zsidó misztika (1) Címkefelhő

Paul Auster: 4 3 2 1

2020.05.17. 08:52 vargarockzsolt

10/10
Ifjúsági regény, posztmodern lektűr.

Így kezdődik:

34751386_sy475.jpgA családi legenda szerint Ferguson nagyapja gyalog hagyta ott a szülővárosát, Minszket, a kabátja bélésébe varrt száz rubellel nyugatnak indult, Varsón és Berlinen keresztül eljutott Hamburgba, majd a Kína Császárnője nevű hajóra vett jegyet, amely heves téli viharok közepette szelte át az Atlanti-óceánt, és a huszadik század első napján futott be a New York-i kikötőbe. Miközben arra várt, hogy a bevándorlási hatóság egyik tisztje kikérdezze, beszélgetésbe elegyedett egy honfitárs orosz zsidóval. A férfi azt mondta neki: Felejtse el a Reznyikov nevet. Itt nem ér vele semmit. Az új amerikai életéhez amerikai név is kell, aminek jó amerikai csengése van. Mivel 1900-ban az angol még idegen nyelv volt Iszaak Reznyikovnak, idősebb, tapasztaltabb honfitársától kért névjavaslatot. Mondja nekik, hogy Rockefeller, tanácsolta a férfi. Azzal nem hibázhat. Eltelt egy óra, majd még egy, és mire a tizenkilenc éves Reznyikov leült a bevándorlási tisztviselővel szemben, elfelejtette, milyen nevet mondott a férfi. Neve?, kérdezte a tisztviselő. A kimerült bevándorló a fejére csapott, és jiddisül azt hadarta: Ikh hob fargesszen! Azaz, elfelejtettem. És így esett, hogy Iszaak Reznyikov Ichabod Ferguson néven kezdte el új életét Amerikában.
Első bekezdés

Ha most 18 lennék, akkor talán életem legfontosabb könyve lenne. Nem. Ha 18 éves kormban olvastam volna, valamikor 1978-ban, akkor lett volna életem legfontosabb könyve, és akkor talán Paul Auster szándékai szerint alakultak volna a dolgok, legalábbis legalább egy olvasó tekintetében. Hiszen - én azt hiszem - Paul Auster téríteni akar, amikor megmutatja és átadja a nagy generációja eszméit. Mikozben játszik - véletlennel és karakterekkel, és szórakoztat remek stílúsa és kiapadhatatlan "mesélőkéje" segítségével.

A fordítója, Pék Zoltán írja a Bolyongás az elágazó életek kertjében című ajánlójában:

"...És nem véletlen használom az „élvezet” szót, mert a 4 3 2 1 nem utolsó sorban magáról az írás gyönyörűségéről szól; a regényből tagadhatatlanul süt a történetmesélés öröme, érződik, hogy élvezettel íródott..."

Igen, ez a könyv tipikusan abba a "Hogyan lettem íróvá?" sorozatba tartozik, ami kamaszok tömegeit indíthatja írói pálya felé, ahelyett, hogy a falusi disznóvágáshoz vagy a Ikea bútorok összeszereléséhez igyekezne kedvet teremteni vagy tanácsot adni. Nyilván sorosista ármány, ezért az olvasóközönsége politikailag is behatárolt - egy becsületes és elkötelezetes tekintélyelvű keresztény nacionalista magyar olvasó csak undorral olvashatja azt a ferőt, amit ez a beteges könyv bemutat. :)

Nem vagyok 18 éves, és nem 1978-ban olvastam ezt a regényt, ezért rengeteg kifogásom van vele szemben. Például az @egycsaba molyos - sajnos spoileres értékelésében felvetett kritikák többségével egyetértek.

Gilbert Edit a Műúton a  Párhuzamos valóságkifejletek című recenziójában  - sok dicsérő szó mellett - írja: "

...A tét és a konklúzió nem világos. A hosszú mű vállalása vajon annak bemutatása, hogy egyes körülmények módosulásakor (pl. apa halála) miféle mechanizmusok irányítanak egy sorsot? Végeredményben nincs nagy különbség, a jó és a rossz kiegyenlítődik, vannak mindig segítők, bajok és véletlenek. A lehetőségek hullámzásának ezt az aprólékos kidolgozását valósítja meg a koncepció, ami hagy bennem némi hiányérzetet...

[Zárójelben: nekem leginkább egy másik - külső, kritikai - nézőpont hiányzott, e nélkül önigazolónak és egyoldalúnak éreztem a történetet. Ezt nem pótolta a sorsok variációja, amely nem a döntések szabadságát állította mércének, hanem a körülmények hatalmát misztifikálta. És kissé felszínesnek is éreztem, ahhoz képest, hogy milyen hosszú, mert nekem már egy történelemkönyvbe ágyazott mese megbolondítva posztmodern trükkökkel 780 oldalhoz kevés. Maradok a Zabhegyezőnél, ha ifjúsági irodalmat akarok olvasni. Ez egy részlet volt az Egy 60 éves férfi nyafogásai című sorozatomból.]

Mégis 10/10.
E-bookon olvastam, de kell papíron is, ott kell hogy legyen a könyvespolcomon, mert alap.
Van benne egy remek rész, a főszereplő regényének egy részlete, amiről egy másik kedvenc könyvem,  Richard Brautigan: Pisztrángfogás ​Amerikában jutott az eszembe. Ezt is idézem, Austernek üzenve, hogy ez az Archie - nekem - jobb író lett volna, mint ő. [Miközben a New York-trilógia és a Holdpalota nálam a felejthetetlen kedvenc kategóriába tartozik.]

Első bejegyzés. A skarlát noteszben benne van az összes még kimondatlan szó, és életem összes éve azelőtt, hogy megvettem a skarlát noteszt.

Második bejegyzés. A skarlát notesz nem képzeletbeli. Igazi notesz, ugyanolyan valóságos, mint a toll a kezemben, az ing a testemen. Itt hever előttem az asztalon. Három napja vettem egy papírboltban a Lexington sugárúton New York Cityben. Sok más noteszt is lehetett kapni abban a boltban – kék noteszt, zöld noteszt, sárga noteszt, barna noteszt –, de amikor megláttam a vörös noteszt, hallottam, hogy a nevemen szólít. A vörös annyira vörös volt, ami már skarlát, olyan fényesen izzott, mint az A betű Hester Prynne ruháján. Természetesen a skarlát noteszben is fehérek a lapok, sok van belőlük, több lap, mint amennyit meg lehetne számolni pirkadat és szürkület között egy hosszú nyári napon.

Negyedik bejegyzés. Amikor kinyitom a skarlát noteszt, egy ablakot látok a lelki szemeim előtt, azon át nézek ki. Látom a várost az ablak túloldalán. Látok egy kutyát sétáltató öregasszonyt, és hallom a baseballmeccset a rádióban a szomszéd lakásból. Két dobás, két ütés, két kiesés. Jön a dobás.

Hetedik bejegyzés. Amikor a skarlát notesz lapjait forgatom, gyakran látok olyan dolgokat, amikről azt hittem, már elfelejtettem, és hirtelen a múltban találom magam. Emlékszem eltűnt barátok régi telefonszámára. Emlékszem anyám ruhájára az általános iskolai ballagásomon. Emlékszem a Magna Carta aláírásának évére. Még az első skarlát noteszre is emlékszem, amit valaha vettem. Maplewoodban, New Jersey-ben, sok éve.

Kilencedik bejegyzés. A skarlát noteszben vannak kardinálispintyek, vörösszárnyú gulyamadarak és vándorrigók. Benne van a Boston Red Sox és a Cincinnati Red Stockings. Vannak rózsák, tulipánok és pipacsok. Benne van Ülő Bika fényképe. Rőtszakállú Erik szakálla. Vannak baloldali politikai traktátusok, főtt céklák és nyers steakek. Van tűz. Van vér. Benne van a Vörös és fekete, a komcsiktól való félelmet jelentő vörös pánik, A vörös halál álarca. Ez nem a teljes lista.

Tizenkettedik bejegyzés. Bizonyos napokon annak, akinek skarlát notesze van, csak olvasni szabad. Más napokon muszáj, hogy beleírjon. Ez problémás lehet, és egyes reggeleken, amikor leülök dolgozni, magam sem tudom, melyiket kéne csinálnom. Talán attól függ, melyik oldalhoz érkeztünk, de mivel a lapok számozatlanok, nehéz előre megmondani. Ez magyarázza, miért töltöttem annyi eredménytelen órát az üres lapokat bámulva. Úgy érzem, egy képet kéne megtalálnom, de amikor az erőfeszítésemnek semmi eredménye, gyakran elfog a pánik. Az egyik ilyen epizód annyira demoralizált, hogy azt hittem, elvesztettem a józan eszem. Felhívtam a barátomat, W.-t, akinek szintén van skarlát notesze, és elmondtam neki, mennyire elkeseredtem. „Ez a kockázat benne van, ha skarlát noteszed van – felelte. – Vagy megvárod, amíg a csüggedés elmúlik, vagy elégeted a skarlát noteszt, és azt is elfelejted, hogy volt." W.-nek talán igaza van, de képtelen voltam rávenni magam. Akármennyi fájdalmat okoz, akármilyen elveszettnek érzem néha magam, nem lennék képes a skarlát noteszem nélkül élni.

Tizennegyedik bejegyzés. A skarlát notesz jobb oldali lapjain nyugtató, alkonyi fény jelenik meg különböző napszakokban, hasonló fény, mint ami a búza- és árpamezőkön szürkületkor nyár végén, de izzóbb, légiesebb, pihentetőbb a szemnek, míg a bal oldali lap olyan fényt ad, ami hideg téli délutánt juttat az ember eszébe.

Tizenhetedik bejegyzés. A múlt heti meghökkentő felfedezés, hogy be lehet lépni a skarlát noteszbe, vagy hogy a notesz eszköz a belépésre képzelt terekbe, amelyek olyan élénkek és tapinthatóak, hogy valóságosnak tűnnek. Tehát nemcsak olvasandó és írandó szavaknak szánt lapok gyűjteménye, hanem locus solus, mikroszkopikus rés a világegyetemben, amin át lehet jutni, ha az ember az arcának nyomja a skarlát noteszt és csukott szemmel beszívja a papír illatát. A barátom, W. figyelmeztetett, milyen veszélyesek lehetnek ezek a rögtönzött kiruccanások, de most, hogy megtettem ezt a felfedezést, hogyan tudnám megállni, hogy időnként be ne surranjak azokba a különös terekbe? Csomagolok könnyű ebédet, egy kis táskába bedobálok ezt-azt (pulóver, esernyő, iránytű), majd felhívom W.-t, hogy szóljak neki, indulok. Állandóan aggódik miattam, de W. sokkal idősebb nálam (legutóbbi születésnapján betöltötte a hetvenet), talán már elvesztette a kalandvágyát. Sok szerencsét, mondja nekem, te barom, én meg belenevetek a kagylóba és leteszem. Eddig két-három óránál tovább nem voltam el.

Huszadik bejegyzés. Boldogan jelenthetem, hogy a skarlát noteszben szörnyű átok sújt mindenkit, aki valaha ártott nekem.

Huszonharmadik bejegyzés. A skarlát noteszben nem minden az, aminek látszik. A benne élő New York például nem mindig felel meg ébrenlétem New Yorkjának. Megesett velem, hogy a Keleti Nyolcvankilencedik utcán sétáltam, és aztán az egyik sarkon ráfordultam volna a Második sugárútra, de a Central Park Southon találtam magam a Columbus Circle közelében. Talán mert ezeket az utcákat jobban ismerem, mint bármelyiket a városban, mivel nyár elején költöztem be egy lakásba a Keleti Nyolcvankilencedik utcában, és életem kezdete óta több százszor jártam a Central Park Southon a nagyszüleimnél, akik háza a Nyugati Ötvennyolcadikon áll, de van egy bejárata a Central Park Southon is. Ez a földrajzi szinopszis arra utal, hogy a skarlát notesz igencsak személyre szabott eszköz minden tulajdonosának, és nincs két egyforma skarlát notesz, még ha a borítójuk ugyanúgy néz is ki. Az emlékek nem folytonosak. Ugrálnak helyről helyre, nagy időintervallumokat ugranak át sok hézaggal, és amiatt, amit a mostohatestvérem kvantumhatásnak nevez, a skarlát noteszben található sok és gyakran ellentmondó történet nem alkot folytatólagos elbeszélést. Úgy bontakozik ki, ahogy az álom, vagyis a logikája nem mindig világos.

Huszonötödik bejegyzés. A skarlát notesz minden lapján ott van az íróasztalom és minden más is a szobából, ahol most ülök. Noha gyakran kísértést éreztem, hogy a noteszt magammal vigyem a sétáimra a városba, még nem volt bátorságom elvenni az íróasztalról. Viszont ha a skarlát noteszben indulok el, a notesz mindig velem van.




Szólj hozzá!

Címkék: lektűr amerikai regény posztmodern regény

Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei

2020.04.17. 16:44 vargarockzsolt

93856329_2839549619416113_9125752910594965504_n.jpg
Egy kép az, amit meglátunk benne. Nekem ez a kép a félelem, nincs korhoz kötve, és bár szándéka szerint szociofotó, az arcát eltakaró kisgyermek gesztusa erősebb, mint a beazonosítható tárgyi környezet: a szegényes, elhasználódott ruházat és cipő, a kócos haj, az alak mögött a málló vakolat, lent a törmelékes talaj, és előtérben az olajos hordó.

Először jön az üres, transzcendens fehérség előtt megjelenő atavisztikus sötét félelem, és ebből szűkül a látszólag kézenfekvő magyarázata: a szegénység, és az ebből fakadó kiszolgáltatottság. Pedig mellé állva és a kezét megfogva a külsejétől, a ruházatától és a könyezetétől függetlenül akár egy csillogó szemű, mosolygó gyerkőccé lehetne varázsolni. De az csak egy következő lépés lehet, a fényképész első gesztusa a rögzítés, a megörökítés, a felmutatás.
Egyébként az is lehet, hogy a gyerek gesztusa nem is félelmet, hanem szégyenlősséget jelez, sőt, akár lehetne az ujjak között kileső szem egy kukucskáló játék része, és akkor a két tenyér alatt egy nevető arc rejtőzhetne - ezt nem láthatjuk, mert a szegénység és a kiszolgáltatottság lett itt közszemlére kiállítva.
(Lehet, hogy ezzel a leegyszerűsítő szemlélettel vagy magyarázattal szemben magyarázom bele a képbe a mögöttes mondanivalót, miközben valójában csak a fehér és fekete kontrasztja, és árnyalataiknak a viszonyulása, harmóniája tetszik?)



Egy kép az, amit meglátunk benne. Ez például lehet az atavisztikus félelem: a gyerek arcán egy pók mászik, pont erről olvastam most, egy remek evolúciós hard sci-fi űroperát, amelynek fül szöveg szerint:


Az emberi faj maradéka elhagyja a haldokló Földet, és kétségbeesetten kutat új otthon után a csillagok között. Ősei nyomában járva az egykori aranykor legnagyobb kincsére bukkan: egy olyan bolygóra, amelyet annak idején terraformálással tettek alkalmassá az emberi élet fenntartására.

Ám az új édennel valami nincs rendben. Az évezredeken át magára hagyott bolygó élővilága ellenőrizetlenül fejlődött, és ez katasztrofális eredménnyel járt. A bolygó nem várja tárt karokkal az érkezőket, nem érintetlen, és főleg nem lakatlan. Az uralkodó faj az emberiség rémálmává változtatta a menedékül szánt új Földet...

Kik is az idő gyermekei?
Az űrhajóba zárt űrhajósok, a hibernált utódaik, vagy a terraformált bolygó intelligens pókjai?
610 oldal volt, fordulatos - két szálon futó - cselekménnyel, elképesztő fantáziával megalkotott világgal, pontosan adagolva az izgalmakat, és csak a vége volt egy kicsit halivúdi, a jó győzött, ha én vagyok a szerző, biztos jobban kiéltem volna az agresszivitásomat.  

Egy kép az, amit meglátunk benne, a csúf pók maga a gyermek, az ujjai a pók lábai, rád ugrik, az arcodra, megcsíp, a mérgét beléd üríti, nem, ez csak egy rossz álom, sétálsz tovább nyugodtan, Vácon vagy a Római parton a Duna-parti sétányon nincs ilyen, csak a fejedben.

Tárgy neve: Cigány kisgyermek Vácott 
Szerző: Sára Sándor
Készítés ideje:1961
Állapot:jó
Beszerzés: ajándék - Sára Sándor
Leírás: Cigány kisgyermek portréja, arcát kezével eltakarja, vályogház mellett áll.
Irodalom: Megjelent: 1., Feledheted-e ezeket az arcokat? - Sára Sándor fényképei, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2003, 69. fotó 2., Bekezdések: Pályakép Sára Sándorról, Duna Televízió, Budapest, 2000
Megjegyzés: Hátul, kék tintával: Vác
eredetiség fajtája: eredeti pozitív
hordozó: papír
jogtulajdonos: szerző
méret x: 130
méret y: 237
műfaj: portré
színesség: fekete-fehér
technika: zselatinos ezüst
tárgytulajdonos: Magyar Fotográfiai Múzeum
fotó készítője:Sára Sándor
jogtulajdonos:Sára Sándor

Szólj hozzá!

Címkék: sci-fi szociofotó

10+2+1

2020.04.10. 11:22 vargarockzsolt

images_4.jpgA 2019-ben megjelent magyar szépprózák közül olvashattam volna 110 kötetet, ennyi van meg (elektronikusan és papíron). Eddig olvastam 40-et. Elég volt! :) Idén megyek vissza a klasszikusokhoz.
[Nádas Pétertől a Leni sírt még nem olvastam, azt pótolnom kell!]

Volt 10 emlékezetes regény, ami miatt megérte.
[A számozás nem rangsor! De. Ugyanakkor van a fejemben egy másik rangsor is, ahol Esze Dóra könyve az első, egy harmadik, ahol Kukorellyé, és tulajdonképpen az első öt könyv bármelyike lehetne nálam a győztes.]

1. Láng Zsolt: Bolyai

2. Bodor Ádám: Sehol
3. Kukorelly Endre: CéCéCéPé
4. Darvasi László: Magyar sellő
5. Esze Dóra: Hotel Hamlet
6. Schein Gábor: Megleszünk itt *
7. Gyurkovics Tamás: Migrén
8. Bödöcs Tibor: Meg se kínáltak
9. Kötter Tamás: Nem kijárat
10. Moesko Péter: Megyünk haza

Volt még két memoár, ami nekem alapmű:

Végel László: temetetlen múltunk
Radnóti Sándor: Sosem fogok memoárt írni

És volt még egy regény, amit elsőre behabzsoltam, de a második olvasás lecsavarta a lelkesedésemet: 

Tamás Dénes: Az Élő Ház

* Schein Gábor könyvéről nem írtam, Modor Bálint hivatkozott értelmezése tetszik, saját kiegészítésként még ennyit tennék hozzá, hevenyészett jegyzetként:
 Egy konkrét világtól független létállapotot mutat be. A mintája - mint az kiderült a vele készített interjúból is -, egy svájci eset volt, és ott nincs NER. Az alapállapotot helyezte át ide, és nagy nyelvi erővel ábrázolja.
A szereplők bezárultak a saját világukba, leginkább Kiefer. Kiefer jelentése állkapocs, ami merev, őröl, őrli a világot, és erdei fenyő, ami az égig ér. De Kiefer őrült, a monológjait nem lehet egyben elfogadni, mint az író szemléletét, ugyanakkor mégis megvan az igazsága. Egy őrült szemszögéből a világ őrült. Ugyanakkor ott van mögötte a szenvedés - a világban is, a többi szereplő sorsában is, az elidegenedett világ ellenségessége következtében is, és persze leginkább Kieferben, aki leginkább emberi. Nyilván azért, mert hozzá vagyunk a legközelebb, őt látjuk legjobban, és mert ő őrizte meg leginkább az égi világhoz való kapcsolatát.
A hármas befejezésről nekem elsőre valamelyik Esterházy könyv jutott az eszembe, már nem is tudom, hogy melyikben van, hogy a végén a szerző megszólítja az olvasót: Kedves Olvasó, írd meg a véleményedet a könyvről a szerzőnek, stb. Talán a Termelési regény végződik így? Itt meg az van, hogy kedves olvasó, válaszd ki, ami neked tetszik. Nyitott mű, amely ezzel a zárlattal elemeli az egész művet a realitástól - amelyet egyébként is csak ironikusan kezel - és hangsúlyosan irodalmivá, szövegszerűvé teszi. 







Szólj hozzá!

Címkék: kortárs magyar kortárs magyar regény

Végel László: Temetetlen múltunk

2020.04.05. 12:57 vargarockzsolt

vegel.jpgRemek könyv volt. 10/9

Nem fikciós széppróza, regénynek sem nevezném, hanem inkább történelemi pillanatképek fölé rajzolt családtörténet és szellemi önéletrajz. Egy vajdasági jugoszláv magyar író vallomása a hazájáról, ami egyszerre van/volt és nincs is.

A mű szellemiségéről - hazafias pátoszáról (?), nemzeti elkötelezettségéről (?)*, ami végig izzik a sorok mélyén - a legtöbb recenzióban, Goodreads és molyos értékelésben írnak, viszont a könyvről, mint szövegről, mint irodalmi-művészeti tárgyról nem találtam szinte semmit. Pótolva helyettük: igényes esszényelv, nagyszerű anekdotikus jelenetek, az egésznek sodrása van, magával ragadó. 

Ugyanakkor szubjektív, elfogult - egy olyan ideológia mellett, amit (részben) én is osztok- , nincs más látószög, csak az övé. Ítélkezik és megbocsát, a pozitív szereplőket néven nevezi, a negatív szereplőkét elhallgatja, sajnos. 

És csak úgy mellesleg elképesztő sorsokkal ismertet meg. A családja köréből is, és a vajdasági értelmiségiek közül is. Például itt van Kek Zsigmond (Cservenka, 1907. – Újvidék, 1980.)református lelkész, nyelvész, szerkesztő. (Miközben ezt a sorsot olvassuk, gondoljunk például Illyés Gyulára.)

Kek Zsigmond a második világháború előtt az európai egyetemeken folytatta tanulmányait és végül a strasbourgi egyetem teológiai karán diplomázott, majd fiatal teológusként, a Jugoszláv Kommunista Párt tagjaként a baloldali HÍD folyóirat főmunkatársa lett. A református egyházi szokásrendet betartva 1941­ben üdvözölte a Szabadkára bevonuló Horthy Miklóst, majd épp Horthy idején kommunistákat rejtegetett a református templomokban. A börtönben felkereste és elbúcsúztatta az élettől a Horthy bírósága által akasztásra ítélt kommunistát, Mayer Ottmárt. A nemzet nevében ugyanis Horthyék először a kommunistákat végezték ki, csak aztán kerültek sorra a zsidók és a szerbek. Horthyék kapitulálása után a Magyar Szó napilap első főszerkesztője lett, ám 1948-ban a Tájékoztató Iroda határozata és Sztálin mellett állt ki, ami miatt a Kopár szigeten, a jugoszláv Gulagon vagy öt évig raboskodott. Kész csodának számított, hogy túlélte.
[...]
...gyakran meghívott egy kávéra ugyanabba a vendéglőbe, ahol először beszélgettünk. Főleg az irodalomra tért ki, elmondta, hogy Baudelaire a kedvenc költője, és idézte is néhány verssorát – persze, franciául. Pontosan emlékezett arra, hogy melyik párizsi könyvkereskedésben vásárolta meg a kötetét.
Miféle sztálinista az, aki egy újvidéki kisvendéglőben fejből szavalja Baudelaire-t, meredtem rá nem kis megdöbbenéssel.
[...]
Máskor André Gide-et hozta szóba, franciául olvasta a sztálinizmust leleplező könyvet, az Utazásom a Szovjetunióban című útirajzát, de nemcsak ezt, hanem eredetiben olvasta sok más angol, német és francia író hasonló szellemű művét is. Azt sem titkolta, hogy nagy hatást gyakoroltak rá. Mindent tudott, amit a sztálinizmusról tudni lehetett, sokkal többet, mint én, aki a hatvanas években minden kockázat nélkül harsogtam a hivatalos antisztálinista szöveget.
[...]
Igen, Sztálin mellett állt ki, ezt megbocsátották volna neki, ha visszavonja a szavait, ő azonban nem volt hajlandó erre. Hetekig kérlelték, amennyiben megteszi, marad főszerkesztő és a továbbiakban semmi bántódása nem lesz. Mindhiába. Kitartott álláspontja mellett. Tito marsall nevében egy kollégája – aki a zárkai bizalmas beszélgetésben elismerte, hogy a titkosrendőrségnek dolgozik – újfent arról biztosította, hogy továbbra is élvezni fogja a legfelsőbb körök bizalmát, ha változtat nézetein. Látva, hogy ő nem hajlandó, a magyar besúgó elővette utolsó kártyáját: tartsa szem előtt a vajdasági magyarok érdekeit. Ha egy ilyen fontos, tekintélyes és művelt régi kommunista, mint ő Sztálin mellé áll, akkor a magyarokra is rossz fény vetül. Újra nemet mondott és kifejtette, a szocialista táborból való exhumálás után a vajdasági magyarok áldozatok és ellenségek lesznek, nem élik túl Tito bosszúját. Ha pedig elindulnak a szovjet és a magyar csapatok, akkor az egyik oldalon lesz Amerika, a másikon a Szovjetunió, a két nagyhatalom között a magyarokat ejtik túszul, ők lesznek az új háború első áldozatai. Örökre kivesznek a vajdasági magyarok.

Döbbenten néztem, ez volt a legdrámaibb beszélgetés a nemzetről, a magyarságról, a nemzeti érdek szolgálatáról. Hogy lehet valaki nemzeti érdekből sztálinista? ekkor sejlett fel előttem először a kisebbségi Faust rémképe, aki a nemzet érdekében szövetséget köt akár az ördöggel is. Lehetséges ez?, töprengtem. Nem volt kedvem több kérdést feltenni, hiszen ezt a választ vártam a legkevésbé és bevallom, képtelen voltam felfogni, hogy nemzetét féltve lett belőle sztálinista.
213-218. oldal

Kek Zsigmondnak egyébként ma is nimbusza van, nyelvművelőként, és halála 40. évfordulóján a Vajdaságban több helyen is megemlékeztek róla. Fenyvesi Ottó írt róla egy verset:

Kék Zsigmond

Soli deo gloria.
Egyedül övé a dicsőség, miénk a fájdalom,
a tények otromba súlya, a döglött hús szaga.
Övék a dicsőség, miénk a pusztuló örökség.
Szabadka felé nyomult a nyolcadik brigád.
Térdig fájdalom, csillagok a tömegsírokon.
Árral szemben. Részlet a kiáltványból.
Szabad Bácska, Szabad Vajdaság.
Győzött a Petőfi brigád.
Romokban Marx útja Triertől Londonig.
Romokban Berlin, Bonn,
Bad Kreuznach, Brüsszel, Köln,
és Hamburg, ahol a Tőke első kiadását nyomták,
és Hannover, ahol a levonatohat korrigálta.
Könyörüljön rajtunk az Úr.

*

Áldás, békesség.
A nyakas kálvinista, Mayer Ottmár jobbkeze,
ahogy táskájával elindul a másnapi újság
kézirataival a tartományi Agitprop székhelyére.
Petőfi verseket fordít az apparatcsikoknak.
Ahogy az asztal fölé görnyedve olvassa
Oravecz Márton csantavéri földmunkás levelét.
ÁFZS! Akasztani Fognak, Zsiga!
Sztálin vagy Tito. Vagy. Levakarta nevét a lapról.
Az egyik mellékutcában autó parkolt.
Egy szép nagy fekete Volga.

*

Ma nincs Isten. Kattan a bilincs.
Indul a vonat. Sorakozó.
Jobbra igazodj. Vigyázz!!!
Ki tudja, merre, hova, meddig?
Az ajtó zárva. Hálót sző a képzelet,
míg a mozdony szeli a váltóközöket.
Az emmauszi úton a szürkületben.
Ma nincs kenyér, nincs áldozat.
Éhség marja a bendőnk.
Nyelvünk felrepedt, nyálunk fogytán.
Zenggnél hajóra száll a rakomány.

*

A sziget kopár, távol a part, távol az Isten.
Arccal a tengernek. Nézni a hullámokat.
Várni a megkönnyebbülést hozó vihart.
Várni a dagályt. Látni a madarakat.
Árral szemben, mint az ithakai hajós.
Add meg nekünk, Uram, a holnap örömét.
Adj erőt, az emlékeinket megőrizni.
Tudatom maradjon tiszta, mint a tenger vize.
Uram, te ki lapozol a Velebit szirtjein.
Hallgasd meg könyörgésünket.
Adj erőt, a halottakat a sarokba gyűjteni.
Adj követ, perzselő nagy sziklákat,
forró tömböket. Küldj látomást, küldj jelet.
Küldj, dús keblű sziréneket.
Ha tűz kell, hát legyen tűz.
Milyen szépen csillog
a bögre vizében a napsugár.

*

Egy bögre víz.
Egy kancsó napsugár. Lüktet a szív.
Láncra vert "török követek".
Kek, Dési, Dévavári, Lévay.
Öt hosszú esztendő.
Magyar szavak és Hock Rezső.
Csupa kő. Goli Otok.
A meztelen sziget és a túlélők.
A pokoli táj, ahol a király menekült.
A szoroson át.
Nyomában kutyafejű tatárok.
A Velebit lankái, a Paklenica,
a legvadabb karsztmező.
Csak feküdni a falnak fordulva.
Mormolni néma imákat.
Valahol hajnalodik.
Egy hajó úszik a vízen.
A tengeren túl, talán február.

*

Soli deo gloria.
Édes anyanyelvünk.
Cirill betűkkel írt magyar levelek.
A szövegek gyémántköszörűse.
Mások mondták róla:
nyelvünk kertésze, nyelvünk őre,
a tudós magyar.

*

Sorokat találtam benne aláhúzva:
"A kisebbségi kisebbrendűség érzetét csak egy erős nyelvbe és népi kultúrába ültetett nemzetiségi öntudat tudja ellensúlyozni". (Kossa János)

*

(Nyolc éve vagy több. A hegyek között Zsiga
fiadat kerestem. Tapolca mellett, Nemesgulácson.
Egy újabb főszerkesztés reménye,
egy újabb napilap, újabb kudarc bekódolva,
talán megkapaszkodunk Pannóniában, gyökeret eresztünk.
Körülöttem a néma tanúhegyek: a Badacsony,
a Csobánc, a Gulács és a Szent György-hegy,
amit az itteniek koporsó-hegynek is neveznek.
A magyar szellemi élet java a környéken lakik és "kétlakiskodik": többek között Konrád, Jancsó, Csurka, Sára Sándor,
Udvardi Erzsébet, Jovánovics György, Somogyi Győző,
az Árkánumos András Sándor, aki Washingtonból tette át székhelyét. Itt húzta meg magát Hamvas Béla.
Itt álltak meg és telepedtek le a honfoglaló magyarok is.
Veszprém és Tapolca között. Itt vívta sorsdöntő csatáit Koppány.
A Balaton partján és a Bakony lankáin.
Itt vonultak és pihentek a római légiók: Baláca.
Amikor kilencvenben először jártunk erre
Gabival és a gyerekekkel - útban Szigligetre,
ahol Zalán, Jankovics, Esterházy,
Nagygazsi, Szkárosi, Csordásgabi, Géczi stb. -
fogant meg bennünk, hogy itt esetleg élni lehetne,
ha egyszer el kellene hagyni Újvidéket.
Akkor már lezajlott a joghurt forradalom,
túl voltunk Milosevics rigómezei mítingjén.
Fiad nem találtam. Sokáig vártam.
Mint később megtudtam, Erdélyben járt éppen.
A helyi plébánia egyik szárnyában találtak menedékre.
Menyed a gulácsi egyházi iskolában tanított.
Látásból ismertem, Újvidékről, a Petőfi Sándor általánosból,
ahol, Áront, második osztályos fiamat, az egyik szünetben
a többségiek etnikai alapon megrugdosták.
Ide jutottunk. Azonosítatlan virtuális fájlok a Gulács alatt.
A végtelen éjszakába mentett nehéz, de örök szerelmek.
Az aszfalton táncoló zápor, a középen megrepedt tükör,
a sótartó, a nagypapa fekete halapja.
Erre nem jár hajó és gyorsvonat. Nem látszik a tenger.
Az ember még ezt-azt gondol, aztán valami felröppen hegyről.
A temetőben, a sírok között egy kőfaragó útba igazít.
Áldás, békesség.)

*
Hazafias pátosz, nemzeti elkötelezettség? Ebben irónia is van, meg igazság is. A pátoszról Pauer Gyula jutott az eszembe - Végel ettől van a legtávolabb:

pathosz1.gif

Szólj hozzá!

Címkék: kortárs magyar

Darvasi László: Magyar sellő

2020.03.25. 20:51 vargarockzsolt

Az Aranykor.
Mi még milyen messze vagyunk ettől!
De már jó úton haladunk...
Bassza meg.

Ez volt az egyik kedvenc részem:

covers_569918.jpgHenrik intéző úr rendszeresen kiállt a főtérre, és szónoklatot tartott az embereknek. Arról értekezett, hogy semmilyen körülmények között nem szabad elfelejteni a világ rendjét, a városiak és a környékbeliek soha ne veszítsék szem elől, miféle viszonyok között boldogulnak, ne a megszokás szerint tekintsenek színekre, formákra, a történések gazdagságára, lám csak, ez a szép, csöndes eső is, ami éppen most, ezekben a kiváltságos pillanatokban áztatja őket, e nagy szemű és langyos égi áldás milyen jót tesz majd a növényeiknek és a földjeiknek, mintha a magasságos Isten sírná el minden egyes csöppjét, és csak nekik tenné, mert őket, a tartomány szorgos és becsületes polgárait és munkásait választotta ki az isteni jóság a gyarapodásra és a gazdagodásra, míg más földeket és tartományokat kellemetlenségekkel és csapásokkal sújt, próbatételek elé állítja az ottaniakat bogarak, nyüvek, rágcsálók elterjesztése révén. Van itt poloska?
Azt kérdezi, emelt kicsit a hangján Henrik úr, van-e itt poloska.
Nincsen, válaszolta valaki.
Helyes válasz, milyen helyes, nincsen itt poloska, erősítette meg Henrik úr. A szomszéd tartományokban viszont van. És dögivel. És mindenfajta, ágyi, büdös, színes, színtelen. Csupa poloska a környező világ.
Jaj, hogy milyen szép ez az eső, eszmélt végül Henrik úr.
Az emberek kissé zavarban voltak, mert hát, őszintén szólva, egyáltalán nem esett. Talán valahol a közelben elcsöppent valamennyi csapadék még hajnalban, egy-két paraszt valóban átnevesedett ruházattal érkezett a térre, de ezek a fickók a harmat áztatta fűben is meghempergőzhettek, ismerve jó szokásaikat, hogy indulás előtt fölhajtanak egykét kupicával, aztán nem férnek a bőrükbe, csakhogy mivel már délelőtt hét ágra sütött a nap, akár ivott korábban, akár nem, bárki tapasztalhatta, hogy esőnek, sem nagy szeműnek, sem pedig apró állagúnak nyoma sem volt. Nem esett az eső. Henrik úr azonban egy jókora uborkásüveget tartott a magasba, hogy azt a főtéri gyülekezet mindahány tagja jól láthassa, majd erős, mély zengésű hangján azt kiáltotta,
ezt az esőlét ő saját kezűleg gyűjtötte be,
mégpedig egy különlegesen nagyra nőtt jegenyefa mellett, nem messze a sokféle mesterségben jártas, főfoglalkozásában egykor leginkább szénégető Jonas házától, hol mostanság sokat, mondhatni, a megszokottnál is többet akad dolga,
aztán pedig körbehordozta az ibriket,
lám, milyen szép és áttetsző folyadék gyűlt bele.
Az az igazság, hogy aranysárgának is lehetett mondani az üvegibrik szép és tiszta vizét, de ezen nem érdemes fennakadni, hiszen Henrik úr máris kijelentette, magának a gróf úrnak viszi, aki el fogja fogyasztani a gyógyító nedűt, akár az orvosságot, csak mert egészségesebb a szomszédos erdők patakjainak vagy a h.-i meleg források vizénél, fémekben, ásványokban és kénben gazdag, és finom is. Nagyon, nagyon ízletes. Henrik úr leghőbb óhaja tehát, hogy megmutathassa, miféle gyógyszer ez a lötty, illetve hogy a gróf úr emberei osztozzanak a jótéteményben, vagyis bárki megkóstolhatja.
Csak tessék!
Bátran!
Henrik úr nevetett, s mivel akadt némi szemérmes húzódozás, maga jelölt ki néhány szerencsés alanyt, köztük például Korn mészárost, Jonast, annak feleségét, Ágnest, illetve Wasser kocsmárost, valamint a kissé megviselt Schneider szabómestert, akik kortyolhattak a szép uborkásüveg tartalmából.

Büszke vagyok rátok.
19-20. oldal
[Ez ugye tiszta Hamvas: Karnevál]

Meg ez:

A név tehát hatalmat jelentett.
Nem isteni hatalmat természetesen, mert annak mértéke a beláthatatlanság, a belátása pedig a hit. Isten hatalma, ezt még ebben a tartományban is tudták az iskolapadot koptató gyerekek, nem hasonlítható az emberi uralkodás természetéhez és működéséhez, a fejre esett téglakőről vagy cserépről nem feltétlenül tehet a ház tulajdonosa vagy az alant igyekvő, így a teremtő sem.
Ha a véletlenszerűségben, annak kellemetlen vagy kellemesnek tekinthető történéseiben látható lenne az Isten, az ember igencsak könnyen hinne. A sors szövésében meglátszik a fentebbvaló! Ám az esetlegesben! Pedig az is lehet, hogy nincsen.
Nincsen Isten.
Csak az ember van, az ő rögeszméi, az ő vágyai, az ő félreértései, az ő szíve veri a tamtamot. Minden az ember, minden belőle van, minden belőle ered, a csillagos égbolt, a pusztaságok, a vizek, a hegyek, a szavak, a titkok, a semmi, a törvények és a törvényekből fakadó esetlegességek összessége. Talán badarság, mesebeszéd, a cserepek hullnak és ölnek, az is megöl, ami emberi szemmel nem is látható.
Vagy a kövek.
Ők is hullnak és ölnek.
Az emberek pedig meghalnak, mint a bogár.
14-15. oldal

fióka értékelésében írja: 
"A kollektív emberi emlékezet megszűnik élni/létezni ilyenkor és már csak az egyének maradnak a saját rémületükkel."
Ez pontos. És fontos. 

Lehetne kifogásolni, hogy a sellő szimbólikája erőltetett, és a vége meg meseszerű, de hát ez ebbe a műfajba illik. 
Perfekt, tökéletes, pont így jó, ahogy van. Nekem 10/10 

Szólj hozzá!

Címkék: kortárs magyar regény

Radnóti Sándor: Sosem fogok memoárt írni

2020.03.22. 08:08 vargarockzsolt

covers_572588.jpgTalán Eörsi István mondta/írta valahol/valamikor még az 1970-es vagy 1980-as években:

"Kenedi János felágaskodott, és beleharapott Illyés Gyula bokájába."

Függetlenül attól, hogy - ha jól emlékszem - ez egyike volt azon egészen ritka eseteknek, amikor Eörsi Istvánnak egy konkrét vitában nem volt igaza, hisz Kenedi maximális tisztelettel közeledett a hagyományhoz: lásd pl. Szabó Zoltán vagy Bibó István szellemi örökségének ápolását, függetlenül tehát a konkrét vitahelyzettől, én ezt a képet megőriztem, az elmúlt évtizedekben számtalanszor az eszembe jutott, és most így aktualizálnám:

Az olvasó dolga, hogy beleharapjon - ha nem is a szerző, de legalább is - a mű bokájába.

Rágcsálom hát én is, írtam pár lábszagú jegyzetet, tanulság pedig nem lesz. (Radnóti Sándor írja, hogy őt mindig izgatta, hogy hová fog kifutni a dolgozata, amin éppen dolgozik, azaz ki lesz a gyilkos? - itt gyilkos nincs.)

Röviden összefoglalva: 
Ez a könyv tartalmaz egy életútinterjút, majd azt követően harminchat portrét betűrendben Aczél Mártától Weöres Sándorig. (A portrék többsége az ÉS tárcarovatában megjelent.)
Számomra a legérdekesebbek ezek voltak:

Balassa Péter
Csoóri Sándor
Donáth Ferenc
Eörsi István
Esterházy Péter
Fehér Ferenc
Kertész Imre
Király István
Könczöl Csaba
Mészöly Miklós
Nemes Nagy Ágnes
Pilinszky János
Réz Pál
Soros György

Honnan írt Radnóti Sándor? Ezt az életútinterjú megmutatja.
Honnan olvastam? Átpolitizált (urbánus balliberális) történelmi-irodalomtörténeti megközelítésben.

Szerintem a könyv remek, értékeiről Demény Péter tisztelgő ismertetője beszámol, és szabadon elérhető. A márciusi MŰÚT folyóirat a kritika rovatában Bazsányi Sándortól közöl írást a könyvről, ezt még nem tudtam megszerezni, de a címe alapján - Emlékezés, elmeél, felejtés — és a „komiszságok” - ez talán nem csak méltató, hanem elemző is lesz.

Ezen kötelező tiszteletkörök után - amelybe még utólag beillesztem a pontszámát: 10/10 - következnek a jegyzeteim, amelyek hol kötözködőek, hol csak kiegészítő jellegűek.

1. jegyzet [Amely szerint egy nem túl fontos, de messzire vezető részletkérdésben Csurka Istvánnak volt igaza Radnóti Sándorral szemben.]
2. jegyzet [Amelyben egy kritikus megjegyzést teszek Radnóti Sándor Donáth Ferencről írott szövegéhez.]
3. jegyzet [Kérdés és kiegészítés - Mészöly Miklósról, Nemes Nagy Ágnesről, a cenzúráról, Eörsi Istvánról és Zsille Zoltánró.l]
4. jegyzet [Kiegészítés - Nemes Nagy Ágnesről és Pilinszky Jánosról.]
5. jegyzet [Réz Pálról, Radnóti Sándorról, Soros Györgyről, Mészöly Miklósról, Kukorelly Endréről és Erdély Miklósról.]
6. jegyzet [Könczöl Csabáról, Samu doktorról és Tar Sándorról.]
7. jegyzet [Eörsi Istvánról és az 1957-es Írónyilatkozatról.]

1. jegyzet [Amely szerint egy nem túl fontos, de messze vezető részletkérdésben Csurka Istvánnak volt igaza Radnóti Sándorral szemben]
___________________________________________________________________________________________

Olvasom (és szörnyülködöm):

Radnóti Sándor írja Király Istvánról

"Király [István] – bár ez művelt és szenvedélyes egyetemi óráiból nem világlott ki egyértelműen – nacionálbolseviki volt, s ebben a szóösszetételben mindkét tagnak egyforma jelentősége van. Ezért húzott a narodnyikokhoz, akik közül azok, akik a nacionálbolsevik Rákosi-kurzus hatalmas mobilitásának kedvezményezettjeiként váltak értelmiségiekké, alighanem őszintén azonosultak is ezzel a kurzussal, de ’56 sokkja után Kádárral és Aczél Györggyel már csak őszintétlenül. Király viszont őrizte a kontinuitást, amelybe a nacionalizmus mellett beletartozott a védhatalmi nacionalizmus is – a Szovjetunió iránt. S így lett 1958 és 1970 között Pándi Pállal, Szabolcsi Miklóssal együtt a korai Kádár-korszak vezető közéleti értelmiségije, egyike azoknak a főtanácsadóknak, akikre Aczél György hallgatott, akiket dolgoztatott, és akiket kijátszott egymással szemben."

Radnóti Sándor Sosem fogok memoárt írni című kötetében változatlanul megjelent, tehát nem elírás:

"nacionálbolsevik Rákosi-kurzus"

Honnan és miért látható a Rákosi-kurzus nacionálbolseviknek? Van elképzelésem, de nem akarok találgatni.

A Rákosi-korszak nemzetietlen politikájáról nagyon jó összefoglaló olvasható például
Gyarmati György: A R á k o s i – k o r s z a k című doktori értekezésének
Osztályharcos kultúrpolitika, frusztrált (inter) nacionalizmus című fejezetében:
225-250. oldal

______________________________________________________

Az 1. jegyzet lábjegyzete:

Ez a megjegyzésem a facebookon meglehetős vihart kavart, még a szerző is hozzászólt.

Utólag, a könyv újraolvasása közben, az életútinterjúban találtam egy utalást egy vitára, amelyet Radnóti Csurkával és a Hitel folyóirat szerzőivel folytatott 1989-ben:

"...aztán hamarosan megjelent Csurka a maga nemében elképesztő zsidózása Kenedi János ellen a Hitelben, amire én írtam egy felháborodott cikket, és elkezdődött az a világ, aminek az emlékei a mai napig élnek és működnek."

[Csak zárójelben: Csurka cikke a Hitelben jelent meg, Radnóti ott akart válaszolni, de nem közölték a rendkívül éles válaszlevelét, ezért aztán azt a Magyar Nemzetben jelentette meg.]

Ebben a 31 évvel ezelőtti (1989. március 20.) Radnóti Sándor által írt nyílt levélben olvasható ez a passzus is:

"...az 50-es évek Magyarországa, „védhatalmi", azaz szovjet nacionalizmusa mellett azért a jelszavaknál és a háromszínű pántlikáknál valamivel mélyebben próbált torz terroruralma közepette nemzeti elvárásoknak megfelelni. Ezért is egyezhetett vele, vagy hihetett benne ideig- óráig számos makulátlan tisztességérzetű nemzeti költő Illyés Gyulától Csoóri Sándorig..."

A vita háttere: Faragó Vilmos az ÉS akkori "komcsi" főszerkesztő-helyettese a lapja védelmében - a "népnemzeti" befolyás alatt álló Írószövetség szerette volna az ÉS-t saját magának megszerezni és az addigi szerkesztőséget elzavarni - egy vezércikkében egyrészt az ellenfeleit denunciálta: miszerint nem csak az ÉS szerkesztősége, hanem mindenki kollaboráns volt, aki a Kádár-korszakban élt; másrészt védekezett a nemzetietlenség vádja ellen, és azt is állította, hogy már a Rákosi-rezsimet is nemzeti bolsevizmusként lehet meghatározni, tehát nem lehet igaz az, hogy az 1989-es ÉS (és a múltja) nemzetietlen volna. Az ÉS függetlensége mellett talán Kenedi János is nyilatkozott, erre válaszolt a Hitelben Csurka, aki számtalan csúsztató és demagóg érve, és egy antiszemita áthallású gondolatmenete mellett - szerintem jogosan - tette szóvá a "nemzetibolsevik Rákosi-rezsim" kifejezés abszurditását. Erre reagált Radnóti a fenti passzussal, amit aztán szinte változatlan formában ismételt meg a velem folytatott facebook vitában. [Pontosítás: Radnóti tulajdonképpen nem is az én érveimre reagált, hanem Gyarmati György általánosabb gondolatmenetére.]

Van-e jelentősége, hogy nacionálbolsevik volt-e a Rákosi-rezsim? Igazából ez csak egy terminológiai vita, a fogalmak pontosításával közelíteni lehetne az álláspontokat, de a vitában elfoglalt pozíció a vitázók szellemi arculatáról fontos vonásokat tud elárulni. Csurka nacionalista nézőpontja tiszta ügy, azzal fölösleges is foglalkozni. Radnóti 30 éven át konzekvens álláspontja viszont megér egy misét.

lukacs.jpgA Facebook vitában - Gyarmati György tanulmányára is támaszkodva - tényszerűen bizonyítottam (szerintem), hogy a Rákosi-rezsim politikája nem lehetett sem nemzeti, sem nacionalista, csupán néhány lózungja volt az. (Csurka is ezt írta 89-ben.) Miért nem képes ennek ellenére revidiálni az álláspontját Radnóti Sándor? (Csak a párhuzamos értelmezések jogosságát ismerte el.) Mert ebből az következne, hogy egykor Csurkának volt igaza ebben a részletkérdésben, illetve - ami még súlyosabb - azt is el kéne fogadnia, hogy egy 50-es évekbeli Mari néni és Józsi bácsi lényeglátóbban ítélte meg a rezsimet, mint az akkori elitértelmiség Lukács Györgytől és Donáth Ferenctől, Vásárhelyi Miklóson keresztül Illyés Gyuláig és Csoóri Sándorig? És ebből következne, hogy az 1960-as években hasonlóképpen lényegileg érvénytelen volt a Lukács-tanítványok marxizmus-reneszánsza, amelyhez ő maga, Radnóti Sándor is kötődött, és velük szemben akár olyan, ideológiailag képzetlen embereknek is, mint Pákh Tibor vagy Krassó György, százszor inkább igaza volt a rendszer lényegét illetően? Ilyen tévedést (?), vereséget (?) egy olyan elegáns, belső tartással rendelkező polgár sem tudhat beismerni, mint ő? (Érdekes, hogy Eörsi István is csak az 1956 előtti vakságával számolt el, a 60-as évekbeli "lukácsizmusával" nem. Ha jól tudom.)
Persze, nincs is olyan ok, amely ilyen "élethazugsággal" való szembenézésre osztönözhetné Radnótit, túl az "igazságon", ami ugye ilyen elméleti vitában csak nézőpont kérdése.
___________________________________________________________________________________________

2. jegyzet [Amelyben egy kritikus megjegyzést teszek Radnóti Sándor Donáth Ferencről írott szövegéhez]

___________________________________________________________________________________________

olvasom:
Radnóti Sándor írja Donáth Ferencről

"A Rákosi, kérem, az egy pertliárus volt – mondta nekem Lukács György, s ez, lássuk be, egy kicsit igazolta Tamás Gáspár (1914–1978) mondását, hogy többen vannak az antiszemiták, mint ahányan a nem zsidók. Lukács a trojkában (Rákosi, Gerő, Farkas) Gerő Ernőt vélte az észnek. Ám amikor megkérdeztem erről Donáth Ferencet, csak elnézően mosolygott. Ha valaki, ő tudhatta: 1948-tól 1951-ig, letartóztatásáig a Rákosi-titkárság, az úgynevezett Főtitkársági Iroda vezetője volt."

elet-donath_f.jpgÉs ezzel tulajdonképpen el is van intézve Donáth komcsi apparátusi múltja - a felelőssége fel sem merül - bár esik még a témáról néhány szó: az illúziókról, a kiábrándulásról. A tisztelet és a barátság felülírja a kritikus megközelítést.

1948 és 1951 között sorozatos gyilkosságokkal kísért diktatúra működött nálunk, annyira talán kemény is volt, mint mondjuk Hitleré 1933 és 1936 között. Hitler titkárságvezetője volt, de aztán lecsukták, és a börtönben elvesztette az illúzióit. Milyen mondat volna ez? (Még ha Hitlert nem is a 33 és 36 közötti tettei miatt szoktuk emlegetni.)

Persze ez személyes emlékező könyv, nem történelemkönyv, és ha az lenne a téma, Radnóti Sándor biztosan korrekt módon mindent felmondana a Rákosi-rendszerről, csak éppen Rákosi titkárságvezetőjéről a bennfentes információk, és nem a terror jut az eszébe.
Ez után vitatkoztunk is egy kicsit a facebookon - nem a szerzővel:

___________________________________________________________________________________________

3. jegyzet [Kérdés és kiegészítés - Mészöly Miklósról, Nemes Nagy Ágnesről, a cenzúráról, Eörsi Istvánról és Zsille Zoltánról]
___________________________________________________________________________________________

Kimaradt.

Olvasom: Radnóti Sándor írja Mészöly Miklósról és Nemes Nagy Ágnesről

mes.jpgna_1.jpg"Meg lehetett így szerezni egy nem provinciális kulturális alapot? Sajnos, nem. Egy 1961-es beszélgetésről az amerikai fél megírja, hogy Nemes Nagy Ágnes nem tudja, hogy Eliot és Ezra Pound amerikai, sohasem hallott Robert Frostról, s sajnos még azt is kijelenti, hogy „csak angolok tollából születik jó költészet angol nyelven”. (Lásd Borhi László Magyarország és Amerika viszonyát tárgyazó, 2010-es doktori értekezését.) "

Ez a rész az ÉS-ben még olvasható, de a kötetből már kimaradt. Nem volt elegáns? Nemes Nagy úgyis megkapja a magáét Radnótitól, és a krtikájának hitelét csorbítaná, ha elfogultsággal vádolhatnák? Ez jutott kapásból az eszembe, de aztán láttam azt is, hogy ebből a tárcából egy másik, Mészölyre vonatkozó részt is elhagyott:

"S hát persze borzasztóan hiú volt. Azon a fellbachi magyar irodalmi kivonuláson, amelyről már többször tettem említést, valamilyen rejtelmes okból rangján alulinak tartotta egy gimnáziumi osztállyal találkozni, s ezért „elfelejtett” megjelenni."
Lehet, hogy utólag azt érezte, a Mészölyről szóló írása közben élesebb nyelvű volt a kelleténél?

A kötet ÁBC rendben közli a tárcákat, és így Mészöly után rögtön Nemes Nagy következik. Ebben többek között azt írja Radnóti, hogy ő "háromszor találkozott" a költővel. (Kicsit furcsa fogalmazás.) Kétszer személyesen és egyszer egy levélváltásban, ez utóbbiról ezt is írja:

"Nemes Nagy és köre – akiket erős egyénisége befolyásolt – sokat gondolt a sorsra, amely elvett tőlük nagy lehetőségeket, és arra is, hogy a sors tartozik nekik valamivel. Ezt kapták meg az évente kétszer megjelenő Újhold-antológiákkal. Meg is érdemelték, magas színvonalú köteteket állítottak össze. Nem gondoltam és ma sem gondolom, hogy „bezupáltak” volna, azaz túlléptek a még vállalható kompromisszumon (talán Nádas Péter és Mészöly Miklós gondolhatott ilyesmire), de levelemben azért tapintatosan – vagy legalábbis annak szándékával – érintettem két kérdést. Az egyiket csak távolról, hogy a régi Mozgó Világ 1983-as és az Újhold 1948-as gleichsaltolása között nem láttak semmilyen analógiát. A másik az az utólag ismertté vált tény volt, hogy első számukból két közleményt akartak kicenzúrázni. Nemes Nagy Ágnes az egyik megjelenését – az én tanulmányomat – kiharcolta,* de Petri versei esetében feladta a küzdelmet, s beletörődött a tiltásba. „Ez a gyönyörű gyűjtemény – írtam – ebben az egy vonatkozásban ahhoz nagyon is hasonló kirekesztés vétlen eszköze lett, mint amiről Balázs olyan megrendítően és méltósággal beszélt az évkönyv végén. Ilyen s számtalan hasonló dolgok miatt érzem én, hogy az ötvenes évek nem karantén, s ha napjaink kínjai nem is mérhetők hozzá, azért még mindig nem értünk a végére.”

Én jelentős különbséget látok az Újhold és a Mozgó Világ sorsa között, illetve inkább a két lap szerzői sorsának a különbségét látom. A Mozgó Világ szerzői később - rövid időn belül - megszólalhattak egyéb fórumokon, és a szamizdatban akár azonnal is, szemben Nemes Nagy Ágnesékkel, akiknek évtizedeket kellett várni.
És bár az eredeti Újhold folyóirat elég vegyes színvonalú volt, addig az Újhold-Évkönyvek szerintem a 20. századi magyar irodalomának legjentősebb antológiái. (Azóta ilyen színvonalat a Holmi antológiák hoztak.) Szóval még Petri kimaradását is meg tudom bocsátani. Bár a szerkesztők ezt valamilyen nyilvános gesztussal kompenzálhatták volna. (Petri vers 1988-ban jelent meg aztán az Újhold Évkönyben.)

Erről a cenzúráról-öncenzúráról még két eset jutott az eszembe:

Az egyik Eörsi Istváné, aki később aztán több változatban is elmesélte a Pozsgayval történt esetét, amelyből írt tárcáját "taktikai megfontolásból" még a szamizdat Beszélő sem közölte.

A másik a Bibó Emlékkönyvből kiszerkesztett, aztán a "pótkötetben" megjelent Zsille Zoltán írás esete - erről Kőszeg Ferenc írt: 
___________________________________________________________________________________________

4. jegyzet [Kiegészítés - Nemes Nagy Ágnesről és Pilinszky Jánosról]
___________________________________________________________________________________________
olvasom:
Radnóti Sándor írja Nemes Nagy Ágnesről és Pilinszky Jánosról:

z.jpg"...az Újhold-Évkönyv első számába kért tőlem írást Lengyel Balázs, és én – az Újhold hagyományára is gondolva – összehoztam ifjúkorom Pilinszky-élményét az előző, 1984-es év tapasztalatával, amikor a Soros Alapítvány jóvoltából a New York Universityn dolgozhattam négy hónapig. Újraolvastam a Sheryl Sutton-esszéregényt, ezúttal mint New Yorkról szóló könyvet, amelyet ütköztettem az én újonnan szerzett személyes New York-képemmel. Nemes Nagy felhívott – a Fészek óta nem beszéltünk –, és gratulált. Lényegében egyetlen mondathoz, amely így szólt: „Engem mindig megdöbbentett Pilinszky misztikus metaetikájának követhetetlensége, mihelyt kilépett a lírai közvetlenség szférájából.”

Nem ugyanarra gondoltunk. Én valami „mélyre”, ő valami evidensre. Nekem Sheryl feltétel nélküli megbocsátása lebegett a szemem előtt az őt megerőszakoló fiúval szemben, amiről valaha Pilinszky tudta, hogy „a Dosztojevszkij által is mitizált »vak jóság« valóban veszélyes portéka, bizonyos értelemben dekadens változata a jézusi szeretetnek, mely összetettségében mindig megőrzi az igazságos ítélet, a bűnössel, s főként a bűnnel szemben a tett s az ítélkező szigor jogát”. Nemes Nagy Ágnes a metaetika szót egyszerűen erkölcstelenségnek értette, s ez a Pipinek becézett Pilinszkyvel való barátságának súlyos nehézségeit, azt az általam akkor is csak felébe-harmadába ismert és ma már nehezen megítélhető bűnlajstromot igazolta számára, amelyet felpanaszolt. S ott volt emögött persze a protestáns-katolikus ellentét is. Ez semmilyen zavart nem okozott Nemes Nagy élethossziglani Babits-rajongásában, de a misztikát miszticizmusként értelmezve volt benne valami viszolygás Pilinszky vallási profiljával szemben, amelyet a moralista tiszta kategóriáival ellentétben gyanúsnak, zavarosnak s talán tisztátalannak is ítélt..."

A csatolt képet az 1986/1-es Újhold Évkönyvből fotóztam, a remek Pilinszky tanulmányból, ahol szerepel, az oldal tetején, az idézett mondat: „Engem mindig megdöbbentett Pilinszky misztikus metaetikájának követhetetlensége, mihelyt kilépett a lírai közvetlenség szférájából.”

A történethez - NNA és Pilinszky ellentmondásos kapcsolatának történetéhez - tartozik egy elég vicces mese, nem tudom, hogy igaz-e, NNA egykori férje, Lengyel Balázs mesélte Pilinszky és NNA halála után:

pili.jpg"1952-ben lehetett, Pilinszky a maga naivitásában elmondta Nemes Nagy Ágnesnek, hogy gyakran lát engem eszpresszóban randevúzni egy érdekes fiatal asszonnyal. Ebből rettenetes családi konfliktus lett, melynek során Ágnes sértett haragjában válni akart, Pilinszky pedig kijelentette, hogy beleszeretett Ágnesba és el akarja venni feleségül. Kis idővel azt is szóba hozva, hogy kedvéért Ágnes katolizáljon. Ezt kvázi természetesnek tartotta. Ágnes apja református presbiter volt, nagyapja vagy dédapja református pap, a katolizálás abban a családban elképzelhetetlen volt. Nemcsak a hagyomány, hanem Ágnes szuverén isten-képzete miatt is. Pilinszky családja, anyja és annak volt apáca nőtestvérei a protestáns gondolkozást tartotta lehetetlennek. De hogy az érzelmi kötődés a szellem területén már előbb is megvolt Ágnes és Pilinszky között, azt az is jelezte, hogy a felizzott testvéri, már-már feleségjelölti kapcsolatban Pilinszky Ágnesnak dedikálta az Apokrifot. A kézzel írt dedikált vers ismert. [Pilinszky] 56 elején feleségül vett egy fiatal művésznőt, aki 56 végén sok minden, nem is politikai okból, kimenekült az országból."

___________________________________________________________________________________________

5. jegyzet Réz Pálról, Radnóti Sándorról, Soros Györgyről, Mészöly Miklósról, Kukorelly Endréről és Erdély Miklósról ___________________________________________________________________________________________

olvasom:
Radnóti Sándor írja Réz Pálról

"...Tudnivaló, majd negyedszázaddal korábban Parti Nagy arra biztatta, hogy tekintse nyersanyagnak az akkor még stilizálatlan interjúleiratot, s írja meg a memoárjait. De Réz azzal hárította el ezt az ötletet, hogy Vas Istváné­hoz hasonlíthatót nem tud írni, silányabbat meg minek. Mondhatta volna Saint-Simont is, hiszen egyszer megvallotta, hogy mindig olyat szeretett volna írni, mint az ő emlékiratai.

A szerénység gőgje hallatszik ki ebből a válaszból. Ha nem lehetünk első osztályú írók, akkor állítsuk az irodalom szolgálatába egész életünket..."

Erről persze azonnal eszembe jut, amikor Radnóti Sándor magáról mesélt:

"...Én költőnek készültem kamaszkoromban. Meg is jelentem az Élet és Irodalomban Tádé Sándor álnéven. És ez elsőéves egyetemista koromig eltartott. Ez a művész beállítottság tehát más, mint azé, aki tudományos pályára készül. Ebből aztán később is maradt, miközben beláttam, hogy a képesség, ami bennem van, egy József Attila-díjra talán elég lenne, de komoly költészetre nem, úgyhogy abbahagytam a versírást..."

Ez valóban a szerénység gőgje volna? Inkább egy polgár tartása. Önismerete és önérzete. Attól, hogy kimondja, hogy ő mondja ki, még ha nem is magáról, de nyilván önmagára is gondolva, megvédi magát a vádtól. Megelőzi, előre érvényteleníti. Gondolhatnám azt is, hogy pont ezzel árulja el magát, de ez olcsó pszichológizálás lenne. Hiszen fölösleges az indítékok találgatása: a lényeg a tett.

Ugyanakkor Soros Györgyről meg ezt írja:

"...A gazdag emberek önvédelme lehet a hűvös tárgyilagosság, hiszen az érzelmi kitárulkozás - gondolhatják (és tapasztalhatják) - könnyen indíthatja a másikat kéregetésre..."
Sosem fogok memoárt írni. 219. oldal

Kéregetésre. Nincs ebben semmi elítélő, tárgyilagos, oka is van rá, hisz előtte megírta, hogy Soros ketté választotta a személyest az intézményestől, és nála nagyobb és hasznosabb jótékonykodót még nem hordott hátán a Föld - ez az én megfogalmazásom már.
Mégis. Mészöly Koldustánca jut az eszembe, ami arról szól, hogy az elbeszélő hogyan aláz meg egy koldust.

erdely.jpgAztán még Kukorelly Endre is, aki a CéCéCéPé-ben arról ír, hogy mennyire undorodott a katonatársaitól, akik részegen érzelgőssé váltak - miközben józanul kíméletlen bunkók voltak.

Érzelgősség, gyengeség, kéregetés - ezek egy polgártól távol állnak. (Miközben nem csak Soros, hanem Kukorelly is jótékonykodik, a maga keretein belül.)

Még eszembe jut Erdély Miklós és Soros György találkozása is - ahogy Petőcz András mesélte el:

Erdély Miklós mesélt egy történetet, talán fél évvel a halála előtt, hogyan találkozott Soros Györggyel. Utolsó napjai voltak New Yorkban, amikor Soros váratlanul beállított Erdélyhez, a szállodaszobába, letett az asztalra valamennyi (elég sok) dollárt, és azt mondta: „Nem tudom, ki maga, nem ismerem. De mindenki azt mondja, adjak magának pénzt." Erdély, amikor ezt a történetet mesélte nekem, hozzátette azt is, hogy „abban a pillanatban Soros volt az avantgarde, nem én".

[Nincs ezeknek a jegyzeteknek semmi tanulsága, csak eszembe jutottak.]
___________________________________________________________________________________________

6. jegyzet [Könczöl Csabáról, Samu doktorról és Tar Sándorról]
___________________________________________________________________________________________

olvasom
Radnóti Sándor írja Könczöl Csabáról:

regi-mozgo-vilag_8.jpg
1980. január 22-én írtam ezt, augusztusban „Drága Sándor” megszólítással jött levél Samu doktor híres salgótarjáni, erősen nyitott zárt osztályáról. [...] Csaba az alkoholt és a szeduxent tolta túl, öngyilkossági tervekre utaló megjegyzéseket tett, s Bognár Éva, Bognár Szabolcs, Hajnóczy Péter, valamint Mátis Lívia éjjel 1 órakor betuszkolta egy kocsiba és leszállította Salgótarjánba a Samu István féle krízisintervenciós pszichiátriai osztályra, amely intézményhez mindegyiküknek volt már valami köze. Ez a kényszerintézkedés meglepően jól sikerült. Úgy látszik, azt várta, hogy valakik kezükbe vegyék a sorsát. Csaba jól érezte ott magát, 6–8 gépelt oldalas, lendületes önanalizáló leveleket írt nekem, tájékozódott a betegek és a város társadalmi helyzetéről, barátkozott Samu doktorral és a Szentesi–Ratkóczi házaspárral (fiatal pszichiáterekkel), valamint elkezdte foglalkoztatni az antialkoholista propaganda. Meg is látogattam ott, emlékszem, Dalos Rimmával együtt.


Radnóti Sándor _Sosem fogok memoárt írni_ című könyvében ez a történet kiegészül egy lábjegyzettel:

Pető Katalin kiegészítése: "Még egy adalék Csaba életének salgótarjáni korszakához. Ami talán a legfontosabb. Absztinessé válva nem csak az alkoholizmussal kapcsolatos cikkeket írt. Sokat járt a helyi könyvtárba, levéltárba. A levéltárban kigyűjtötte azok adatait, akik 1956 decemberében egy napon tragikus hirtelenséggel elhunytak. Ami azonos volt a salgótarjáni sortűz névtelen, elhallgatott áldozatainak listájával. Több mint száz lemészárolt, elfeledett ember kapott így, általa nevet. Az adatokat, mire kitört a balhé, sikerült kijuttatnia Bill Lomaxhez. Samu doktort és fiatal munkatársait, Ratkóczi Évát és Szentesi Pétert emiatt rúgták ki a kórházból.

Könczöl Csaba így emlékezett erre vissza 1989-ben:

....Samu István doktornak a vendégszeretetét élveztem 1980-81-ben. Ő azt mondta, hogy foglalkozzam valami értelmes, kulturált dologgal. Gondoltam, elkezdek foglalkozni egy anekdota feldolgozásával. Ez pedig úgy hangzott, hogy fasiszta bányászok, kenyérrel a hónuk alatt, megtámadták a téren békésen lövöldöző pufajkásokat. Így bukkantam annak a nyomára 7, vagy 8 éve, amivel most már nagyon sokan foglalkozhatnak. Előszedtem a halotti anyakönyvi kivonatokat, előszedtem néhány nevet, nevezetesen tízéves gyerekét is. Ezzel még közel sem volt 130-as a lista. Mindezek után kiutasítottak a megyéből.
Méghozzá úgy, hogy a BM utasította Telek Vilmos kórházigazgató főorvost, hogy ő utasítsa dr. Samu Istvánt, rólam kórtörténeti kivonat készítésére, aminek alapján megállapították, hogy, mint területen kívüli beteget, engem innen kiutasítanak. Itt vége szakadt az én kutatásom.

És egy állambiztonsági adalék: Tar Sándor volt az az ügynök, aki földobta Samu doktort és Könczöl Csabát, talán Kenedi Jánosnál hallott róluk, aztán jelentette a tartó tisztjének.
Samu doktort 1983-ban nyugdíjazták, de tudomásom szerint Salgótarjánból, tehát nem bocsátották (rögtön) el.
___________________________________________________________________________________________

7. jegyzet [Eörsi Istvánról és az 1957-es Írónyilatkozatról]
___________________________________________________________________________________________

olvasom - Radnóti Sándor írja Eörsi Istvánról:

"Nyilvános beszélgetésen vettünk részt többedmagunkkal, mint az évi díjazottak. Üggyel-bajjal lépett föl a pódiumra. Áttetszően, törékenyen, magas lázzal ült mellettem. Húsos arca – amelyen még nemrég is átütött a szakáll ellenére az életen át viselt óriáscsecsemő-fizimiska – megfonnyadt, összeaszott. S mégsem járt messze, nem zárta körül a halálos betegek szolipszizmusa. Egy kortársa azt találta mondani, hogy ők szerencsés nemzedék, s ezen azt értette, hogy még megkaphatták az elismerést. Pistát ez végtelenül fölpaprikázta. Magához vette a mikrofont, és elkezdte sorolni generációjuk szerencsejavait. S eljutott a fél évszázada beforratlan sebhez, a magyar írók a forradalom ellen hitet tevő 1957-es nyilatkozatához. – Mindenki aláírta, akit felkértek rá! Mindenki! – mondta. Kivéve egyet – s ekkor nagy nehezen felállt, mélyen meghajolt és utána mondta ki a nevet: – Tersánszky Józsi Jenő."

Radnóti Sándor kötetében van hozzá egy lábjegyzet, amely Tábor Ádám egy pontosító cikkére hivatkozva az alá nem írók közé felveszi Justus Pált is.

Egy ügynökjelentés szerint (Kristó Nagy István jelentett) akkoriban úgy tudták, hogy volt még egy harmadik személy is, aki az aláírást megtagadta: Bóka László.

Mellékszál, de az aláírók közül 18-an pár nappal később aláírták "azt a Kállai Gyulának, a Kádár-kormány miniszterének címzett levelet, amelyben tizennyolc magyar író jóindulatot kért 1956-os tevékenységük miatt bebörtönzött társaik számára.

A kollégáikkal szolidaritást vállaló írók (mint Weöres Sándor, Tamási Áron, Illyés Gyula, Benjámin László, Örkény István, vagy akár Németh László) utólag valóban hivatkozhattak arra, hogy a Kádár-kormány mellett hitet téve a bebörtönzötteket mentették."

Az akkori aláírókról és alá nem írókról egy hosszú cikk olvasható itt:

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: történelem kedvenc tárca irodalomtörténet

némaság helyett

2020.03.19. 15:40 vargarockzsolt

Szólj hozzá!

JELENITS

2020.03.19. 15:29 vargarockzsolt

1_2.jpg

Tegnap [mindig ma van] mesélte Jelenits István Esterházy Péterről:

Valamikor a 70-es években felkereste őt EP és elmesélte, hogy nemrég Nyugaton járt, nem volt pénze, ezért valami játékokban, szerencsejátékokban (?) vett részt, és csalt és lebukott. Több hónapra börtönbe csukták (!), és a börtönben nem volt magyar nyelvű olvasnivaló, csak a Biblia. Ezért hát ezt olvasta, rendkívül élvezte, mondta, hogy ez micsoda nagyszerű irodalom, és rátalált benne azokra a részekre, amit Jelenits tanár úr tanított neki a piarista gimnáziumban. És ez az élmény fontosabb volt neki, mintha megnézte volna Németországot.

Miközben Jelenits mesélt, a filmvetítésen és az azt követő beszélgetésen részt vevő idősebb férfiak közül néhány - talán egykori piarista diákok - Esterházy nevének említésére fölhorkant - én úgy éreztem, hogy ha a neveltetésük nem tiltaná, a földre köpnének.

Egyébként a csatolt filmben Jelenits három emberről beszél - róluk kérdezték?, csak ezt hagyták a filmben? - akik jelentős személyiségek voltak: Pilinszky Jánosról, Esterházy Péterről és Antall Józsefről. (Úgy éreztem, Antallt érezte legközelebbinek magához hármójuk közül.)

Nekem egy ismerősöm - neve is van Máté-Tóth András vallásszociológus - azt mesélte egyszer, hogy Jelenits "szent ember", érdemes a közelében lenni. Most viszont azt mondja, hogy a legutóbbi - a NAT ellenes piarista tanári alásírásgyűjtésről szóló - nyilatkozatával nem ért egyet:

"Jelenits István, a Corvin-lánccal és Széchenyi-díjjal kitüntetett piarista szerzetes, teológus tanár is megosztotta a Vasárnap.hu-val az állásfoglalással kapcsolatos véleményét. Úgy fogalmazott: a kormány olyan mértékben segítette anyagi támogatásával is az egyházi és azon belül a piarista iskolák újranyitását, egyházi kézbe kerülését, „hogy már csak emiatt is úgy gondolom:

nem a mi tanáraink dolga, hogy egy gond, egy probléma felhánytorgatásával kezdeményező módon megtámadják a kormányzatot”.

A piarista szerzetes hangsúlyozta, itt nem arról van szó, hogy a támogatások miatt ne jelezhetnék az egyházi iskolák pedagógusai a kormányzat felé, ha problémájuk van adott esetben a NAT-tal, ő mégis úgy gondolja, sajnálatos dolog, hogy „éppen egy ilyen lázadásnak a lovasai lettünk”. – Inkább közvetítő szerepet vállalhattunk volna a nehézségek tisztázására – szögezte le."
Elérhető még mindig itt.

Azon gondolkodtam, hogy védhető-e Jelenits véleménye? Természetesen nem EP-ről - akiről megbecsüléssel, szeretettel, de bizonyos fokú bizonyos fokú idegenkedéssel beszélt - hanem a piarista tanárok NAT elleni akciójáról.
Nekem a legelső reakcióm a hitetlenkedés volt: nem mondhatta azt, amit mondott, mert abból az következne - a saját logikám szerint -, hogy a piaristák hallgatását megvették.

Töröm a fejem azóta is, mert tegnap Jelenits nem egy demens vénemberként mutatkozott, hanem egy szellemi frissességét tökéletesen megőrző bölcs és tiszta emberként. (Már amennyire ezt egy egy órás beszélgetés alapján meg lehet ítélni.)

Adjuk meg a császárnak, ami jár, mert minden hatalom Istentől származik? Vagy csak egyszerű pragmatikus megfontolások állnak mögötte? Esetleg azt gondolja, hogy az "ellentábor" annyira istentelen, hogy nem szabad őket erősíteni, a jó oldalt pedig nem szabad gyengíteni?

A piaristák- amennyire tudom - nem arról voltak híresek, hogy a hatalommal szemben lázadoztak volna.

Érdekes egyébként, hogy például a Rákosi- és Kádár-rendszer idején a különböző egyházak, különböző szerzetes rendek mennyiben tanúsítottak ellenállást. A protestánsok - néhány kivételtől eltekintve - alig. A kisegyházak, az adventisták, a Jehova tanúi, aztán a katolikusok, a jezsuiták és a bencések inkább. Bulányi Györgyöt a piaristák kitaszították. A Regnum Marianum atyái sem piaristák voltak.
Volt-e szerepe a különböző hagyományoknak abban, hogy honnan kerültek ki a lázadók? Jelenits atya - minden személyes karakterén, meggyőződésén túl - egy tipikus hagyományőrző piarista?

Nem ítélkezem, hiszen nincs is semmi súlya a véleményemnek, csak gondolkodom.

Szólj hozzá!

Címkék: piaristák

Barnás Ferenc: Életünk ​végéig

2020.03.02. 20:04 vargarockzsolt

eletunk.jpgMegkésve kezdtem olvasni Barnás Ferenc könyveit. 2012-ben Esterházy Péter ajánlotta a moly.hu legelső Tollvonás rovatában 

2014-ben A kilencedik című regényéről ezt írtam

...Barnás Ferenc is egy bukás történetét meséli el, egy kritikusa szerint kissé unalmasan:
”Simone Weil szerint a képzelet által alkotott irodalom vagy immorális, vagy unalmas, A kilencedik lapjain az unalom kétségtelenül felülkerekedik az immoralitáson…"
Igen, lehet. Egy HH, azaz hátrányos helyzetű kisfiú élete az 1960-as évek Magyarországán nem ígér izgalmas kalandokat. Ráadásul a narratíva egyes szám első személyű, azaz a lehető legszűkebb nézőpontot nyújtja, így hát a korról is csak annyit tudhatunk meg amennyit egy kilenc éves gyerek lát belőle. Borbély Szilárd a Nincstelenekben igyekezett felvázolni egy történelmi hátteret is a történetéhez, Barnás erre kísérletet sem tesz.
Marad a lélektani megközelítés. Egy szorongó, végtelenül kiszolgáltatott, szenvedő, vergődő és elbukó én megjelenítése. Egy másik kritikus szerint ezért mestermű. Ez is igaz lehet...
Összességében nagyon tetszett.

Aztán jött a Másik halál, amelyik ugyanilyen kedvenc lett:

Szigorúan tárgyilagosságra törekedve:

1. Egy skizofrén és kényszeres-neurotikus tüneteket mutató férfi a téboly határán billegve, egyensúlyozva, visszatekintve, felidézve és jelen időben megélve, önmagát gyógyítva, magyarázatot és kiutat keresve. Hitelesen megjelenítve, elsősorban a nyelv erejével. Ez az, ami nehézzé teszi a könyv olvasását, de pont ez, ami miatt kiemelkedően jó és fontos szöveg.

2. Ezen túl egyedi (extrém) sors, esetleges (anekdotikus) élményekkel, anakronisztikus élethelyzetű, ugyanakkor mégis tipizálható (mellék)szereplőkkel, erős társadalom- vagy inkább elitkritikával, és a végén némi posztmodern esztétikai összefoglalóval – mint regény is jól működik, mert a forma és a tartalom szervesen összeépül.

A legjobb kritika, amit találtam hozzá, a Műúton jelent meg, Balajthy Ágnes írta, Képterápia címmel. 

Ezek után nagy elvárásokkal kezdtem bele a legfrissebb regénybe is, és az elején azonnal megfogott. Ahogy például a fájdalomról beszélt:

"...Fegyelmezem magam, de hiába, aminek alá vagyok vetve, az az akaratomnál sokkal erősebb. Jajgatok. Nem. Én éjjel háromkor nem merek jajgatni egy kórteremben, ahol rajtam kívül más betegek is vannak, és akik feltehetőleg alszanak. A testem ad hangot: a szétpattanni készülő sejtfalak préselik ki a hangot a torkomból, a torkom alatti repedésekből. Testem önkéntelen reakciói szakadozva jutnak el a tudatomig, közben újabb és újabb fájdalomhullámok érnek el. Ha ezek a hullámok tovább erősödnek, mint ahogy most is, akkor csak a kijutásra tudok összpontosítani, csak arra, hogy ehhez az állapothoz képest a nemlét felszabadulás, megszabadulás..."

És az első bunkócsapás, az első fejezetben leírt kórházi történet után következett az újabb, az anya temetése, ilyen megfogalmazásokkal:

"...Mindannyian meghaltunk. A testvéreimmel nem beszélgettem erről, de tudtam, hogy ugyanezt gondolják. Nem gondolták, élték. Már egyikünk sem az volt, aki korábban, elveszítettük magunk; hallod és látod, ami volt, de ez már nem igaz, már sohasem lesz igaz, pedig valamikor benne éltünk: játszani, vidámnak és tehetségesnek lenni, akkor is, ha nem vagyunk azok, a tehetség nem képesség, hanem akarat, dicsőség a jóakaratú embereknek. Mackóra öltönyt húzni, kapcát cipőbe gyűrni, kinevetni a világot, mindent és mindenkit, közben a Mindenhatóra gondolni, a Lélekre, a Fiúra és Johann Sebastian Bachra. Aztán megint viccelődni. Hány temetésen énekelte a Mentsd meg, Uram, a lelkét az örök kárhozattólt! Most meg itt ültünk a fekete terítővel leterített asztalka előtt.
Mi és a nincs..."

És még folytatódott tovább is, volt önelemzés, és megjelent a (filozófiai) önreflexió:

"...Mindig a teremtés értelméhez vagy értelmetlenségéhez képest határozzuk meg a helyzetünk, illetve ehhez rendelt logikával operálunk, pedig ettől független logikák mozgatják az életünket..."

Ez utóbbi gondolatot akár a következő 350 oldal vezérgondolatának is felfoghatom: a főhős népes családja körében éli - sorsának kiszolgáltatva magát - az életét. Nem az aktivitás hiányzik belőle, hanem az értelmező, és így regény-szervező értelem.
Mert a remek első 100 oldal után számomra a könyv kipukkadt, és a végeláthatatlan családtörténet csak az egykor népszerű rádiójátékot idézte:

A Szabó család. Írta Liska Dénes.
Icu, Bandi és Laci. Szabó néni. Szabó bácsi. Pétery úr.
Irén, Bandi felesége
Péter, Bandi fia
Csilla, Péter felesége
Marci, Bandi kisebbik fia
Halász Feri, Icu első férje
Kárpáthy Zoltán, Icu második férje
Angéla, Laci első felesége
Wágner Zsiga, Angéla előző férje, Ferkó apja
Ferkó, Laci mostohagyermeke
Évi, Laci lánya az első házasságából
Korpás Jenő, Évi férje
Jencike, Évi és Korpás fia
Manci, Laci második felesége
Jani, Laci és Manci fia
Kárpáthy és Icu gyermekei, unokái
Ancsa
Zoli
Tücsök
Hédi, Zoli felesége
Zozó, Zoli és Hédi fia.

Nagygéci Kovács József írta a Revizoron, hogy számára a könyv olvashatóságát a stílusa mentette meg: "...ha nem lenne ennek a regénynek is jellemzője az általam nagyon kedvelt szikár, minimálisra húzott, sok esetben szó szerint alsó regiszterekben megszólaló Barnás Ferenc-féle nyelv, nem biztos, hogy végig tudtam volna olvasni..."

Szerintem viszont ez a nyelv dominánsan igénytelen volt, és a Szabó család karaktereit idéző figurák párbeszédei sem nyújtottak sok felüdülést. A szereplők konfliktusai akár vezethettek is volna valahová, de a családi béke mindent feloldott, és a történéseknek, a fordulatoknak a legkisebb tétjét sem éreztem.
A monoton hang, az egyetlen látószögből megírt történet kizárt engem is minden reflexióból - a bosszúságon túl, hogy a könyvet végig kell olvasnom.

A Magyar Narancsban Sipos Balázs hasonló kifogásokat fogalmazott meg: "...Tehetetlenek vagyunk a szöveggel szemben..." - kiegészítve azzal is, hogy a történet mögül hiányzott a valódi társadalmi háttér: "...A másik probléma az, hogy a regényből ki van takarva minden politikai, kulturális, társadalmi vonatkozás..."
Ez utóbbit én talán el tudtam volna viselni, hisz egy műalkotásnak a saját értelmezési keretei között kell érvényesnek lennie - az már csak hozzáadott érték, ha a kor meghatározó problémáira reflektál, de az kétség kívül igaz, hogy egy regény értelmezési tartományát és élvezhetőségét is bővíti, ha egy eleven kulturális hálóba illeszkedik. (Például Láng Zsolt Bolyai című regényének igazán emlékezetes jelenetei kötődtek a Svájcban felidézett európai kulturális kontextusokhoz.)

A KULTER oldalán Domján Edit recenziójában  ezt az kontextust a korábbi regényekben: A kilencedikben és a Másik halálban találja meg. Én ezt nem tudtam így összekapcsolni. A kilencediktől az életkori különbség választott el - az egy kisfiúról szólt, és a mostani főhősben nem ismertem őrá. A Másik halál pedig nyelvében és gondolkodásának extrémitásában annyira más világ volt, hogy az esetlegesen felismerhető visszatérő szereplők ellenére sem tudtam visszakapcsolni.

Nem az én könyvem ez a könyv, talán rosszkor találtam rá, szubjektív olvasatom talán igazságtalan, értetlen - legyenek olyan olvasói, akik tudják szeretni.

A Kalligram igényesen gondozott, szép formátumú kötetet jelentetett meg.

Szólj hozzá!

Címkék: kortárs magyar regény

Az úgy volt.

2020.02.28. 19:09 vargarockzsolt

anya.jpgAz úgy volt, amikor anyám meghalt, bement Szent Péterhez, és verte az asztalt, hogy ha kell, ő bemegy az Úristenhez is, de ő részt akar venni a saját temetésén. Mert látni akarja, hogy a fia, menye és az unokái rendesen felöltöztek-e, és ott vannak-e a rokonai és tanítványai - mindenki aki szerette és tisztelte őt. Azon a napon ne járjon a villamos, és eresszék félárbócra a zászlókat is! És a temetésen fellépjen egy irodalmi színpad is, és mondják el a Halotti beszédet, és szavallják el a kedvenc Ady verseit is! Apám pesze csitította, de aztán ráhagyta - a fontos dolgokban mindig ő döntött, de az ilyenekben inkább engedett. Felült a bringájára, és kikerekezett Vácról Verőcére, hogy megnézze a tanyát, rendesen megmetszettem-e a fákat, a bokrokat, a sövényt. Aztán leült olvasni, Mikszáthot, anyám meg hiába kereste őt, nem vette fel a mobilt.
12-én délután persze együtt nézték fentről az egész haccacárét. (Az Úristen engedett, elengedte őket.) Nem szerepeltem valami fényesen, de azért nem hoztam szégyent rájuk. Anyámnak eszébe jutott az a délután is, amikor elmeséltem neki A szív segédigéit.

Szólj hozzá!

Címkék: gyászmunka

Az idős konzervatív filozófus esete a szingapúri oktatási rendszerrel - Cecilia Heyes: Kognitív eszközök elmélete

2020.02.13. 10:19 vargarockzsolt

cognitive-gadgets_borito.png
Meg kell szabadulni attól a "...rögeszmétől, hogy a tanár ne tudást, hanem készségeket tanítson. Nincsenek általános készségek, a készséget tudás hordozza..." - állítja a jeles és idős konzervatív filozófus 2020 februárjában, a Magyar Tudomány című folyóirat cikkében*. (Mennyire provokatív is tud lenni egy idős konzervatív filozófus!)

Ezzel szemben egy másik cikk szerint** Szingapúrban "...A tanulók heti egy órában végeznek kifejezetten gondolkodásfejlesztő gyakorlatokat: különféle példákat oldanak meg, amelyek mind egy-egy gondolkodási folyamathoz kapcsolódnak, valamint aktív önreflexiót végeznek, hogy felismerjék, melyik helyzetben melyik gondolkodási folyamatot használják. Gondolkodási folyamatból Marzano programja nyolcat nevez meg:

  • Fókuszálás, a probléma definiálása és a célok felállítása
  • Információgyűjtés, a probléma körüljárása
  • Emlékezés, kódolás, felidézés
  • Rendszerezés, kategorizáció, reprezentáció
  • Analizálás, komponensek azonosítása, fő minták felismerése
  • Kiterjesztés, indukció, dedukció, elaboráció, következtetés
  • Integrálás, összegzés, újrastrukturálás
  • Értékelés, verifikálás..."

 Szerintem ez a heti egy óra nem arról szól, hogy a hagyományos tanítás módszereit kiváltsa, de mutatja, hogy az oktatásban, a pedagógiában nem csak a múlt század első felében alkalmazott módszereket lehet alkalmazni.

Cecilia Heyes: Kognitív eszközök elmélete - A gondolkodás kulturális evolúciója című könyve valamiképpen ennek az elméleti hátteréhez kapcsolódik.
Végtelenül leegyszerűsítve arról szól, hogy sajátosan emberi megismerési mechanizmusok (úgymint szelektív társas tanulás, utánzás, elmeolvasás és a nyelv) eszközök, amelyeket a csecsemő, majd a gyermek a kulturális környezetéből tanul meg, ezek nem genetikailag örökölt ösztönök. És ezek a tanult képességek egy evolúciós folyamat eredményei: a kevésbé eredményes eszközök kiszelektálódnak, az eredményesek elterjednek egy-egy kultúrán belül.***

Mi következik Cecilia Heyes elméletéből? Például az, hogy a kultúránkat egy kataklizma következtében elveszíthetjük, hisz az nincs a génjeinkbe írva, ugyanakkor viszont folyamatosan fejleszthető - nem egy kőkori agyra kell ráerőltetni a globalizált, multikulturális és részben virtuális világhoz való alkalmazkodás képességeit.

Következik-e ebből, hogy az idős, jeles és konzervatív filozófussal szemben a szingapúri oktatási rendszer újításának van igaza? Talán igen. Mert ha a megismerési készségek tanultak és fejleszthetők, akkor talán a tanulási készségek is fejleszthetők, akár direktben is.
De az is lehet, hogy más okból fontos a tanulási készségek fejlesztése, és nem az eredet miatt.   
Mert én még Cecilia Heyes elméletének érvényességében sem vagyok teljesen biztos. Amíg olvastam, addig logikus és meggyőző volt, de utánagondolva már támadtak kétségeim. A kulturális antropológia, a szociálpszichológia és az evolúciós pszichológia annyira általánosítható - kortól és helytől független - sajátosan emberi megismerési mechanizmusokra talált, ami az emberiség egységességét bizonyítja, hogy ezek mellett lényegtelennek tűnnek a kulturális különbségek. Nem látom a kognitív eszközökben (a malmokban) a különböző variációkat, csak a kulturákban (az őrleményekben). 

Na, hát például ilyenekről lehet filózni, ha elolvasod ezt a könyvet. :D

* Kicsit bővebben: 

A tudás folytonosságán, hagyományosan és először, a nemzedékeken átívelő folyamatosságot értjük. Ez a folyamatosságeszme máig érvényes, megvalósítója az internet korában is a hagyományos iskola és a hagyományosan művelt tanár, amennyiben persze sikerül megszabadulnunk attól a rögeszmétől, hogy a tanár ne tudást, hanem készségeket tanítson. Nincsenek általános készségek, a készséget tudás hordozza, a tudás tartalom és ugyanakkor gyakorlat.
Nyíri Kristóf: Tudásfolytonosság
Magyar Tudomány folyóirat 2020. február
Aztán ezt később egy kicsit finomítja, amikor leszögezi, hogy nincs ellenére, ha az iskolákban kézműves készséget, anyagformálási készséget tanítanak, sőt ő ezt még fontosnak is tartja, a Bauhaus hagyományára hivatkozva. :D

** Parák András: Lexikális tudás vagy kognitív fejlesztés? A szingapúri iskolák sikerei

 
*** Egy bővebb kifejtés:

Heyes a Kognitív eszközök elmélete (2018) című könyvében bemutatja a kulturális evolúciós pszichológiai megközelítést, mely azt állítja, hogy a sajátosan emberi megismerési mechanizmusok a kognitív evolúció termékei. Azaz, ezek a megismerő mechanizmusok sokkal inkább kognitív eszközök, melyek csecsemő- és kisgyermekkorban éppen az elérhető kulturális környezet, és a szociális interakciók eredményeképpen alakulnak ki, s utána is ezen interakciók következtében formálódnak, mintsem kognitív ösztönök, azaz genetikailag hagyományozott pszichológai jellemzők. E szemlélet az evolúciós változásokat, azaz az adott populáció jellemzőinek eloszlásában bekövetkező változást, legfőképp a kulturális hagyományozás eredményének tartja (elismerve a genetikai öröklés alapvető szerepét).
Tagadhatatlanul, az emberi elme alkotóelemei genetikailag öröklődnek, mégis a természetes szelekció kulturális változata formálja egyedivé. Más szavakkal, a megkülönböztethetően emberi megismerési mechanizmusok elemi kognitív ösztönökre épülnek, - olyan megismerési képességekre, melyekben más fajokkal osztozunk, és egyedi figyelmi hangsúlyok illetve egyedi motivációs bázis nyomán, - melyek már a csoportban élés evolúciós eredményei az embernél- , asszociatív tanulás segítségével válnak a kulturális tanulás eszközeivé. E kognitív eszközök így a kultúrában való fejlődésre kialkult, a társakra épülő tanulás speciális formái.

A könyvben a szerző a kulturális tanulásnak négy területét vizsgálja, mégpedig a szelektív szociális tanulást, az utánzást, a tudatelméletet és a nyelvet. Ezek a képességek tulajdonképpen azok a kognitív eszközök, melyekről Heyes azt gondolja, hogy a társas interakció maga dolgozza ki őket, és így válnak sajátosan emberivé.
Király Ildikó Opponensi kérdésekre válasz

Szólj hozzá!

Címkék: evolúció pszichológia pedagógia

Az utánzás a társas tanulás Lamborghinije

2020.02.12. 17:24 vargarockzsolt


Rengeteg jármű szállítja az információkat egyik ágenstől a másikig - melyeket olyan fantáziátlan nevekkel illetnek, mint "ingerfokozás" és "megfigyeléses tanulás" -, ám az utánzás mindig is tanulás gépparkjának sportautója volt.

daddy.jpg 
Cecilia Heyes: Kognitív eszközök elmélete

Szólj hozzá!

Sajó László: Volt időnk (Apám könyve)

2020.02.12. 16:33 vargarockzsolt

volt_idonk.jpg"Ott állt a Pobjeda, a lefüggönyözött ávós kocsi. A járda felőli oldalán két ávós hanyagul nekidőlve várt. Az egyik megszólalt: – Maga a Sajó László? Aztán miért nem voltunk mi Egerben, a főiskolán, felvételizni, mi?! – Én a Színművészeti Főiskolára felvételiztem, oda is jelentkeztem. – Az minket nem érdekel. Elmegy Egerbe. Két hét múlva jövünk! Jelenti nekünk, hogy megvolt a felvételi. Másnap Egerben voltam.

Tehát tulajdonképpen az ávónak köszönhetem, hogy vagyok… Apám itt ismerte meg anyámat. Egerben találkoznak a betelepített Duna-menti római katolikus és Rajna-vidéki református németek leszármazottai. Messziről jöttek, sok idő eltelt, míg…"
____________

Sajó László dokumentarista prózájában édesapja önéletrajzát strukturálja és írja tovább. Idősebb Sajó 1999 és 2006 között kilenc kis füzetben adta közre visszaemlékezéseit, D. Sajó László név alatt (a D a diákra utal, „apám ezzel különböztette meg magát tőlem” -  olvashatjuk a fiúnál.) Az apa szövegeiből kiemelt szemelvények a könyvben dőlt betűvel vannak szedve, közéjük ékelődnek be szögletes zárójelben a fiú saját emlékei, kiegészítései, kommentárjai. Ezen felül külső forrásokat is felhasznál a szerző, történeti munkákat, illetve édesanyja szóbeli közléseit. (Teczár Szilárd)

Nagyon tetszett. Miután elolvastam, írtam is a a szerzőnek, többek között ezt:

...1959-es születésű vagyok, ezért sok mindent juttatott az eszembe a könyv, ezen kívül levéltárosként dolgozom, ezért a forrásközlések is érdekeltek. 
Nekem a nagyszüleim alföldi magyar parasztok voltak [...], de a feleségem szekszárdi német származású [...], ezért megkülönböztetett figyelemmel fordultam a sváb történetek felé.
Ugyanakkor amikor a nagyon megrázó német kitelepítési történeteket olvastam, eszembe jutott, hogy Mérk és Vállaj háborús időszakának is utána nézzek. Itt találtam rá zsidó orvos történetére, kár, hogy ezt legalább említés szintjén nem tudta beledolgozni:  https://www.centropa.org/hu/biography/kadar-pal 
E nélkül a helytörténet egy egész kicsit hiányos. Rátaláltam a tolcsvai történeténél arra a bekezdésre, amelyik az ottani zsidóknak állít emléket, de a Vállaj sváb lakosságának történetéhez a zsidó orvos története - szerintem - hangsúlyosan hozzá tartozott volna - gondolom én.
Tudom, hogy az Ön könyve alapvetően az édesapja naplói mentén íródott, de azért eszembe jutott Borbély Szilárd Nincstelenek és Vida Gábor Egy dadogás története című regénye - ezeket remekműveknek tartom - amelyek sokkal kritikusabban beszéltek a családjukról, a környezetükről, mint Ön. 
Miért is írom meg ezt Önnek? 
Csak azért, hogy hitelesnek láthassa - nem kritikátlanul olvastam a könyvét - és ennek ellenére nagyon tetszett, igazán nagy élmény volt...

A könyvből hosszú idézetek olvashatók a Literán, érdemes megnézni azt is.

Szólj hozzá!

Címkék: kortárs magyar regény

Kukorelly Endre: Cé Cé Cé Pé avagy lassúdad haladás a kommunizmus felé

2020.02.09. 13:43 vargarockzsolt

id22-314498.jpg
Amikor először olvastam, ezt írtam:

Most fejeztem be. Szerintem remek. (10/10)

Ottliktól a Buda, és Esterházytól a Termelési regény második fele jutott róla az eszembe – nem a Harmonia cælestis, pedig ez is valahol számozott mondatok egy család életéből.
Ha majd megszerzem elektronikus formában is, akkor egy csomót fogok idézni belőle. Vagyis újraolvasós kedvenc.
(A Kalligram még egy kicsit több gondot fordíthatna az olvasószerkesztői munkára.)

Úgy is lett! (Bocsánat a linkért!) Elolvastam újra, és közben teleszórtam idézetekkel a Facebookot. Aztán szokás szerint elolvastam a könyvről szóló kritikákat, és az egyik igazán felbosszantott. Arról meg ezt írtam:

Olvasom, egy kritikus írja: „Annyi baj van ezzel a szegény könyvvel.” Miért nem annyi bajom? Nekem nincs annyi bajom, nekem tetszik. Még azt is írja, hogy Mégis, milyen módon kellene akkor olvasni Cé Cé Cé Pét? Élvezettel, nekem ez a válaszom. Nem neki szól ez a könyv, és el sem tudja képzelni, hogy ezt szeretni, élvezni lehet. Semmi affinitása nincs hozzá, az nyilvánvaló, képes a fejezet számozásokon rugózni hosszú bekezdéseken keresztül. Lehet persze ezt végtelenül racionálisan is megközelíteni, de minek? Engem nem érdekel a számozása – hiába konstruált egy bonyolult rendszert az író úr – épp csak rápillantok, aztán megyek tovább. Nekem így működik. És olyan, mint egy gigantikus labirintus, mindenhonnan vannak elágazások, minden szakasz felébreszt valamit bennem, aztán kapcsolódik egy korábbihoz, egy következőhöz, meg olyanokhoz is, amit nem értek, csak sejtek, de nem is akarok mindent megérteni, elég a sejtés, elég, hogy hat, elég, hogy benne vagyok a hálóban, az összefüggések rendszerében. Ez nem lineáris könyv, és kész. Ehhez persze az kell, hogy ne idegesítsen, hanem tetsszen... 

Nem titok, hogy ki volt az a kritikus, melyik volt az a kritika, amelyik felbosszantott: Svébis Bence Túlterhelt töredékek című írása az ÉS-ben. Hogy nem csak nálam ütötte ki a biztosítékot, mutatja, hogy Németh Gábor író is szóvá tette, egy héttel később, az ÉS Visszhang rovatában. Erről meg ezt írtam:

Vitatkozzon-e egy szerző a kritikával?
Nem elegáns, de hát, miután a szerző elengedte a művét, nem több már ő sem, mint egy olvasó, akinek megvan a saját olvasata – onnan miért ne?
Vitatkozzon egy író egy másik írót ért kritikával? A feltételezhető elfogultság, a szolidaritás a kollégával, nem csorbítja az érvei súlyát? De igen, mégis itt a példa, aminek örülök. Már csak azért is, mert több olyan gondolat is visszaköszön Németh Gábor válaszából, amit én is megfogalmaztam. [...] Szóval, szerintem jobb, ha az olvasók (vagy más kritikusok) vitatkoznak egy kritikával, és nem a szerzők, de hát a szerzők hangja nagyobbat szól, messzebb elér.

[Csak zárójelben: Érdekes, hogy egy másik igen szigorú kritikus, aki a maga rendkívül következetes (újbaloldali?) ideológiai álláspontja alapján szokta írni a maga végtelenül alapos, de ellentmondást nem tűrő kritikáit, szóval Sipos Balázs azt nyilatkozta a Literán, hogy a (szerintem kifejezetten polgári, magát a politikai középre pozícionáló) Kukorelly regénye volt a tavalyi év szerinte legkiemelkedőbb magyar szépirodalmi műve, Nemes Z. Márió: Barokk Femina című könyve mellett.] 


Szerencsére találtam olyan recenziót is, ami tetszett. Szokás szerint Kolozsi Orsolyáét, aki többek között ezt írta:

A Cécécépében ugyanis a történelmi időszak bemutatása mellett a megértés alakzatai is középpontba kerülnek. A megértés lehetetlensége kerül terítékre, ezzel együtt a világ megértésének és az önmegértésnek a kudarca. Kukorelly arról beszél, hogy nincs végleges megértés. Folyamatosan visszaúszó emléktöredékei (ezek közül a legkiemelkedőbb a Pásztor nevű iskolatársához kötődő, egyre terebélyesedő, valószínűleg a lelkiismeret által felnagyított emlék) is ezt hangsúlyozzák: újra és újra végiggondolhatod, de mindig másként érted meg, aktuális megértés van legfeljebb, mindent tisztázó, katarzist hozó nem lehetséges. Talán éppen ezért lehet csak töredékben mesélni (még akkor is, ha ezek a darabkák itt a számozások miatt egyébként nagyon jól strukturálhatók), mindig csak részeket, az egészet soha. És a szöveg elbeszélője szerint még így is lehet valamit érteni, de nem tudni, vagy tudni, de nem érteni.
Kolozsi Orsolya: A kommunizmus szagáról és a megértés lehetetlenségéről szól Kukorelly regénye

Hasonló következtetésekre jut egy másik kritikában Forgách Kinga is:

A könyvnek folyamatos, vissza-visszatérő témája a nem tudás, a nem értés, a kérdések és a válaszok pontatlansága, amelyek miatt a múlt, a történelem legfontosabb eseményei vesznek homályba generációról generációra.
Forgách Kinga: Antikolt kommunizmus

Még egy megjegyzés, mielőtt itt is elkezdeném az idézgetést: A család, illetve a főszereplő (K) történetét végigkíséri, hol ellentpontozza, hol felerősíti, hol meg "csak" el-, illetve felemeli az antik mitológiából vett, leginkább Hermészhez kötődő történetek sora. Én ezeket baromian élveztem. Egyszerre voltak költőiek és drámaiak.
Na és akkor néhány idézet:

Tizenegy testvér, gyakran összejártak, boroztak, marhultak, emelt hangon kiabáltak egymással, összevesztek mindenen. Összevesztek Hitleren, az egyik utálta, a másik nem utálta, ez istenítette, amaz gúnyolódott rajta, ruszkik így, komcsik amúgy, egyik hevesen zsidózott, a másik, akinek zsidó volt a felesége, látványosan befogta a fülét, éjféltájban pedig, ha már kiüvöltözték magukat, érzelgősen egymás nyakába borulva indultak hazafelé. Alaposan ki kellett szellőztetni utánuk a dohányfüst miatt. Julcsa összeszedte az üres vagy vörösborral félig teli poharakat, a hamutartókat egybeborogatta, és cselédlányhoz illő fintorgással kicipelte az egészet a konyhába. A férfiak még a lépcsőházban is hangoskodtak, fel-felröhögtek, mindez addig tartott, míg el nem szállította az utolsót is a taxi. Úriemberek. Meghaltak már. Rég meghaltak. Meg, meg.
14-15. oldal 

Néhányan az égiek közül túl könnyen
veszik más égiek szerint. Állandóan váltogatják
a szabályokat, megváltoztatják, aztán vissza, áttologatják,
mintha a lakásuk bútorait tologatnák összevissza.
Vagy tényleg az a lakásuk, és
azok a bútoraik. Semmijük nincs, ez
is szabály; semmi, csak a fölöslegesen
pontos látvány. De változtathatnak-e a szabályokon?
Van, aki belekapkod a földiek dolgába
az égiek közül, mint a kisgyerek,
amikor akváriumba dugva az ujját, vihart
kavar a halacskák közt. Mások leülnek
az élők orra elé, és mindenféléket
mondanak nekik. Erősen és közelről, mégsem
hallható, csak valami kis lihegésféle. Schicksallos,
wie der schlafende Säugling, atmen die
Himmlischen.
Hölderlin, Hyperions Schicksalslied
És van olyan, aki csak
egyhelyben ül, naphosszat a földet bámulja,
nem szól bele, mert lát eleget.
103. oldal

Az egyetemi KISZ-szoba mindig tele volt zsúfolásig, a nyitva hagyott ajtón dőlt ki a füst, lehetett látni, hogy ott benn fontoskodnak, ezek volnának a kommunisták? Pataki. Meg a családja, na, ők. Végre egy komcsi! Végre valahára két komcsi, Pataki meg a faterja, érzelmi kommunisták, föl lettek szabadítva. A szovjetek felszabadították a zsidókat, kész. Eszébe jut Pasztuh. Mit kezdene Pataki a Pasztuhhal.
(0.32)
Eszébe jut, hogy mi a francnak kellett Pasztuhnak olvasnia az Esz esz esz er című leckét oroszórán. Miért kellett volna annak a szerencsétlennek bármit olvasnia, mitől lett volna az neki jó! Miért volna jó bárkinek ezen a világon, ha ez a kisfiú szép szabályosan felmondja azt, hogy C C C P ! […]
(5.10)
Látja Pásztor nénit, a Pasztuh mamáját. Szürke, halálosan fáradt, mosolytalan, kortalan asszony, ha nem nézed, azonnal elfelejted az arcát. Öt perc múlva simán elmennél mellette az utcán. Ez a kommunizmus. Nem a Pataki meg Pataki faterja a kommunizmus. Hanem Pasztuh, egy kisfiú, akit nyolc tantárgyból buktattak az első év végén a vörös zárdának becézett gimnáziumban, hogy egész biztos kimaradjon. Ez a mackóforma kis mindenből kimaradó tuskó, jel, a kommunizmus jele, igazi proli, aki nem kell senkinek, a komcsiknak végképp nem.
140. oldal

(0.38)
Hermész egynapos korában elhajtja féltestvére, Apollón ötven tehenét. Ormótlan sarut csinál magának, hogy Apollón óriásnak higgye, ne egynaposnak. A teheneket hátrafelé hajtja. Farolnak a tehenek. A bikát ott hagyta. A kutyákat is. Lebukik, letagadja, hazudik, a bátyja nevet, szeretik egymást. Hermész neki adja a lantot. Egy Külléné-hegyi barlangban Maiát meglepte Zeusz, míg édesen elfoglalta az álom a hókarú Hérát, áll a homéroszi himnuszban, Devecseri Gábor fordítása.
(6.21)
Mutogatták magukat a kislányok az üdülőben. Lefekvés után berohantak a fiúk szobájába négyen-öten, lehajoltak, lesodorták magukról a bugyit, széthúzták a popsijukat, erre (K) élesen emlékszik. Ijesztő volt. Betódulnak az üdülő hálótermébe, ahol (K)-ék aludtak, egymás mellé állnak, megfordulnak, letolják a bugyijukat, egyszerre csinálják, mint egy balettkar. Aztán kirohannak. Begyakorolták. Gyereküdülő Leányfalun, reggelire hitlerszalonnát adnak, meleg tejet, pillével a tetején. (K) nem issza meg. Belekortyol, öklendezik tőle. Kivágódott az ajtó, bejött egy csomó lány, megfordultak, előrehajoltak, letolták magukról a bugyit. Mint valami tánckar. Nem látni az arcukat. (K) legalábbis nem látott semmit. Bokros térségen áll a tűző napon, egy lány mellett. A lány megfogja (K) kezét. (K) nem meri megölelni, pedig a lány mintha azt várná. Történjen már valami. De hogy kell történni, minek kellene történnie? Eljönnek onnan, futnak a többi gyerek után, akkor eleresztik egymás kezét.
(6.22)
’Kiengedték Józsit Kistarcsáról’, mondja (K) anyja a fiának. ’Öregember lett a Józsi. Nyammogva beszélt, és valahogy lehalkult. Mint mikor nagyot csavarsz a rádió gombján. Icka pedig megőszül. Ez ötvenhat tavaszán lehetett.’ Hallgat. Bólint. ’Ilyen sovány nyanya lett abból a világszép nőből.’ Éosz, Hyperión lánya Tithónosz számára örök életet kért Zeusztól. De az örök ifjúságról elfelejtkezett. Az összeaszott Tithónoszt Zeusz végül könyörületből tücsökké változtatta.
174-175. oldal

Eleve úgy volt, hogy (K) nagyanyja üldögél a barátnőivel a Lukácsban vagy a Gerbeaud teraszán 1927 kora nyarán, és a cselédeikről diskurálnak. 1932-ben, 1942-ben. Hogy a Julcsa rendes, de lassú, bezzeg a kis izé, a Mari! Az én Mari fiam, az mint a motolla, csak nem nagyon szeret mosdani. Bepacsulizza a fehérneműjét, szagcsíkokat húz maga után, viszont a Katica meg hiába tiszta, mert bakázik. Kicsit lopnak, világos, szabad nekik, és persze nem szabad, de hiába, kérdés csak, hogy mennyi az a kicsi. Ráadásul esetleg olyik nem lop, mert elvei vannak neki. ’Képzeld, drágám, elvei, ennek a csinos kis tökfejnek!’ Összenevetnek, de jóindulatúan. Semmiképp rosszindulatból. Ki így, ki úgy, jók is meg roszszak is, attól függ, franc tudja, mitől.
(2.46)
És hát veszekednek, tudjuk, cselédek veszekedése! Elkanyarítják magukat, visongnak, kiabálnak egymásra a gangon, ha összeszaladnak, viszont ajánlatos velük jóban lenni, rendesen beszélni hozzájuk, különben baj van. ’Különben belepöknek a levesedbe, sose tudhatod, édesem’, mondja Kóczián Csöpi, a barátnője, (K) nagyanyjának. Int a pincérnek, százpengőssel fizet. ’És mit szólsz hozzá, hogy a buta csehek már megint ezt a Maszarikot választották?!’ (K) nagyanyja semmit sem szól hozzá, sose hallott arról, hogy Maszarik. Elővesz a Kóci a retiküljéből egy vadonatúj százpengőst, kedvtelve nézegeti. Még ropog. Egy hónapig elég az élethez Párizsban. A személyzetről szerzett tapasztalataikat csereberélik az unatkozó budai úriasszonyok.
173-174. oldal

(3.56)
Volt akkoriban tél, gondolja (K). Régen mindig havazott, amikor kellett. Nem jobb volt, hanem havas. Sűrűn hullt, elnyomta a város zaját. Rosszabb volt, most jobb. ’Lapultunk a hóban, és néztük, honnan lőnek ránk’, hallja az apja hangját. ’Csak a teljes sötétség beálltával tudtunk visszahúzódni.’ Visszahúzódni, gondolja (K). Teljes sötétség. Most nincs tél, gondolja, csak hideg. Egyszerre leesik a hó, és azonnal bedöglik a forgalom. Áll minden. Lelassul, áll, megáll, ami van, azt lefödi mindenféle más.
301. oldal

Szólj hozzá!

Címkék: posztmodern kortárs magyar regény

Tilmann Lahme: A Mannok

2020.02.04. 19:27 vargarockzsolt

750600f.gifEgy szépíró tollára kívánkozó történet, talán éppen Thomas Mannak kellett volna megírnia, esetleg Nádas Péternek, bár akkor túl kegyetlen lett volna. Így is elszomorodtam a végére, ahogy fogytak a szereplők, hisz - spoiler! - mindenki meghal a végén. És ez a könyv tényleg a végéig van megírva.

De induljunk az elejéről:

"A Mannok borítója szerint családregény, valójában viszont nem szépirodalmi mű: monográfia, életrajz és napló fura egyvelege, ami mögött elképesztő kutatómunka áll. Lahme levelekből, beszédekből, naplókból szinte napra pontosan rekonstruálta a Mann-család valamennyi tagjának életét, emellett idéz a műveikről megjelent kritikákból, a család tagjairól szóló portrékból, sőt, még egyes regényeikből is. Ettől egyrészt hiteles és pontos lesz a könyv, másrészt viszont olyan száraz és távolságtartó is, mint maga a családfő. Nincsenek dramatizálva Thomas vagy Klaus Mann tettei, nem kapunk egy készen tálalt, írói megoldást arról, mit miért tettek, vagy mire gondolhattak. Lahme tényszerűen lejegyzi, a bizonyítékok alapján mi állítható biztosan, az pedig ránk van bízva, hogy ebből milyen következtetést szűrünk le. A szerző nem szépíró, így nem lehet rajta számon kérni, hogy könyve nem hagyományos családregény – mégis, olvasóként érdekesnek találtam volna, ha a leírtakat egy nagyívű szépirodalmi regényként írja meg. Na de talán majd valaki más!" - ezt a Fidelion írja Szabó Ádám.

Bazsányi Sándornak viszont nincsenek kétségei, szerinte ez a könyv joggal nevezhető családregénynek, és ezt a Jelenkor 2019 decemberi számában közölt recenziójában egy egész oldalas bevezetővel igazolja. (A neten még nem elérhető.) Ő ezt is írja:
"...az irodalomtörténész Lahme - szakmájához és hivatásához illően - személytelenül és körültekintően követi a történetet, ámde éppen ezzel teszi lehetővé az olvasók számára a megértésen alapuló, akár érzelmesebb vagy indulatosabb színezetű erkölcsi állásfoglalást (és nem feltétlenül ítélkezést)."
Jelenkor 2019. december 1408. oldal
[Bazsányi Sándor: Mann-nak lenni mit jelent?]

De miért kéne állástfoglalni, esetleg ítélkezni? Azért, mert ez az "Amazing family" ritka visszataszító alakokból állt. Szerencsére ez többnyire a magánügyük, de mégis. Miközben olvastam, jegyzeteltem, például ezt:

A könyv legfontosabb része a konfliktus a nácikkal. Ebben maximálisan pozitívan vizsgázik az egész család. Miközben az anyát (Thomas Mann feleségét) és Golo Mannt leszámítva elképesztően egoisták voltak, a világgal szemben is, és egymással szemben is. Ez persze lehet az írói narratíva torzító hatása is, de a könyv alapvetően dokumentumokra, a családtagok naplóira és levelezésükre épül, tehát hitelesnek tűnik. A hat gyerekből két fiú homoszexuális volt, egy lány biszexuális - felmerült bennem, hogy ez örökletes lehetett? A gyerekek többségénél volt valami idegbetegség is, ketten öngyilkosok is lettek. Terhelt család volt? Ez volt a következménye Thomas Mann félig elfojtott homoszexualitásának? Talán ez túl durva következtetés, de a lehetőségét nem tudom kizárni. Ugyanakkor Thomas Mann felmenői között is voltak terheltek, öngyilkosok. Lehet, hogy innen jött minden? Jobb nem ismerni az írók magánéletét? József Attila fehérek közt egy európait látott Thomas Mannban, nekem is egy ikon volt, egészen messziről, a művein keresztül látva. Közelről, illetve közelebbről nagyon is esendő, végtelenül hiú, és elég önző ember képe rajzolódik ki ebből a könyvből. Újra kéne olvasnom a régi vitát, Nemes Nagy Ágnes és Nádas Péter vitáját arról, hogy Thomas Mann elfojtásai mennyire ítélhetőek meg pozitívan. Amikor olvastam azt a vitát, én egyértelműen NNÁ véleményét osztottam, most viszont merültek fel bennem kérdőjelek.

Ahogy végére értem a könyvnek, fel is elevenítettem NNA és NP vitáját, írni fogok mindjárt róla, de előtte még Thomas Mannról. A gyerekeivel szemben megbocsátó vagyok - ők leginkább áldozatok voltak.

A könyv alapján, hangsúlyosan a könyv alapján, Thomas Mann egy kisstílű és másokkal szemben érzéketlen ember volt, aki - nagyszerű könyvei megalkotásán kívül - csak a saját emlékműve építésével foglalkozott. Két jellemző példa:
"Hiú volt, mint a legtöbb művész – szomjazta a dicséreteket, de egyetlen rossz vélemény hetekre elvette az életkedvét. Mikor úgy érezte, elég közel került a díjhoz, elkezdte a nyomásgyakorlást: levelet írt az utolsó német Nobel-díjasnak, Gerhart Hauptmann-nak, és felháborodását fejezte ki, hogy esetleg az egyik nagy esélyes honfitársa, Arni Holz kaphatja meg a díjat. Sőt, még egy lejárató cikket is rendel Holzról egy svéd újságba, hogy így csökkentse esélyeit, és növelje a sajátját. Nem sokkal később meghalt Arno Holz, Thomas Mann pedig elnyerte a Nobel-díjat. A vele készült első interjúban Thomas Mann képmutatóan rámutat, hányan érdemelték volna meg még az elismerést, és külön kiemeli Holzot.
Nem éppen Arni Holzot illette volna meg a díj? Halála kétszeresen is fájdalmasan érint ebben az összefüggésben."
[Ezt is Szabó Ádám ismertetőjéből idéztem.]
A másik: Máshonnan, Thomas Mann közreadott Naplójából lehet tudni, hogy legidősebb fiához, Klaus Mannhoz, annak gyerekkorában plátói, de mégis pedofil jellegű testi szerelem fűzte. Thomas Mann lekűzdte ezt a vágyát, és végül sikerült annyira elidegenednie Klaustól, hogy annak csődbe ment életét lezáró öngyilkossága után még a temetésére sem ment el, és a sírját sem kereste fel soha. 

Lehet persze, hogy ez a kép torzkép a nagy íróról, és csak Tilmann Lahme narratívájának a következménye - ezt én nem tudom megítélni.

Thomas Mann számomra nem is annyira az irodalmi művei miatt, hanem inkább a politikai kiállása, és a róla szóló rendkívül érdekes diskurzus miatt érdekes. Erről néhány mondat:

Nádas Péter 1989-ben a Holmiban közölt egy hosszú esszét Thomas Mann Naplóiról, amelyre Nemes Nagy Ágnes írt egy rendkívül kritikus választ Thomas Mann mint Álarc címmel. Ezt a választ aztán nem tette közzé, pedig például Balassa Péter határozottan javasolta a közlést: 
"a költőnő ’90 elején nekem is megmutatta friss kéziratát, melyet akkor energikusan közlésre ajánlottam: Egyúttal megmondtam neki: nem vele, hanem Nádassal értek egyet, de nagyon fontos lenne, hogy napvilágot lásson ingerült és érdekes kifakadása, méghozzá minél előbb (1990 legeleje ez, az első szabad választás előtti sajátos, emlékezetes atmoszférában, ráadásul mindketten tudtuk már, hogy ő gyógyíthatatlan betegségben szenved). Rábeszélésem hiábavalónak bizonyult. Fő érve a közlés ellen az volt, hogy tekintélyével és hangnemével Nádas Pétert, az általa nagyon is sokra tartott „fiatal” írót (akinek nagy regényéről [Emlékiratok könyve] azonban, tudomásom szerint, csak hallomásból tudott, legföljebb bele-bele olvasott - ez fontos lehet a továbbiakban), nem kívánatos támadás látszatát keltve, „ugyanarról az oldalról”, mégiscsak rossz helyzetbe hozná."
Nemes Nagy Ágnes írását aztán a halála után, 1993-ban mégis leközölte a Holmi, aztán ehhez még sokan hozzászóltak, például Radnóti Sándor Nádas esszéiről írvaaztán a Jelenkorban Hódosy Annamária Nádas kontra Mann alcím alatt közölt tanulmányában, és egy nagyon érdekes megközelítésben Bazsányi Sándor is - talán a mostani nagy Nádas monográfiájában is olvasható - Nádas - Hajas - Mann címmel.
Ezeket mind érdemes elolvasni.
Farkas Zsolt a Most így című esszéjében ír arról, hogy Nádas olyan kegyetlen szembenézést vár el Thomas Manntól, amelyet ő maga sem teljesít - és ezt én is így gondolom. Nádas például a Világló részletekben is kíméletlenül ír mindenkiről, mindenkiről, de magával szemben mintha szemérmes lenne. Pedig ott vannak a jelek abban a könyvben is, leginkább az elején, de aztán eltűnnek. Én így látom. 

Vissza Tilmann Lahme könyvéhez. Ezt írtam: A könyv legfontosabb része a konfliktus a nácikkal. Ebben maximálisan pozitívan vizsgázik az egész család. Ehhez kiegészítésként portrék a könyvből 1945-ből, Hitler bukása után:

tm.jpgThomas Mann
"Thomas Mann „jubileumi utazása” ez. A Németország és a németek című előadással kezdődik a Library of Congressben. Kényes téma: „akárhogy csinálja az ember, rosszul csinálja”, írta előtte Golónak, „sorra mindenkit megsért, a németeket, védelmezőiket és megsemmisítőiket”. Három héttel a háború vége után a másik Németország nagy képviselője kinyilatkoztatja az ős­német vonzódást a bensőségességhez és a romantikához, a zenéhez és a mámorhoz - végső és ádáz következményként ezekből fejlődött ki a nemzetiszocializmus. Az előadás számos gondolatot átvesz az Egy apolitikus ember elmélkedései-ből, csak más előjellel: Thomas Mann most már nem védelmezi a németség elfordulását a felvilágosodástól és a demokráciától, hanem rámutat, milyen szerepe volt ennek a szellemi magatartásnak abban a végzetben, amely Hitlerrel jött el. Nincs két Németország, jelenti ki, egy gonosz és egy jó, „hanem csak egy, amelynek legjobb része ördögi csel folytán gonoszságba fordult. A gonosz Németország, az utat tévesztett jó, a szerencsétlenül járt, bűnbeesett és elbukó jó.” Mindebből semmi sem idegen tőle, teszi hozzá, „saját bőrömön tapasztaltam meg mind”.

A nemzetiszocializmus történelmi gyökereinek analíziseként mind­ez kevéssé meggyőző. Mégis nagy fellépés és nagy beszéd ez: Thomas Mann rámutat, saját fejlődésében mi volt közös a németségével, milyen veszélyeknek volt kitéve, hogy őt is elsodorja az az örvény, amely Hitler bűnöző uralmához vezetett. Hogy eltérően a konzervatív német polgárság széles köreitől, amelyből származott, és amelyhez tartozónak érzi magát, Thomas Mannt nem sodorta el ez az ár, hanem ellene reprezentatív harcot vívott, és most, három héttel a háború után nem a győztesek oldalára áll diadalmaskodva, hanem a közös felelősségre és saját veszélyeztetettségére utal: ez nagy történelmi tanúságtétel."
Megjegyzés tőlem:
Thomas Mann itt kicsit hasonló vonalon gondolkodik, mint Pokorni - a bűnösöket se tagadja ki a nemzetéből. (Nem csekély különbség, hogy TM nem vállalt funkciót a náciknál, emigrált, a könyveit elégették a hazájában - miközben persze az is igaz, hogy a NER nem hozható közös nevezőre a nácikkal.)

km.jpgKlaus Mann
"Közvetlenül a háború befejezése után Klaus Mann Németországba utazik. Most a Stars and Stripes című hadseregújság tudósítója. Május 10-én a szülői ház előtt áll Münchenben. Első látásra a „Poschi” épnek látszik, a villa belsejében azonban egy bomba súlyos károkat okozott. Klaus Mann továbbutazik Dél-Németországba, megmutatják neki a dachaui koncentrációs tábort, és más újságírókkal együtt részese az el­fogott Hermann Göring prezentálásának. A kövér és izzadó férfi azt hangoztatja, hogy semmit sem tudott a zsidók legyilkolásáról. Találkozik Richard Strauss-szal, a komponistával, és mérgelődik „önzése és naivitása” miatt, beszél Emil Janningsszal, a színésszel, aki bűntudatosnak mutatkozik, és meglátogatja Winifred Wagnert, Richard Wagner menyét és Hitler barátnőjét. Ő az egyetlen, írja Klaus Mann a szüleinek, aki legalább nyíltan elismeri, hogy náci. Elutazik a felszabadított Csehszlovákiába, és találkozik Heinrich Mann volt feleségé­vel, Mimivel, aki épphogy csak túlélte a theresienstadti koncentrációs tábort. Minderről Klaus Mann a szüleinek szóló levelekben és a Stars and Stripes-bán közölt cikkeiben furcsamód szenvtelenül ír, mintha csak ködön át látná; a theresienstadti KZ-ről szóló beszámolója szabályszerűen megszépítően hat.
Klaus Mann csalódott: hazatérésében, amely nem az, a németek­ben, akik nem tanúsítanak bűnbánatot, és semmit sem akarnak tudni arról, hogy mit műveltek a világgal. Csalódása számára nem talál megfelelő szavakat, csak cselekvést: sürgősen távozik. Szeptemberben kilép a US-Armyból, és Rómába költözik. A szülőknek azt írja, eszükbe ne jusson visszatérni a német romok közé, az anyagi és erkölcsi ká­oszba. Klaus Mann harca a nemzetiszocializmus ellen és egy másik Németországért véget ért. Az emigráció idején leveleiben mindig ott vibrált a remény és a várakozás, hogy Hitler után majd vissza lehet térni - és a harc kifizetődik. Ez az álom szertefoszlott. 1945-ben Klaus Mann számára a realitás: „Nincs visszatérés.”"
Megjegyzés tőlem:
Klaus Mann számára a nácik elleni harc volt az egyetlen terület, ahol ki tudott bújni az apja árnyékából. Utána össze is omlott, pár év múlva öngyilkos lett.


em.jpgErika Mann
"Erika Mann végre újból az események közepébe kerül. Hónapokig a második sorból kellett tudósítania, a háború hátországából. A ki­egyensúlyozott elmélkedés, a részletek figyelembevétele, az újságírói háttértudósítás nem kenyere. Sokkal szívesebben lett volna jelen a szövetségesek normandiai partraszállásánál, mintsem hogy utólag sebesülteket kérdezgessen. És a felszabadított Párizsból olyan cikket küldött, amely a leggyengébbek egyike, amelyet valaha publikált: a partizánok reflektálatlanul átvett hazugságait közli és sommás ítéleteket a párizsi felső osztályról, amely eszerint kollektive lepaktált a német megszállókkal. A harcok befejeződése növeli a lehetőségeit.
Teljes rábeszélőképességét latba vetve eléri, hogy meglátogathassa a „big ötvenkettőt”-t, azt az ötvenkét náci nagyságot, akiket a szövetségesek a luxemburgi Mondorf egyik szállodájába internáltak. „Kísértetiesebb kalandot elképzelni sem lehet”, ecseteli benyomásait szüleinek. „Göring, Papén, Rosenberg, Streicher, Ley — tout le horreur monde (beleértve Keitek, Dönitzet, Jodlt stb.)” - ezeket mind látta a hotelben tett körséta alkalmával. „Mivel magukkal az idiótákkal személyesen nem beszélhettem, utólag kihallgató hivatalnokokat küldtem hozzájuk, és tudattam velük, ki voltam én (az első és egyetlen nő, aki erre a helyre valaha beléphetett).
Ley felordított: »Assez!« és az arca elé kapta a ke­zét; Rosenberg azt mormolta: »Pfuj, a pokolba vele!«, Streicher pedig így lamentált: »Te, jóisten, és ez a nő volt a szobámban!«” Göring volt a legizgatottabb. „Ha csak bemutatkoztam volna neki, akkor mindent megmagyarázott volna; és ha őrá lett volna bízva a Mann-ügy, más­képpen intézte volna a dolgot. Egy T. M. formátumú németet bizto­san be lehetett volna illeszteni a Harmadik Birodalomba.”
Ezután Erika Mann csupa tűz cikket írt nagy fellépéséről, amelyet a London Evening Standard a címoldalán hozott.
Erika Mann keresztül-kasul utazik Németországban, rendszerint amerikainak adja ki magát „Mildred” néven, és interjúkat készít ame­rikai akcentussal - élvezettel álcázza magát és alakoskodik. Tudósít a háborús bűnösök első nürnbergi peréről is. Találkozik itt ifjúkori ba­rátjával, Wilhelm Emanuel Süskinddel. Ő 1933 után Németország­ban maradt, Klaus és Erika Mannt levelekben arra biztatta, hogy tér­jenek vissza, és újságíróként a Krakauer Zeitung tárcarovat-vezetőjévé avanzsált. Azokról az egykori barátokról és ismerősökről, akik vala­hogyan kiegyeztek a Harmadik Birodalomban élhető élettel, Erika és Klaus Mann tudni sem akarnak."
Megjegyzés tőlem:
Erika Mann biszexuális volt, tudatosan visszautasította a női szerepeket, és gyakran hivatásos provokátorként viselkedett. Némelyik náci vezér számára valóban rettenetesen megszégyenítő lehetett, hogy megnézte őket, mint a ketrecbe zárt állatokat.

gm.jpgGolo Mann
"Golo Mann szintén Nürnbergbe utazott Bad Nauheimből, ahol közreműködik a Rádió Frankfurt, a Hessischer Rundfunk egyik elődjének felépítésében. Ő is lesújtva nézi a szakadékot, amelyet a Harmadik Birodalom az emigráció és az óhaza között tépett fel. Ő is csalódott a németek magatartásában, amellyel lépten-nyomon szemben találja magát, és amelyről beszámol szüleinek. A visszatérő sirám: az ártatlanoknak kell most a bűnösök helyett lakolniuk. Arra a kérdésre, hogy mi történt a bűnösökkel, minduntalan az a válasz, hogy végtére is nem sokan voltak, és most már eltakarodtak. De idősebb testvéreitől eltérően Golo Mann a németek szenvedését is látja. Kivéve azokat, akik személy szerint bűnösök, a német nép megbüntetése szükségtelen, tekintettel arra a felfoghatatlan rombolásra, amit a német városok elszenvedtek, írja a szüleinek. Irritálja amerikai kollégáinak érzéketlensége: ők úgy vélik, hogy a németek megérdemlik sorsukat. Kapcsolatba lép régi barátokkal és újakkal ismerkedik meg. Az az engesztelhetetlen gyűlölet, amely Erika Mann németországi tudósításaiból árad, idegen tőle."
Megjegyzés tólem:
Golo Mann volt talán az egyetlen normális gyerek a famíliában - azzal együtt is, hogy a homoszexualitása miatt rejtőzködő életmódot kellett folytatnia. Viszont ő tudatosan úgy építette fel az életét, hogy az az apjától független legyen. Tilman Lahme - a könyv szerzője - egyértelműen vele szimpatizál. Jó lenne más nézőpontból is látni, bár az se baj, ha a szerző elfogultsága miatt van egy könyvnek legalább egyetlen szerethető figurája. :)

egyutt.jpgÉs együtt:
Egyvalamiben egyetért a három legidősebb gyermek, és meg is írják a szülőknek: arról, hogy a Mann család visszatérjen Németországba, szó sem lehet.

Ezen az őszön Kaliforniában Thomas Mann levelet kapott Németországból. Walter von Molo, az író, aki a nemzetiszocializmus éveit visszavonulva töltötte, felszólítja, hogy „mint jó orvos” térjen haza Németországba.
A felhívás nyilvánosan is megjelenik. Thomas Mann szintén nyilvánosan válaszol: Miért nem megyek vissza Németországba. Személyes okokra utal, a korára, a kaliforniai házára, az unokákra, akik ott nőnek fel. A régi hazától való elidegenedést is elősorolja, a német bűnt, az „emigráció szívasztmáját”, valamint fájdalmát, amit az elűzetése és szülővárosának a Wagner-ügy miatti tiltakozása okozott. Végül még ezt is leírja: „Azok a könyvek, amelyeket 1933 és 1945 kö­zött Németországban egyáltalán ki lehetett nyomtatni”, az ő szemé­ben „a silánynál is silányabbak és nem jó kézbe venni őket. Vér és gyalázat szaga tapad hozzájuk: valamennyit be kellene zúzni.”
Hogy ő maga 1933 és 1936 között a nyilvánosság előtt hallgatott, azért, hogy könyveit Németországban megjelentethesse, Thomas Mann sikeresen elfojtotta.
Az író Frank Thiess éles támadást közöl ellene, és megpróbálja ez alkalommal az állítólagos „benső emigrációt”, amely­hez önmagát is odasorolja, kijátszani az emigráció ellen.
Átélni a tűzvészt, éhséget és bombázást, ez tudás és tapasztalat dolgában sokkal inkább gazdagította az embert, mondja Thiess, mint „a külföldi páholyokból és zsöllyékből” nézni a tragédiát.
Golo Mann a leveleiben beszámol szüleinek a németországi vitáról, és nagyon dühös Thiess és mások arcátlansága miatt. Thiess szövege, írja Kaliforniába, „csaknem olyan visszataszító”, mint Klaus egy régebbi barátjának, Erich Ebermayernek az egyik levele, „aki most »belső emigránsként« és nagy mártírként játssza meg magát, holott Goebbelsnek minden évben produkált néhány filmet, és kőgazdag lett általa’.
Amit nem ír meg a szüleinek: az apa magatartása és az sem tetszik neki, hogy egyre jobban belemegy a vitába. A „botránynak” részben maga az apa az oka, írja Golo Mann barátjának, Joseph Breit-bachnak. Természetesen csak maradjon Kaliforniában. De ezt nem kellett volna olyan nagyszabásúan és keserűen közhírré tennie és hamis emberekkel vitába bocsátkoznia.

A huszonkét éves Ralph Giordano, aki a nemzetiszocializmust „félzsidóként” az illegalitásban élte túl, és később a szövetségi köztársaság egyik ismert és harcias publicistája lett, a Thomas Mann körüli vitában ezt írja egy olvasói levélben: „Végre egy német, akinek van bátorsága kimondani az igazat!” A német nép, „amely a nemzetiszoci­alizmust elvitte egészen Sztálingrádig és El Alameinig, és védelmezte Berlin és Magdeburg romjaiig, ma természetesen »teljesen ártatlan« az 1933-tól 1943-ig tartó eseményekben! Túlságosan gyáva, semhogy közelebbi kapcsolatot állapítana meg rettenetes gondolkodási hibái és a zsidóság legyilkolása között.”
Az ilyen hangok nem hallatszanak el Amerikáig. Thomas Mann csak a teli torokból erőszakolt „belső emigráció” magabiztos hangjait hallja meg. Németország állapotára következtet egyeseknek azokból az erőfeszítéseiből, hogy az ő rovására szerezzenek érvényt maguknak és az eljövendő Németország számára helyzetbe hozzák magukat. Ezt írja Erich Kahlernek: „Ez a régi náci ország és az is marad.”

Szólj hozzá!

Cserháti Éva: A Sellő titka - A K.É.Z. első esete

2020.01.10. 11:23 vargarockzsolt

49940280_sx318.jpgBevallom őszintén*, nem krimit kerestem, amikor ezt a regényt választottam, hanem Bárány Tiborra hallgattam, aki a Literán azt írta: A legjobb – vagy elfogadom, számomra legérdekesebb – regényt 2019-ben Láng Zsolt (Bolyai, Jelenkor) és Cserháti Éva (A Sellő titka, Prae) írta. Láng Zsolt Bolyaija tetszett, gondoltam kipróbálom ezt is. És aztán csalódtam. A könyv tulajdonképpen tényleg különleges: egy görög sorstragédia összedolgozva egy 21. századi krimivel, és megspékelve egy kis emberi jogi kitekintéssel is, de nekem ez nem állt össze olyan vonzó tartalommá, hogy az a stílus igénytelenségét ellensúlyozta volna. (Az is az eszembe jutott, ha már Cserháti, akkor miért nem Zsuzsa, ha meg Éva, akkor miért nem Csepregi - már bocsánat.) (Igaz, mindkettőt ki nem állhattam.)
Rögtön idézek is belőle, onnan, ahol letettem, a 89. oldalról, de előtte még megírom, nem tehetek róla, engem ez a könyv egy 1967-ben megjelent ifjúsági regényre emlékeztetett. A Delfin sorozatban adtak ki, és akkor nagyon tetszett. És ami 8-10 évesen tetszett, arra ugyan nosztalgiával tudok visszagondolni, de azért ma már látom a hiányosságait is. 

Micsoda ​kölykök!

 
(Ezt a képet azért töltöm ide, hogy legyen valami pozitív dolog is a posztban.)

covers_39392.jpgSzóval az idézet a Sellőből:

A szűk irodát a vasárnap reggeli város némasága ölelte körbe.

Vanda próbálta megőrizni tagjaiban a hajnali nyugalom maradékát, miközben leült Telki-Naggyal szemben. Az őrnagyasszony mustárszínű pólót viselt, és gesztenyebarna hajával így még inkább egy zsiráfra emlékeztette.
– Nem egyszer mondtam már Nádasnak, hogy örülnék, ha ragaszkodna a tényekhez. És talán magának sem ártana, ha átnézné a statisztikát, mielőtt újhullámos szervezetnek állítja be a rendőrséget – kezdte az őrnagyasszony szigorúan, de a hangjában inkább megértés
csengett.

Jaj. Az első mondat milyen közhelyes. A második mondat meg értelmetlen. (Vanda más időpontokban sem epilepsziás vagy Parkinson-kóros, hogy remegjenek a tagjai.) Aztán jön ez a zsiráfos hasonlat - lehet, hogy ez is segített az ifjúsági regényre asszociálni. Az utolsó mondatban meg ott egy ellentmondás: most akkor szigorúan kezdi az őrnagyasszony, vagy a hangjában megértés cseng-e? Nekem ez nem cseng.
Szóval idegesített, ezért elengedtem.  
 

* Először azt írtam, hogy bevallom férfiasan, de aztán rájöttem, hogy ez politikailag - feminista szempontból - nem korrekt, ezért javítottam. :)

Szólj hozzá!

Címkék: magyar krimi Jaj.

Slágermúzeum - ATOMIC ROOSTER - 1970

2020.01.05. 13:24 vargarockzsolt

Három szám 1970-ből. Ha ezeket ismered, és tetszenek, akkor egy pohár sört már meg tudunk inni együtt.

Szólj hozzá!

Címkék: zene 1970

...bírnánk-e mi nélkülük élni? - Nemes Nagy Ágnes: A ​gyufaskatulyától Prométheuszig

2020.01.05. 12:11 vargarockzsolt

covers_523141.jpgNEMES NAGY ÁGNES:




Nekem nem fontos, hogy valami régen történt-e vagy a jövőben fog történni – az idősíkokat hajlamos vagyok összezagyválni. Kijövök a szalamiszi csatából, hogy beforduljak a Nefelejcs utcában egy kapualjba. Az idő számomra egyszerre, együtt van jelen; az aktualitásérzésem, a jelenléti érzésem messzire kilóg az életemből. Rilke mondja valamelyik elégiájában, hogy a halottak nemcsak azért halottak, mert megszűntek jelen lenni. Akkor halottak, ha nem hatnak ránk. És fölteszi azt a nagyon fontos, rilkei kérdést, hogy tudnánk-e mi nélkülük élni. Nem hiszem, hogy tudnánk nélkülük élni, a halottak nélkül;









Erre gondolt, az első elégiára, amelyik így kezdődik:

"Hogyha kiáltanék, ki hallana engem
az angyalok rendjéből? és ha netán a szivére
vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék
az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem más,
mint az iszonyú kezdete, mit még elviselünk,
s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül, hogy
összetiporjon. Iszonyú minden angyal."

És a vége felé van ez:

"Végül nem kellünk a korán leszakítottaknak;
elszoktak már lassan a földtől, mint anyamelltől
elnő csöndben az ember. De mi, kiknek olyan nagy
titkok kellenek és oly gyakran a gyász hoz
boldogító haladást –: bírnánk-e mi nélkülük élni?"

Nemes Nagy Ágnes költő volt, és meghalt, a magyar irodalombarátok számára akkora jelentősége lehet, mint Nyilasi Tibornak a magyar szurkolók között, vagy az LGT-nek a magyar beat rajongók között: lokális jelentőségű világklasszis volt, akire a hagyományokból építkező konzervatívoknak érdemes emlékezni - egy f@szt!

A halottak akkor is bennünk élnek, ha nem tudunk róluk, a halottak halottak, és kit érdekel, hogy mi bírunk-e nélkülük élni, satöbbi. Ezt a vonalat most nem folytatom, inkább idézek két anekdotát a kötetből, amely a Nemes Nagy Ágnessel készített interjúkat közli:

Vajda Juliannát, a valamikori Lillát nagyon idős asszony korában megkérdezték, hogy tulajdonképpen miért nem ment hozzá Csokonaihoz? Mért nem állt a sarkára? Igenis, akkor is lehetett volna valamit csinálni. Mért nem ment hozzá a családja akarata ellenére? S akkor a kicsi öregasszony elgondolkozott, és vékonyka hangján azt válaszolta: mert hosszú volt az orra.
321-322. oldal

Fordítottam jó pár Brecht-drámát is, s a szabadkai színtársulat előadta az egyiket. Vendégül, a bemutatóra meghívtak engem férjemmel. Elfogadtuk a meghívást. Tél volt, nagyon jeges az út, s visszafelé jövet autónkkal belecsúsztunk az árokba. Kiálltunk az út szélére, integettünk, hogy valaki segítsen. Meg is állt egy szép Zastava, ki is szállt belőle egy nagydarab ember, odajött, felmérte a helyzetet, azt mondta, álljunk félre, majd alányúlt a mi kis piros Fiat ötszázasunk alá, s föltette az országútra. Majdnem elnyúltunk a döbbenettől. Kérdeztük, hát hogyan, miképp bírta ezt az autót csak úgy megemelni, mi a foglalkozása. Azt válaszolta: „Költő vagyok.” Egymásra bámultunk a férjemmel. Költő?! Megállt az eszünk. Igaz, hogy Kosztolányi is erős volt, de ennyire! Bámulatos volt! S akkor elkezdtünk dadogni: „Hát akkor kollégák volnánk? Mi írók vagyunk Budapestről.” Meg hogy ez milyen különös szerencse, hogy így, az országúton összetalálkoztunk egy itteni költővel. S akkor ő egy kicsit elmosolyodott: „Maguk pesti írók? Nem vagyok költő, hanem öntő, vasöntő.” Hát így ismerkedtem meg én egy jugoszláv, egy szabadkai költővel.
[Innen hiányzik az oldalszám, elfelejtettem felírni.]

Ennyit a költészet és költők jelentőségéről. :)  Számomra érdekesebb volt a kor, amelyről NNÁ mesélt, például:

A legrémesebb rákosizmus idején volt egy írókongresszus, ahol például minket, az Újholdat, kiirtottak, mint a babitsi l'art pour l'art hervadó virágait – ez például Darvas Józsefnek a megjegyzése. Az írókongresszus után Illyés meghívott minket magához, Lengyel Balázst meg engem, és beszélgettünk. Mi persze azt szerettük volna kitudni tőle, hogy most…, most…, most mi mit csináljunk? Nemcsak mi, hanem mit csináljon a magyar irodalom? Addig, addig, míg én meg is kérdeztem tőle: „Ilyen körülmények között mit tegyen a polgárinak nevezett író (nem mintha én ezt a megbélyegzést vagy ezt a jegyet elfogadnám, hogy van polgári író, meg ilyen író, olyan író, pláne annyira elképesztő következményekkel, mint amivel ez akkor járt), tehát mit tegyen az ilyen író ilyen körülmények között?" S arra volt Illyés Gyulának az a feledhetetlen válasza, hogy: „A polgári író akassza föl magát!" Ezt én nem nagyon tudtam soha elfelejteni.
657. oldal 

Ennek a sztorinak aztán utóélete volt, a népiek próbálták Illyést mentegetni, hogy ő csak viccelt - elment Rákosihoz, és verte az asztalt, hogy adják ki a polgári írókat, és ezért nem kapott aztán Kossuth-díjat, hanem Szibériában élte le életét, és a MAKI (Magyarság Kutató Intézet) ezért szervez túrákat Barguzinba, hogy felleljék a csontjait, amelyeket köztudomásúlag Petőfi női csontvázai mellé temették.

És még.

Ha tehát urbánus az, aki például Lukács véleményeit magával hozza vagy hordozza vagy kifejezi, akkor, köszönöm szépen, én abszolúte nem vagyok urbánus. Tehát én ma egyrészt nem szeretem a magyarságnak és a kereszténységnek azt a fajta demagógikus emlegetését, amiből nekem elegem volt már a Horthy-rendszer alatt is, másrészt nem szeretem a lukácsista doktrinerségeket, illetőleg iszonyatosan veszélyesnek, önkényuralomra törőnek tartom, mert hiszen a Lukács ideológiájában nem az a legveszélyesebb, hogy mit mond a típusalkotásról, hanem az, hogy ezt a tankok hátáról gépfegyverrel hirdeti. Tehát az egyeduralomra való törést.
Akik ezt a személyiséget elfogadják irányadónak a maguk számára, még akkor is, ha – mint el szokták mondani, fölösleges itt neveket mondani, de úgyis tudod, hogy kikről beszélek én – el szokták mondani, hogy ők súlyos kritikával emlegetik Lukácsot, aki megfürdött a kor minden mocskában. Ha megfürdött a kor minden mocskában, akkor mitől olyan nagy-nagy ember – szeretném tudni? Mitől olyan irányadó az, amit ő az irodalomról mond? Én még azt is megengedem, hogy lehet, hogy ő kiváló filozófus, bár őszintén szólva kételyeim vannak efelől, mert egy ilyesfajta gondolkodásmód igazán érvényeset nem alkothat semmiféle szellemi területen, vagy nagyon ritkán alkothat, de mint irodalomtudós!… csodálkozva állok a hozzá nem értés ama hatalmas monumentuma előtt, ami az ő műve.
Képtelenségeket beszél Lukács. Képtelenségeket, abszurdumokat. Ő – mint ezt sokszor már mások is mondták, én azt képzeltem egy darabig, hogy a saját fejemtől jöttem rá, de aztán rájöttem, hogy mások is tudják –, ő fanatikus ember volt, aki az istenhit, a vallásosság fokán volt szocialista, marxista, kommunista, szadista – amit akarsz –, és ez teljesen lehetetlenné tette számára a „másság" belátását, hogy egy ma divatos politikai fordulattal fejezzem ki magamat. Tökéletesen lehetetlenné tette a megértést, a többféleség eltűrését, egy parancsuralmi rendszer volt az ő fejében, és ennek ő volt az inkvizítora. Természetesen azt szokták fölhozni mellette, hogy hiszen hányszor kellett önkritikát gyakorolnia. Igen, igen, de azért mégiscsak megmaradt…, hogy mennyire megmaradt, arra legfőbb példa a 60-as, 70-es évek. Mikor Lukács a Nagy Imre-kormányban kulturális miniszter lett, ezt mi kettősen fogadtuk. Egyrészt derűlátóan, hogy: „Nahát, milyen nagyszerű, akkor Lukács is megváltozik?!" Majd némi szkepticizmussal, hogy: „Uramisten, milyen irodalompolitika lesz az, aminek Lukács György a minisztere!" Hát tudod, ez az utóbbi vált be. Miután Lukács fölzárkózott Nagy Imre mellé és szerencsére megmenekült az első kivégzések alól, visszajött, majd visszafogadta az irodalmi élet – úgy értem, hogy a hatalom visszafogadta –, sajna, ugyanott folytatta, ahol abba se hagyta! Erre nézve meg kell nézni az ő 60-as, 70-es években írott cikkeit – most nem beszélek ezekről a nagy filozófiai miskulanciákról, hogy esztétika, meg ez, meg az, nem az én dolgom, én nehezen viselem a Lukács stílusát, ami persze nem jelenti azt, hogy nem olvastam számtalan Lukácsot, egyrészt mert muszáj volt, másrészt meg az ember tájékozódik –, hogy amit mond, az csodálatosképpen változatlan maradt.
Erre nézve én hajlandó volnék arra is, hogy ha Lukács ’56 által megváltozva és megtisztulva, mint olyan sokan, egy másfajta sípot fúj meg a saját gondolkodási lehetőségei közül, ha megváltozik, ha el tudja tűrni azt, hogy a magyar irodalom ilyen meg ilyen, sokféle, akkor én szó nélkül azt mondanám, hogy jó, odáig tartott egy Lukács-korszak, azután következett egy másik – ez azonban sajnos nem következett. Ott van az a nagy interjúja épp az Eörsi Istvánnal, amelyben összefoglalja életművét, illetve Eörsi és Vezér Erzsébet is különféle felvilágosításokat kért tőle az életére vonatkozóan, ott abban is megtalálható a híres és megbotránkoztató André Chénier-féle példa: Nem hiszem, hogy ma egyetlen francia irodalomtörténész is kételkedne André Chénier helyében a francia irodalomban – mondja Lukács György. Helytelen volt tehát az, hogy a francia forradalom lefejeztette André Chénier-t? Nem volt helytelen, mert akkor az használt a forradalomnak. Kevés ennél cinikusabb kitétele van szellemi embernek. Mert, ha netán ezt gondolja, legalább ne mondja el! Elképesztő, hihetetlen! Szóval ez semmi mással nem magyarázható – nem…, nem cinizmus ez tőle, csak a fanatizmus és az inkvizítori magatartás, az inkvizíciós őrült vallás alapján álló beszivárgó képtelenség, a cinizmus beszivárgása az inkvizícióba, a hitbe.
659-662. oldal

Ezt az idézetet (egy részletét) a Facebookon is megosztottam, ami miatt megkaptam két Lukács György-fantól, hogy antiszemita vagyok - ez büszkeséggel tölt el. (Ezekről a Lukács György-fanokról a pinaszőr jut az eszembe, pedig csak az egyikük a nő, és ráadásul ő is egy igen tiszteleméltó idős hölgy, még nálam is idősebb.) Viszont akit részletesebben is érdekel Lukács György véleménye és André Chénier sorsa, annak ajánlok egy remek cikket a 2000-ből  JEGYZET ÉS KOMMENTÁR cím alatt. 

Befejezésül - bár idézhetnék még egy csomó érdekeset - egy igazán Nemes Nagy Ágneshez illő költői gondolatsor:

Egy más világ vagyunk, ami víz alatt volt, kijött, kiáll a tengerből, olyan merev sziklák, meg hínár van rajta, meg minden, szóval olyan kopár és furcsa és régi és archaikus, mint a Húsvét-szigetek. De vannak rajta régi szobrok!

Pár éve egy nem igazán jobboldali, inkább műveletlen (ezt finomítanám: más irányú műveltségű) írónő, aki civilben történelemtanár, lesajnálóan beszélt a Nyugatról, az irodalmi folyóiratról, hogy annak a szellemisége már mennyire poros. Mit szólna ez az írónő az Újhold folyóirathoz és az Újhold-Évkönyvek sorozatához, ha olvasta volna őket? Nemes Nagy Ágnes talán nem is költőként, hanem az Újhold szellemiségének megtestesítőjeként a legmaradandóbb számomra. Az előző idézet egy kicsit bővebben:

Egy más világ vagyunk, ami víz alatt volt, kijött, kiáll a tengerből, olyan merev sziklák, meg hínár van rajta, meg minden, szóval olyan kopár és furcsa és régi és archaikus, mint a Húsvét-szigetek. De vannak rajta régi szobrok ! Ami megdöbbentő. Nem is tudják, a mai napig sem tudjuk - biztos olvastad Heyerdal könyvét, nekem kedvencem a Húsvét-szigeti miskulancia, nagyon tetszik. És még valamit nagyon szeretek, ez a nyilvánosságra tartozik, az Ekhnáton-történetet, Krisztus előtti 14. század. A 19. század végén kezdett rájönni a tudomány, hogy Ekhnáton volt, mert utána visszaállt az animizmus és nem akarták a nevét. Háromezer évig nem tudtuk, hogy volt egy [el-amarnai] korszak! Hát ilyet mi nem tudtunk [csinálni], mi csak negyven évig... Bámulatosak ezek a hullámzások, hogy mindent el tud felejteni egy igen magas civilizációs tudat! Európa: hogy voltunk képesek elfelejteni a görög szobrászat eredményeit?! Ezer évre?! A duecentóban, a késő-gótikában kezdett újra felemelkedni a szobrászat, majd jött a reneszánsz, satöbbi. De hogy volt lehetséges elfelejteni? Elfelejtették a kalapácsot tartani, vagy a kővéső izét. Ezer évig letűnt, majd ismét feltűnt. Na már most attól függően, hogy jobb lábbal kelek-e fel vagy bal lábbal, ezt a tüneményt, hogy el lehet felejteni , kétségbeejtőnek tartom, és mérhetetlenül vidítónak tartom, hogy mégis újra felfedezik, akár ezer év múlva. Ez a fajta hullámzás a civilizációban, az elfelejtésnek, a regresszióknak ezek az óriási mélységei... Aszerint, hogy milyen hangulatban vagyok, főbelövöm magam egy ilyen regressziótól, vagy azt mondom: úristen, milyen csodálatos az ember sorsa, az emberiség sorsa, hogy mindig újra feljön: Ekhnáton háromezer év múlva, a görög szobrászat ezer év múlva. Szóval ezt a hullámzást érzékelem. 
[Az oldalszám innen is hiányzik, bocs.]

 

Szólj hozzá!

Címkék: klasszikus

Esze Dóra: Hotel Hamlet

2020.01.04. 17:46 vargarockzsolt

esze.jpgMottó: a dán tél tíz kilométeres reggeli futás fél pár bakancsban, ködünk a minden csodából kiábrándult özvegy, hű szolgálólánya a remény, akit az özvegy bizonyos napokon minden semmiért a falhoz ken visszakézből, ez itt elsinore, hajnalaink rezzenéstelen arccal kínozzák meg azt, akit erre szeszélyesen kiválasztanak, ez az ő játékuk, bárkit, csak minket nem, minket soha, a szerencse kereke, mondja az északi észak elsinore partján, forduljon bármerre, az erény mozdulatlan

Egy jó recenzió:  

Komfortzóna a hoteltörmelékek alatt

Szabó Csanád


Néhol meghaladta a képességeimet, de leszámítva az utolsó 20 oldalt, egy pillanatra sem jutott az eszembe, hogy félbe kéne hagynom ezt a 450 oldalt. Rendkívül szórakoztatott a nyelve, mint egy szabadversen, szörföztem a felszínén. A recenzióban az Ulyssest említik, mint fontos referenciális pontot, nekem a Súlyszivárvány (nem tetszett) és Bartók Imre Jerikója (inkább tetszett, mint nem) jutott eszembe, meg Ginsbergtől az Üvöltés, meg Esterházy elszálltabb cuccai - és még minden, ami egy kicsit is betépett, és roncsolja a nyelvet, de szabadságot ad a képzeletnek.
Kell hozzá elvetemültség, hogy ilyet olvasson az ember, de ugyanakkor meg hozzá képest a legtöbb kortárs magyar regény poros és provinciális. (Ami nem baj, sőt szerencse, mert megőrülnék, ha mindig ilyen szövegeket kéne olvasnom.)

Egy hosszabb részletet idézek - rövidben nem igazán érvényesül a nyelvi humor. Itt éppen arról van szó, hogy a szálloda profilját bővíteni akarják:

mint tudjatok vilag konflitkusai idonkent pont abbol adodtak valakik nem tudtak elegge valakikre odafigyelni picit probaljatok belegondolni emberke teszem azt onkezevel dobja el magatol ez rettenetesen szornyu dolog vilagunk nem lehet ennyire relativ de sajnos ugyanakkor az is igaz nekunk ebbe beleszolas nincs, aki ha megteszi ha ennyire akarja nincs nem lehet visszahozni nincs aki felebressze neki akkor mar mindegy real y real y total y mindegy na remelem nem veszitek zokon idonkent angol szakkifejezeseket szurok ide-oda mint tudjatok tanulmanyaim egy reszet oxfordban toltottem, na lenyeg a lenyeg ha jarsz-kelsz dumazol hallod baratod ismerosod baratod baratja fontolgatja eldobja magatol eletet te dolgod akkor micsoda ?,

szova teszed laza beszelgetesben mondod van itt egy kellemes hotel szobak jotekony homalyba burkoloznak diszkret magany amit akar te tudsz is neki szobat foglalni,

szobaba beerkezik elotte bejelentkezel osricknal jelszo strucctol ennyit kell mondj mire osrick atad neked ket levelet leveleket felviszed szobaba levelekbol tablettakat kinyomkodod talcara ugyanott pohar kancso viz poharat megtoltod,

nem ertitek latom neztek dobbenten hat elozekenyseg hello kisiskola harmadik osztaly elemi udvariassag te pedig profi vendeglatosok vagytok,

mit mondjak vilag nem egyszeru hely elet neha kegyetlen es aki igazolni tudja hogy tragikus sorsu vendeg ha itt nalunk hotel elsinore szalloban onkezevel ha tudsz errol barmifele dokumentumot mutatni osricknak poloniusnak illeto ismerosod volt nem idegen automatikusan hatszazotven korona kerul jovairasodra evvegi bonuszkent, most jelzem aki inkabb royaltyban gondolkozna szoljatok kerlek jutalek nagysagara meg pici turelmet kerek hetfon ezzel kapcsolatosan visszajelzek szerintem olyan masfel szazalekkal mar nem losz nagyon melle,

ja es fontos meg hogy logisztikai dolgok miatt senki ne aggodjon szerencsere miniszteriummal jo kapcsolatot apolunk forlatinbras miniszter ur kiemelten odafigyel hotel elsinore szallo ugyeire kicsit olyan nekunk mint uzleti keresztapa bosegesen gondoskodik, ja mert gyerekek ezt nem tudom osrick polonius mondta-e lesz nalunk hamarosan megnyilik casino,

na szoval azt kerem szepen kedves dolgozok hogy matol mindenki emerenciaban tartja las vegas projekt jellemzoit tobbit megbeszeljuk reszletek erkeznek poloniustol kovetkezo ertekezleten rosencrantz guildenstern szinten otleteiteket tamogatja hiszen azert vannak itt

Ja, és a Dire Straits, Nirvana és Foo Fighters rajongók jobban fogják érteni, mint a Beatles, Hendrix, Emerson Lake & Palmer korszak kedvelői, de lehet, hogy ez még sem életkorhoz kötött, mert nálam ez a könyv mondjuk 10/8, de biztos soha nem fogom elfelejteni.

Szólj hozzá!

Címkék: posztmodern kortárs magyar regény

EGRI CSILLAGOK

2019.12.30. 16:36 vargarockzsolt

americo-avai-970x350.jpg
"Tudni kell, hogy a Gárdonyi-regények nyelvezete a legegyszerűbb, emellett a kisgyermek magába szívja az Egri csillagokból a haza védelmének példáját a törökökkel szemben, a kereszténység védelmét az iszlámmal szemben.

[...]
Ha elolvassa az Egri csillagokat, akkor nem kell magyarázni, miért beszél Orbán Viktor arról, hogy meg kell őriznünk a keresztény identitásunkat, országunkat."

Maróth Miklós

"Paraguayról senki sem gondolná, hogy egy háborús nagyhatalom, de régen ők igencsak tökös gyerekek voltak. Már magát az országot sem akárkik alapították. A gyarmatosítás folyamán ugyanis senkit sem érdekelt a kontinens közepe, és csak a jezsuiták mertek átvágni az őserdőn. Jézus testéből erőt gyűjtve akár az Antarktiszig is elgyalogoltak volna, hogy megtérítsék a pingvineket, de valamilyen oknál fogva inkább megálltak, és alapítottak egy országot.
A leszármazottaik – hogy ne tűnjenek puhánynak – pár száz év múlva mertek nagyot gondolni. Ezért egy gyönyörű téli reggelen megtámadták Brazíliát, csak azért, mert ott volt. (Jó, volt valamilyen buta politikai ok is, de nem véletlen, hogy a háború spanyol elnevezése 'El Guerro el Mas Stupido'.) Egy probléma volt ezzel: elfelejtettek a braziloknak előtte szólni. Brazília nyugati része mocsár, meg úgy Conrad lázálma anakondákkal, és hát ott nem igen élt senki. A brazil újgazdagoknak nem volt nagy kedvük elszakadni a cabanák árnyékától, ezért kiküldték oda a rabszolgáikat. Az út legalább három hónapig tartott, de ez nem zavarta a paraguayiakat, akik becsületesen vártak a piranhák között. Jövendőbeli hobbitábornokoknak: a jó morál elengedhetetlen része a háborúzásnak. A rabszolgákról ez nem volt elmondható, és az első puskalövéstől rohantak vissza a cukornád-mezőkre.
Beállt a mission creep: a győztesek a jó eredményektől felbuzdulva megtámadták Argentínát, ismét csak azért, mert ott volt. (Jó, itt is volt egy béna politikai ok, meg egy álom Nagy Paraguayról.) A jó felkészültségnek és morálnak hála, sikeresen elfoglaltak határmenti városokat, és muszáj volt komolyan venni őket. Na, itt kezdődött csak a mulatság.
Az argentinok kétségbeesésükben összeálltak a brazilokkal és uruguayiakkal, hogy legyőzzék ezeket a fontoskodó semmirekellőket, és több tízezres sereget küldtek ellenük. Ennek a végeredménye: Paraguay férfilakosságának 90 százaléka (!) meghalt. Az egyik végső összecsapás egy folyami csata volt úgy, hogy Paraguaynak nincs se folyója, se tengerpartja. Az utolsó ütközet egy Egri csillagok volt a dzsungel közepén húszezer argentin katona és háromezer paraguayi nő és gyerek között. A Maszada ehhez képest egy kocsmai nézeteltérés volt."
Lecter értékelése

Szólj hozzá!

Öt kedvenc könyvem 2019-ből

2019.12.30. 15:21 vargarockzsolt

Minden évben szoktam választani. Viszonyításképpen tavaly ezek voltak:

John Williams: Stoner
Cormac McCarthy: Suttree
Lengyel Balázs (szerk.): Újhold-Évkönyv 1986/1
Esterházy Péter: Az olvasó országa
Rejtő Jenő (P. Howard): Piszkos Fred, a kapitány

Az idei listám:


Steven Pinker: Az erőszak alkonya
Ez a könyv nagyon szórakoztató, kellőképpen provokatív és elgondolkodtató állítások vannak benne, ráadásul a terjedelme – 800 oldal – jelzi, hogy a szerző igyekezett igen alaposan körüljárni és bizonyítani az állításait, ezért biztosan megkerülhetetlen alapmű lesz azok számára, akik szeretnének valamilyen átfogó képet alkotni maguk számára az emberiség történetéről...


covers_498433.jpg

Bari Károly: Csönd
...HASZNÁLATI UTASÍTÁS AZ OLVASÓKNAK: VIGYÁZAT, KÖLTÉSZET VAN A KÖTETBEN!

covers_471472_1.jpg

Láng Zsolt: Bolyai
...lehet, hogy éppen ez adhat reményt: érdemtelenül is elnyerhetjük a szerelmet. :) 

covers_569894_1.jpg

Ottlik Géza: Buda
Gyakran olvasom...

covers_51221_1_1.jpg

Bodor Ádám: Sehol
Milyenek is ezek a novellák? Titokzatosak, költőiek, mégis földhözragadtan reálisak...

id22-310608_1.jpg
+1 

Krasznahorkai László – Ornan Rotem: A Manhattan-terv
Laszló menni Amerika...

covers_480486.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: kedvenc

Zalai Károly: Minden hétre macska

2019.12.27. 11:39 vargarockzsolt

5667096_4.jpgVau. Kultúrtörténet gimnazistáknak, 52 sztori egy szürke cica - a transzcendens világ szimbóluma? - társaságában. Nem rossz, szó sincs negédes cukiságról, de én már nem vagyok gimnazista.
Az egyik régi kedvenc novellám viszont eszembe jutott róla:

Hajnóczy Péter : Ki a macska?
 
A szél papírdarabokat pörgetett a járdán és az úttesten: villamosjegyet, sztrájkra szólító röpcédulát és megsárgult, szakadozott újságlapokat. Néha lövés dörrent.
Azok négyen ott álltak a lámpaoszlopra akasztott macska körül, kezükben esernyővázból készített íjak és nyilak.
- Te következel, Dagadt – mondta Kesztyű, a vezér. – Ki a macska?
- U-u-uuuu! – ordította amaz. – Uhhhh! Sziu indiánok vagyunk! Ki a macska? –
Marokra fogott egy nyílvesszőt. – Mit gondoltok, ki a macska? – És torkaszakadtából üvöltve felelt rá:
- Az a rohadt házmester! Az az átkozott, mocskos házmester, aki elvette a labdánkat! - Magasba lendült a keze, és a macskába döfte a nyílvesszőt.
- Most te jössz, Hosszú – mondta a vezér. – Hosszú, ki a macska?
Hosszú megmarkolta a nyílvesszőjét, és a macskának rontott. De ki legyen a macska? Valami komolyat kéne kitalálnia, nem olyan gyerekeset, mint a Dagadt. De mit? Valami olyat kéne mondani, amit ezek nem tudnak utánozni, olyat, hogy hanyatt essenek. Olyat kéne mondani, amit akár maga Tűzoltó Riberra is mondhatna, aki – mindenki tudja – egyszer megrágott és megevett kilenc söröskorsót.
Hogy időt nyerjen, torkaszakadtából ordított, és szökellve ugrált a macska körül, mint aki csakugyan élvezi ezt a játékot. És egyszeriben fölvillant a szeme, mint akinek eszébe jutott valami.
- Vesszenek a fa…
Elharapta a szót: hirtelen kétely fogta el, faszistának vagy fasisztának ejtik-e, amit mondani akart. Elvörösödött, s mint akinek a legutolsó pillanatban jut eszébe az, amiről biztosan tudja, hogy mondják ki fennhangon, felordított:
- Ki a macska? A rohadt zsidók! Vesszenek a zsidók!
Belevágta a nyílvesszőt a macskába, s úgy nézett körül, mint aki biztosan tudja, csakugyan olyan szót használt, amiért nem nevethetik ki.
- Jól van – bólintott Kesztyű. – Rendesen csináltad.
Megmarkolt egy nyílvesszőt, és teleszívta magát levegővel.
- Kérdezz nekem, Hosszú.
Amaz félszegen, boldogan elvigyorodott.
- Ki a macska? – bömbölte. – Kesztyű, ki a macska?
Kesztyű összehúzott szemmel megállt a karmait kimeresztő, zsinegen himbálózó állat előtt, aztán lassan fölemelte a nyílvesszőt, kissé hátrahajolt, és teljes erőből döfött.
- Klári! Az a dög! Az a macska: csak gimnazistákkal megy végig az utcán! Kis kurva, ringyó! Az a macska!
Minden szitoknál ököllel vágott a macskába. Mikor abbahagyta, lihegett, és zavarosak voltak a szemei. Csönd volt egy percig.
- Te nem játszol, Vörös? – kérdezte Kesztyű.
Odanyújtott neki egy nyílvesszőt, de amaz eldobta. Meztelen kézzel esett a macskának, amely utolsó erejével küzdött: a két test egybecsavarodott a zsinegen, tompa, nyávogó hörgés hallatszott, és a vékony, görcsös, kiáltozó gyerekhang.
- Ki a macska? A kurva apám meg az anyám! Jaj, a szemetek, a rohadt dögök! Az apám meg az anyám!
Hüvelykujját a macska szemgödrébe vájta, karjával átölelte az állatot, minden erejével magához szorította, és ordítva, jajgatva sírva fakadt.
A másik három mozdulatlanul, megdöbbenve nézte: mindegyik tudta, hogy a Vörös szülei meghaltak: nyolc nappal ezelőtt végzett velük egy géppisztolysorozat, mikor burgonyáért álltak sorba a Vásárcsarnok előtt.

Szólj hozzá!

Címkék: novellák kortárs magyar

Teljesen véletlenül - Láng Zsolt [jegyzet]

2019.12.26. 18:44 vargarockzsolt

covers_569894.jpg"Teljesen véletlenül összefutottam Krasznahorkaival, az állomásra tartó buszra várt. Eddig csupán egyszer találkoztunk személyesen, erdélyi körútja során, azon az őszön, amikor a Lovejoy nevű üstökös több napon át látható volt az esti égen. Érdekes volt megtudni, hogy korábban ő is lakott a kolostori szobámban. Panaszkodott a sok lépcsőre, a meredek utcára, a bőgő tehenekre, a nem túl barátságos emeleti szomszédjára, akinek vele ellentétben ráadásul a tóra nézett az ablaka. Talán ezért lett annyira reménytelen, már-már nyomasztó a regénye, gondoltam magamban. Most jelent meg németül, Bázel, Zürich, Frankfurt, München, Göttingen közönségének fog felolvasni. Felszálltunk a buszra, és miközben kiértünk az állomásra, azzal lepett meg, hogy emlékezett, melyik városban élek, legalábbis erre következtettem abból, hogy megkérdezte, bár a szavait inkább a busz ablaka előtt elfutó házaknak, mintsem nekem címezte, most akkor ki fogja megírni a Bolyai-regényt.
– Tessék? – kérdeztem, mert nagyon halkan beszélt.
– Most, hogy Esterházy meghalt, ki fogja megírni a Bolyai-regényt?
– fordult felém, majd látva csodálkozó tekintetemet, elmesélte, hogy Esterházyval nem is olyan régen, de még Esterházy betegsége előtt a Teleki Tékáról beszélgettek, ahova mindkettőjüket elvitték, és ahol ott van az a nagyon fura Bolyai Múzeum, meg azok a mondhatni bizarr jegyzetek a soha el nem készült Világtanhoz, igen, ez a téma őt is érdekli, de leginkább maga a könyvtár, ha volna megfelelő szálláslehetőség, el is jönne pár hétre, esetleg pár hónapra, hogy alaposabban szétnézzen.
[…]
Azt mondtam Krasznahorkainak, hogy hacsak a hagyatékban nem maradtak jegyzetek, most már nem fogjuk megtudni, Esterházy hogyan nyúlt volna Bolyaihoz. Legfeljebb elképzelhetjük.
Leszálltunk a buszról, Krasznahorkai maga mellé húzta irdatlan bőröndjét. Akárcsak egy álomban, mindenféle betűt kirajzolva ültek a levél nélküli ágakon a nagy testű madarak. Krasznahorkai az állomás-tér túlfelén búgva dolgozó toronydarut bámulta, olyan átszellemülten, mintha lenyűgöző természeti jelenséget csodálna. Azt hittem, nem hallotta, mit mondtam, de kis idő múlva megszólalt:
– És, mire jutottál?
– Nem hiszem, hogy túlságosan eltávolodott volna a mától, hogy belemerült volna a tizenkilencedik századba, egyáltalán, nem hiszem, hogy Bolyait feltámasztotta volna, és a korabeli utcákon követte volna, fel a Szentmiklós utcába, a Fazakas utcán át a Klastrom utcába, hogy végül a Németváros utcán lejutva a Kazinczyra, megint betérjen a Szentmiklósba. Esetleg megírja a könyvtáros regényét, a fiatal nőét, aki a Bolyai-kéziratokat olvassa, közben rájön, hogy van Isten, és ez-után Istennel folytat párbeszédet a nulláról és a semmiről.
– Feltámasztani? Lehet ilyet? – kérdezte Krasznahorkai, olyan halkan, hogy nem mertem megszólalni. A daru lassan elforduló karját követte, alig mozdítva nyakát. Aztán azt mondta: – A matematika nyilvánvalóan nem emberi alkotás. Engem ezért érdekel. Abban a kolostorban, ahol most te laksz, napokig nem tudtam aludni. Nem csak a tehenek miatt. Ha az ember érzékeny, ha érzékeny a füle, akkor egész éjjel hallja, ahogy a svájciak a pénzt számolják. Reménytelenül hánykolódtam, aztán hajnalban elnyomott az álom, de alighogy elaludtam, egy kéz megérintette a vállamat, és egy hang azt mondta, diktálni fogunk. Felkeltem, odaültem a komputeremhez, és annak ellenére, hogy soha nem szoktam egyenesen komputerbe dolgozni, oda írtam be a regényemet. Van egy fejezete a matematikáról, a matematikai végtelenről.
– Ismerem – mondtam, mert olvastam a könyvet, jóllehet a végtelenről szóló fejezetre nem emlékeztem. Egyedül a rókás jelenetet tudtam volna felidézni, a rókát, ahogy odavánszorog a kert közepén álló fához, leheveredik a törzséhez, és meghal."
Láng Zsolt: Bolyai
64-68. oldal

Krasznahorkai az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című könyvében ír a végtelenről, a végtelen lehetetlenségéről a valós világban, ezzel a transzcendens világ mellett téve le a voksát:

covers_26869.jpgha például azt mondjuk, hogy a legnagyobb számnál mindig létezik egy még nagyobb szám, akkor szerintük ezzel máris megvan a végtelen vitathatatlan bizonyítéka, vagyis az ő egy életen át folytatott munkájának, azaz e könyv tételének az úgynevezett cáfolata, csakhogy ez nem cáfolat, írja a Gilmore-Grothendieck-Nelson-féle Institut lakója, ez puszta konstrukció, ennek az érvényét a valóságban nem fedezhetjük fel, nem bizonyíthatjuk be, azon egyszerű oknál fogva, mert a valóság nem ismeri a végtelen számot, mert nem ismeri a végtelen mennyiséget, a valóság számára végtelen mennyiség nem létezik, mert a valóság kizárólag véges tartományokban létezik, különben maga a létezés, különben maga a valóság lehetetlen volna, azaz a valóság tárgyi jellegű, mondja kissé hevenyészett fogalmazásban Sir Gilmore, és amíg vannak dolgok, addig vannak közöttük fogalmi távolságok is, és amíg két dolog között van ilyen értelmű távolság, addig a valóságban, amelyet én, hangsúlyozza a szerző, nemhogy nem tagadok, de egyenesen csak a valóság meglétét ismerem el, mert csak és kizárólag a valóság van, tehát amíg a valóságban két dolog között, mely jelentheti akár az anyag legeslegparányibb részét is, míg tehát két elem, két részecske, két isten, két madár, két virágszirom, két sóhajtás, két lövés, két érintés között távolság van, fogalmaz Gilmore, addig a világ, addig az univerzum: véges, és nem végtelen, mert végtelen, érkezik el műve utolsó mondatához Sir Wilford Stanley Gilmore, csupán egyetlen esetben állhatna fenn, ha ugyanis létezne két dolog, két elem, két részecske, ha létezne két isten, két madár, két virágszirom, ha létezne két sóhajtás, két lövés vagy két érintés, amik között nincsen, amik között nem volna távolság, a végtelenről 109csak és kizárólag ebben és csak ebben az esetben beszélhetnénk, csupán egyetlen esetben, ha ez a távolság nem állna fenn. De ez a távolság bizonyíthatóan fennáll, fejezi be több mint kétezer oldalas művét Sir Gilmore.
A mű legvégén szerepel még egy rövid Megjegyzés, melyben a szerző durva szavakkal különböző erejű és különböző színvonalú, de valamennyi esetben rendkívül trágár kifejezések kíséretében szidja a következő matematikusokat, elsősorban egy bizonyos Georg Cantort, majd Bolzano, Dedekind, Frege, Zermelo, Fraenkel, Brouwer, Whitehead és Paul Cohen kapja meg a magáét, hogy aztán a szerző a legkeményebb szavakkal egy bizonyos David Hilbertnek rontson neki, ahol szinte minden mondatban ott szerepel már a „baszd meg”, „az anyád”, „a szart” és más, hasonlóan nyers kifejezések, végül újra és újra egyetlen névhez tér vissza, ehhez viszont tényleg fáradhatatlan, kimeríthetetlen dühvel, Georg Cantor nevéhez, haragja itt csap a legmagasabbra, ha csak leírja a nevet, hogy Cantor, érezhető a sorok között, ahogy elborítja az agyát a vér, mert Cantor az, írja, aki egy Kronecker nevű higgadt elme minden elővigyázatossága ellenére megpecsételte a nyugati világ szellemét, a nyugati világ tudományos gondolkodásának felháborítóan korlátolt történetét, ő, ez a szerencsétlen platonista, ez a szánalmas istenhívő, ez a súlyos depresszióban szenvedő elmebeteg győzte meg ezt a korlátolt nyugati világot arról, hogy a végtelen: létezik, 110hogy a végtelen maga a valóság része, ő, ez a Georg Cantor, aki pedig még azt sem érdemli meg, áll az utolsó sorokban, hogy elfelejtsék a nevét.”
108-111. oldal

Láng Zsolt viszont téved (Láng Zsolt szereplője téved), rosszul emlékszik, nem róka az, aki a fához vánszorogva meghal:

"A halott kutya a ginkgófa törzsénél olyannak látszott, mint aki csak aludni tért oda. Gyöngéden ölelte át halálra vert testével ezt a törzset, s olyan szelíd nyugalom áradt kihűlt teteméből, hogy ha láthatta volna valaki, azt hihette: legalább elérte, amit élete borzalmas végén elérhetett: a végső békét.
Csak megmerevedett négy lába tanúskodott valami másról, a két mellső és a két hátsó láb, ahogy a fájdalom utolsó percében még kinyújtotta őket, s azok úgy is maradtak, úgy is merevedtek meg, kinyújtva, de átellenesen, keresztbe vetve, a mellsőknél a bal elöl, a jobb hátul, a hátsóknál meg a jobb elöl s a bal hátul, s az egész kicsit fölfelé hajlott, a fájdalomtól, a levegőbe.
Ez a négy kicsi kinyújtott láb elárulta, hogy nem a végső békét találta meg, mert abból az iszonytató magányból, amelyből érkezett, nem volt sehova másfelé irány, csak egy másik és most már végérvényesen iszonytató magányba.
És még mindig futott.
Gyöngéden ölelte halálra vált testével a ginkgó törzsét, de még mindig futott.
Mert e két iszonytató magány közt ezen a négy átellenesen előre- s hátravetett lábon, ahogy kimerevedtek a levegőbe, minden kétség nélkül látszott, hogy nem bírják abbahagyni.
Még mindig szaladtak, rohantak, vágtáztak előre, mert szaladni, rohanni, vágtázni kellett, mert futni kellett, és futni, futni, mintha ennek soha, de soha nem lehetne vége."
137. oldal

Láng Zsolt jól emlékszik (Láng Zsolt szereplője jól emlékszik), volt ott egy róka is:

A kyozo mögött nem messze egy magas azáleabokor sűrűjében egy veszett róka guggolt, ugrásra készen.
Mind a két szeme nyitva volt, és egyáltalán nem pislogott.
És ezekben a dermesztő, mozdulatlan, zavaros, vörös szemekben nem volt más, csak égő őrület.
Leszállt az este.
A magnóliafák lassan összébb húzták hatalmas szirmaikat.
[...]
A távolban, a két repositorium közelében, a sűrű azáleabokor alatt a veszett rókát rázni kezdte a görcs.
A róka haldoklott.
Azokban a dermesztő, mozdulatlan, zavaros, vörös szemekben már nem égett semmiféle őrület.
Megtört bennük a fény.
90. és 101. oldal

Szólj hozzá!

Címkék: kortárs magyar regény

Láng Zsolt: Bolyai

2019.12.26. 16:28 vargarockzsolt

covers_569894.jpgA fák lelassítják az időt.* - írja Láng Zsolt, és a jó könyvekről én is ezt gondolom.

Jó könyv a Bolyai, szerintem klasszikus lesz, része az irodalmi kánonnak, egyetemisták fognak foglalkozni vele szemináriumokon, ráadásul még sok olvasó is szeretni fogja - ez persze vicc volt, nyilván az olvasók véleménye a legfontosabb. 
Mégis, először vissza szakértők, a hivatásosok véleményéhez:

1. Katona Zoltán "az idei év legnagyobb és talán legjelentősebb erdélyi magyar regényeként" ír róla, kiemelve, hogy "Láng Zsolt műve nem vitat, nem rombol mítoszokat, nem cáfolja mások Bolyai-képét" és "Nem átír, hanem megír, az irodalom eszköztárával mutat be egy embert, egy személyiséget, annak környezetét, életét – mentesen mindenféle pátosztól és valóságtól való elrugaszkodástól."
Bolyai János: egy lángész, akit elfelejtettünk

2. Laky Zoltán a címszereplő tudománytörténeti jelentősége felől közelíti meg a művet, a meg nem értett zseni és környezetének konfliktusát állítva középpontba: "Láng Zsolt könyvéből egy olyan tudós képe bontakozik ki, aki a teljes elutasítottság dacára sem adta fel hitét, hogy a természet titkai megfejthetők, és a tudás a boldogság szolgálatába állítható."
A mindenség elméletét kezdte írni, mégis elfeledetten halt meg az első magyar zseni

3. Bánki Éva személyes hangot sem nélkülöző tanulmányában komplexebben elemzi a regényt, így ő már kérdésekhez is eljut:

"A jelenlegi Bolyai-kutatás summáját tartjuk a kezünkben? Ez az olvasat is releváns lehet. Vagy egy különleges kísérlet történetéről olvashatunk, mikor valaki – a maga választotta elszigeteltségben – ugyanazokat a kérdéseket éli meg, melyek a XIX. század egyik legnagyobb matematikusát foglalkoztatták? Vagy egy teljesen rendhagyó, „nem-euklideszi” regényt tartunk a kezünkben, ahol az útleírás és társadalomrajz értékelődik át a Bolyai-féle térszemléletnek megfelelően? Egy ilyen szerkezetű regényben hogy értelmeződik át a rejtélyes és kísérteties fogalma?
Létezik olyan világ, ahol a romantikus, párbajozó-heveskedő, a végletesen önmagába fordult Bolyai és egy XXI. századi író egymás megfejtései lehetnek?"
REJTŐZKÖDÉS ÉS GEOMETRIA (LÁNG ZSOLT BOLYAI-REGÉNYÉRŐL)

4. Kolozsi Orsolya recenziója leginkább irodalmi elemzés, reflektálva a műben is megfogalmazódó felvetésre: 

„Ha valaki a nemeuklidészi tér felfedezőjéről ír regényt, úgy volna illő, hogy a regény nemeuklidészi formáját hozza létre.”

Az ehhez szükséges axiómák tagadása, vagy legalábbis megkérdőjelezése az irodalomban valami olyasmit jelentene, hogy a regényhagyomány összes korábbi tapasztalatát és eljárását sutba kellene vágni és újfajta eljárásokon, szemléletmódon alapuló szöveget kellene létrehozni. Láng Zsolt regénye azonban nem tűnik kifejezetten formabontónak, vagy kísérletezőnek, annak ellenére, hogy véleményem szerint sokkal több különös szerkesztési elvet alkalmaz, mint amit első olvasásra fel lehetne ismerni.

A két szálon felépített, váltakozva elmesélt alapszerkezeten túli sajátossága, hogy Bolyai életének történetét egy-egy jelenetből bontja ki. Lehet az egy tőrpárbaj, egy szeretkezés, egy délutáni álom, egy apánál tett látogatás vagy egy városi séta, a konkrét, néhány órás jelenet minden esetben túlmutat önmagán, hiszen Bolyai egyik jellemzője, hogy folyamatosan távol van. Bármi történik körülötte, gondolatai messze járnak, lélekben soha nincs az aktuális események helyszínén. Vagy a számok birodalmában, vagy a régmúlt események és azok összefüggései között időzik. Ez a rendíthetetlenül és megállíthatatlanul zakatoló gondolatmenet az, amiből az egész élete, a szüleihez, a nőkhöz, a katonasághoz való viszonya kirajzolódik, ugyanúgy, ahogyan betegségei, érzései, tudományos megállapításai is. Ezekbe a jelenetekbe Láng nagyon sok lírai elemet épít be, egyrészt mintha ezzel ellensúlyozná a szövegrészek erős gondolatiságát, másrészt pedig Bolyai távoli, absztrakt gondolatai majdnem mindig egy látvány hatására indulnak el:

„A víz alatti test felnagyítódott, a meztelenség elveszítette valós jelentését. Mintha másik térből lesné őt. Mintha másik, alig-alig futó időből mérné az ő idejét, amitől az is lelassult. És amikor már-már megállt, a víz alatti test megmozdult, az inak megfeszültek, a test kiegyenesedett, nyílvesszőként indult a felszín felé. Sebként szakadt fel a víztükör, kibuggyant a mélység belseje, mérhetetlen zavart keltve, ugyanis a kibuggyanás várható és tényleges helye nem esett egybe. A valóság az eltérés szakadékába roskadt. Szabad szemmel felismerhető lett az anarchia mértéke. A lány persze ezzel mit sem törődve, kacagva eltűnt a vízparti bokrok között.”
Bolyai akkora zseni volt, mint Einstein, mégis elfeledték

Nekem jó volt olvasni, belépni a regény terébe, ami a jelen, amikor egy Láng nevű író a Bolyai-regény megírására készül, Svájcban. Mindeközben időbuborékokként jelenik meg a múlt, Erdélyben, ahol Bolyai János életének epizódjaival találkozhatunk. Egy multikulturális modern világ, és egy elmaradott provinciális világ ellentéte, miközben az emberi mozgatórúgók, az érdekek, a mániák, a magasztos eszmék, a vágyak, a korlátok és a zsenialitás által megnyitott új dimenziók egyformán érvényesülnek - az emberi természet nehezen változik. 
A könyv végső kicsengése szerintem a szerelem megváltó erejét sugallja, és ez tetszett. Az érzelmek erősebben befolyásolják az embert, mint a racionális gondolkodás, és ez ezúttal inkább reményt adott, mint elkeserített. 

Ugyanekkor ez nem egy romantikus lányregény. A groteszk és vulgáris épp úgy jelen van benne, mint szépség és a harmónia. Egy jellemző részlet a könyv elejéről:

Amikor a napkorong megjelenik a domb pereménél, a narancsvörös fény rákenődik a mezőkre, a fákra, az épületekre. Ezt a piros hajnalt akartam Évának lefényképezni, jóllehet nem vagyok igazán rátermett fotós. Életem egyetlen említésre méltó képét kamaszkoromban sikerült összehoznom. A macskánkra ráadtam húgom Zsuzsi babájának komplett székely népviseletét alsószoknyástul, lajbistul, főkötőstül. Míg az apámtól kölcsönzött tükörreflexes géppel bajlódtam, a macska eltűnt, de kis idő múlva visszatért, szájában lerágott fejű patkánnyal, amelyet jóízűen enni kezdett a teraszunkon, a nádfonatú asztal alatt. Így fényképeztem le: furcsa arcú, báli ruhás menyecske rágcsál egy véres patkánytetemet a fényképezőgép lencséjébe bámulva.
38. oldal

Pár oldallal korábban meg egy ilyen párbeszédet olvashatunk:

– Egy magyar író, Tamási Áronnak hívták, a második világháború előtti időkben lelitvánozta kollégáját, Karinthy Frigyest, az egyik legnagyobb magyar írót. A zsidózás akkoriban még nem volt igazán szalonképes fogalmazás, ezért lelitvánozta – mondtam.

– Mi köze a litvánoknak a zsidókhoz? – kérdezte ingerülten Lauro.

– Azt akarta mondani, hogy Karinthy nem mondhat véleményt a tősgyökeres magyar irodalomról. Akárcsak egy litvánnak, semmi köze a magyar irodalomhoz. A litván mint szitokszó megmaradt, ma is használják – magyaráztam.

– Tamási ismert litvánokat? – kérdezte Kamilla.

– Nem tudom. Pár évet Amerikában élt, ott találkozhatott velük – feleltem.

– Ha valakire azt mondják magyarul, te litván, akkor az azt jelenti, te zsidó? – érdeklődött Lauro.

– Bizonyos körökben igen. Még árnyaltabban azt jelenti: a zsidaja – avattam be nyelvünk titkaiba.

– Írók között is van antiszemitizmus? – nézett rám felvont szem-öldökkel Kamilla.

– Miért, nálatok nincs? – kérdeztem vissza.

– Nálunk az irodalom nagyon progresszív.

– Litvániában – mondta Lauro – kétszázötvenezer zsidót pusztítottak el a nácik, karöltve a kollaboráns litvánokkal. Tavaly jelentették meg azokat a dokumentumokat, amelyeket már évekkel korábban felkutattak a történészek, de a korábbi kormányok nem támogatták a nyilvánosságra hozatalukat. Az oroszellenesség még mindig felmentést tud adni a bűnökre, ha az elkövetői a saját táborunkba tartoznak. Aznap éjjel, amikor bejöttek a németek, elszabadult a pokol. Nem volt ritka, hogy feldarabolták az álmukból felvert áldozatokat. Szloboda városában kezdték el, a neve annyit tesz: szabadság. A rabbinak levág-ták a fejét, kipakolták lakásának ablakába, és mellé tettek egy feliratot: Minden zsidó így jár! Az újságok meg a címlapon hozták a fényképet.

– És mi lett Karinthyval? – pillantott rám Kamilla.

– Még a deportálások előtt meghalt agydaganatban. De a felesége Auschwitzban pusztult el."
34-35. oldal

Nem, ez nem Wass Albert világa, ízig-vérig modern könyv, amelyik egyformán kerüli a hamis idill anakronizmusát, és a didaktikus hősi példázatot. Mindkét főhőse, az író és Bolyai János is esendő figura, határozott korlátokkal - talán éppen ez lehet a regény majdani (közönség)sikerének legfőbb akadálya: hiányzik az a szereplő, akivel fenntartások nélkül azonosulhatnánk. Bolyai autisztikus személyisége időnként kifejezetten taszító, a szerző sem egy cselekvő, romantikus hős, inkább csak egy okoskodó értelmiségi, ezért kicsit talányos is, ahogy a megváltó szerelem rájuk talál. De lehet, hogy éppen ez adhat reményt: érdemtelenül is elnyerhetjük a szerelmet. :) 


A kolostor udvarát egyetlen cseresznyefa uralta, akkora, hogy ágai az utcára is kinyúltak. A könyvtárból, az ablakon keresztül is látszottak megduzzadt rügyei, ha tart a meleg, napok alatt virágba fog borulni. Amikor törzse még alig combvastagságú lehetett, innen ezernégyszáz kilométerre, hosszú, több mint huszonnégy órán át tartó keserves vajúdás után, mialatt a bábák keze között vergődő anya azt ordítozta, hogy soha többé nem enged férfi t magához, megszületett Bolyai János. Anyja évekkel később mégis azt fogja fiának hazudni, könnyű szülés volt. A fa törzse csak egyetlen centiméterrel lett vastagabb, amikor Bolyai meghalt. Egy centi hatvan év alatt, vagyis tizenhét század milliméter per év, ez a fatörzs kérgén utazó szürke moszat sebessége. A fák lelassítják az időt.
36. oldal 

Szólj hozzá!

Címkék: kortárs magyar regény

Kálmán C. György: Dehogyis terem citromfán - [jegyzetek]

2019.12.22. 09:04 vargarockzsolt

kalman.jpgAjánlás.

"Elég nyilvánvaló, hogy a (láb)jegyzetek legalább olyan fontosak a szövegben, mint a szöveg maga; ezek apró elmélkedések, olykor aforizmák, hol szavakhoz, kifejezésekhez fűzött magyarázatok (a főszövegtől teljesen függetlenül), hol történelmi érdekességek felelevenítései. Szó sincs arról, hogy akár előrevinnék a főszöveg cselekményét, akár magyaráznák – vagy épp ellenpontoznák – az elbeszélést; valamiféle közegül szolgálnak, amely a kisregény hangulatához, a (fiktív) szerző személyének előtérbe helyezéséhez járul hozzá."
Lásd 1; 3.

Eleje, vége:

Volt egy kiváló zenekar a nyolcvanas évek végén, többek között olyan remek zenészekből állt, mint Bob Dylan, George Harrison, Roy Orbison, Tom Petty, Jeff Lynne: a Traveling Wilburys. Első albumuk 1988-ban Traveling Wilburys Vol. 1.címmel jelent meg; a második Traveling Wilburys Vol. 3. címmel 1990-ben.
Jócskán zavarba ejtve ezzel a zenehallgató közösséget.
Persze sokan kétségbeesve keresték a második lemezt. Ahhoz szoktunk hozzá, hogy ha egy műnek van első és harmadik kötete, akkor másodiknak is lennie kell. És hát - a szerzők szándéka szerint, jól sikerült tréfaként - ezúttal nem volt. Lásd: 2.

Kedves olvasó!

Könyvem végére értél. Arra törekedtem, hogy ez a könyv érdekes, izgalmas, szórakoztató legyen, s hogy elolvasása után többet tudj, mint amikor a kezedbe vetted. Mert a könyv csak akkor ér valamit, ha szórakozás mellett tanulságot meríthet belőle az olvasó.

Kíváncsi vagyok a véleményedre. Írd meg, hogy én is tanulhassak: hogy lássam, mit csináltam jól, mit rosszul. Bátran írd meg, hogy melyik fejezet tetszett a legjobban; melyiket találod feleslegesnek vagy hibásnak, mit nem értettél meg a gépek, a gyárak stb. leírásából; milyen gyárról, bányáról, népgazdaságunk vagy az ember milyen részéről olvasnál még szívesebben; milyen munkához kaptál kedvet a könyv olvasása közben.

Leveledet a Magvető Könyvkiadó címére küldd: Budapest V., Vörösmarty tér 1. sz.

Szeretettel köszönt:

Esterházy Péter

Ezzel kezdődik az egyik tanulmány [lásd 4.], hogy aztán eljusson ide: 

Mostanában úgy látszik, a szerző és közönsége közé ékelődő kritikust a háló egyre közelebb köti a közönséghez.

Erre mondják: ha csak úgy nem?


"Jó napot"
A köszönés [saying hello] performatív. Se igaz, sem pedig hamis. Amikor köszönök, teszek valamit. Üdvözlöm Önöket, vagy talán csak viccelek. (Esetleg éppen példát hozok fel, mint jelen esetben.) [lásd 5.]

Eddig az idézet, és nem tehetek róla, de egy másik szöveg jutott róla az eszembe (noha nincs benne köszönés, de talán ez is performatív, valamint vicces).

– Legyen szíves, ne kérdezzen semmit – szólalt meg végre a fiatalember. – Igen. Nem. Köszönöm. – Pillanatnyi szünetet tartott. – Nevem Peter Stillman. Ezt saját szabad akaratomból mondom. Igen. Nem ez az igazi nevem. Nem. Szellemi állapotom természetesen közel sem olyan, amilyen lehetne. Ez ügyben azonban már semmit sem lehet tenni. Nem. Semmit. Nem, nem. Abszolute semmit.

– Itt ül és arra gondol: ki ez az ember, aki hozzám beszél? Miféle szavak jönnek ki a száján? Elmondom magának. Vagy inkább nem mondom el. Igen és nem. Szellemi állapotom közel sem olyan, amilyen lehetne. Saját szabad akaratomból mondom ezt. Mégis megpróbálom. Igen és nem. Megpróbálom elmondani magának, bármennyire megnehezíti ezt szellemi állapotom. Köszönöm.

(…)

– Ezt hívják beszédnek. Azt hiszem, ez a hivatalos terminus. Kijönnek különféle szavak, szerteszállnak a levegőben, egy pillanatig élnek, azután meghalnak. Furcsa, nem igaz? Én erről nem gondolok semmit. Nem és megint csak nem. Szavakra azonban mégiscsak szüksége lesz. Nagyon-nagyon sok szóra. Sok-sok millióra, gondolom. Talán csak háromra vagy négyre. Elnézést. Mindenesetre ma nagyon jól csinálom…

[Kálmán C. György találkozása Paul Austerrel a fejemben]


1. Jegyzet a jegyzetről. Kálmán C. György: Dehogyis terem citromfán - Irodalomelméleti írások. Balassi Kiadó 2019. 116. oldal

3. Szövegromlás, csak mert szép: 
.lég nyilvánval!, hogy a (láb"jegyzetek legalább olyan fontosak a szövegben, mint aszöveg maga ezek a%r! elmélkedések, olykor aforizmák, hol szavakhoz, kifejezésekhezfzött magyarázatok (a főszövegtől teljesen f'ggetlen'l", hol történelmi érdekességekfelelevenítései# 8z! sin&s arr!l, hogy akár előrevinnék a főszöveg &selekményét, akármagyaráznák – vagy é%% ellen%ontoznák – az elbeszélést valamiféle közeg,l szolgálnak,amely a kisregény hang*latához, a (fiktív" szerző személyének előtérbe helyezéséhez jár*lhozzá#
Forrás: saját gép, szövegfájl (*.txt) konvertálva innen: https://www.academia.edu/9435398/Jegyzet_a_jegyzetr%C5%91l

2. Eleje, vége. Kálmán C. György: "Dehogyis terem citromfán" - Irodalomelméleti írások. Balassi Kiadó 2019. 160. oldal

4. Pozícióáthelyez(ked/őd)ések - kritika, mű és olvasó között. Kálmán C. György: "Dehogyis terem citromfán" - Irodalomelméleti írások. Balassi Kiadó 2019. 169-177. oldal

5. A boldogságról, avagy a feltételek nélküli performatív. Kálmán C. György: "Dehogyis terem citromfán" - Irodalomelméleti írások. Balassi Kiadó 2019. 193. oldal

 

Szólj hozzá!

Címkék: zene irodalomelmélet