vargarockzsolt

Emlékek, életképek, történetek. Dubravka Ugrešić horvát írónő meséli családjáról, barátairól, az egykori Jugoszláviáról, aztán az emigrációja helyszínéről, Berlinből.
Leginkább női sorsok, érzelmesen, nagyon sok világirodalmi idézettel, a Balkán modern kori történelmébe illesztve. Az emigráns lét határhelyzetében érzékenyen a megszépült, de meg nem szépített múlt felé, és nyitottan az új környezet, a multikulturális Berlin világára.

Belgrád provinciális város a távoli Balkánon. Na, ezt a tévhitet gyorsan felejtsük el!

A könyv feléig egy alkoholelvonó kúrán éreztem magam, ahol a nyugtatókkal letompított főszereplő nem túl érdekfeszítő párbeszédeit és monológjait időnként megszakítja egy falusi művelődési ház népművelőjének előadása a melegekkel szembeni kötelezően elvárható, politikailag korrekt beszédmódról, valamint az ausztrál bennszülöttek sanyarú sorsáról.
Aztán bejött egy pszichológus, és pszichodrámát játszottunk: megismerhettem a fontosabb szereplők sanyarú gyerekkorát, továbbá annyi anya- és apakomplexust, hogy abból Szophoklész mester és Freud doktor egy életen át nyugodtan munkálkodhatott volna.
Ennek ellenére nem rossz könyv ez, mert a második fele eléggé elborult, és az ausztrál mondavilág is érdekes, még ha egy krimi dramaturgiai vezérfonalának szánva kissé erőltetettnek is tűnik.
Úgy hallottam, Nesbo későbbi krimijei sokkal jobbak, de az állandó főszereplő életének előtörténete miatt ezt sem szabad kihagyni. Na majd meglátjuk.


Európa nagy részén tilos a halálbüntetés, de ha népszavazást tartanának, biztosan a kivégzések visszaállítását követelők lennének többségben. Nem csak az elrettentés miatt. A gonosz javíthatatlan, ezért meg kell semmisíteni. Ha lehetséges, akkor szenvedjen fájdalmas kínhalált, hogy kapja vissza azt a fájdalmat, amit okozott. De ezt a „felvilágosult elit” nem engedi. A humanista jogászok és politikusok. Mi marad a nép egyszerű gyermekének? Az akciófilmek és a bűnügyi regények. Valahol ki kell hogy éljük gyilkos ösztöneinket.
Persze, vannak olyan finomkodó krimik, ahol a bravúros nyomozáson van a hangsúly, de Nesbo nem ilyeneket ír. Nála minden olyan, mint az életben, véres és mocskos. Aztán a végére jön a hepiend. Mert a jónak győznie kell, ezt várjuk tőle, és ő tudja ezt. Ismer bennünket, a frusztrációinkat, a félelmeinket, azt hogy mitől szorongunk és mitől undorodunk, és azt is, hogy mivel lehet ezeket a feloldani. Játszik a sablonokkal és a karakterekkel, mi pedig izgatottan követjük a mutatványt, és úgy mozgunk, mint a marionett figurák.

Summázva: a konzervatív gondolkodás erkölcsi támasztékai nem működhetnek irracionális páncélként a liberális (racionális) kritikával szemben. Egyébként meg Pokol Béla egy undorító fráter, az Alaptörvényt el kell törölni, Majtényi Lászlót pedig meg kéne választani köztársasági elnöknek.


A cím nem a saját találmányom, Kovács András Bálint adta cikkéhez , amely az ÉS-ben(1) jelent meg. Első látásra kissé provokatív, bombasztikus, de talán nem teljesen megalapozatlan, hiszen ha beleolvasunk a cikkbe, láthatjuk, nem a szerző minősíti így a politikai ellenfeleket, hanem azok szokása ilyeneket állítani egymásról:

„Politikai ellenfelek mindenféle emberi gyarlósággal szokták vádolni egymást – a pofátlan gátlástalanság és gazemberség mindkét tábor esetében napi szóhasználat a másikat illetően –, azonban a leggyakoribb mégis az, hogy a liberálisok a konzervatívokat hülyeséggel, gyengeelméjűséggel vádolják, a konzervatívok pedig erkölcstelenséggel illetik a liberálisokat.”

És valóban, elegendő párat visszalapozni az ÉS-ben, hogy rátaláljunk Majtényi László írására, amelynek címe: Maguk, kérem megbolondultak?(2) Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet tudós vezetője dolgozatában az Alaptörvény legutóbbi módosítása kapcsán veti fel, hogy a FIDESZ képviselői valószínűleg elveszítették a józan eszüket, amikor aktuális politikai céljaik elérése érdekében abszurd mondatokat tuszkolnak bele Magyarország legfontosabb dokumentumába.
Majtényi László gondolataival teljesen egyetértek, de ezért nem írtam volna blogbejegyzést. Az Alaptörvény már a módosításokat megelőző állapotában is teljesen elfogadhatatlan számomra, ennek indoklásával nem húznám az időt.
Viszont van Majtényi írásában négy bekezdés, amely szorosan kapcsolódik Kovács András Bálint cikkéhez, ezt idézem:

Milyen a jó weblap?

Nem olyan, mint az enyém. Az enyém állatorvosi ló. Minden hibát elkövettem a készítésekor, amit csak lehet, bár meg volt az okom rá. De erről majd később.

Kezdődik azzal, hogy az én blogomat nem lehet elérni. Ha a linkjére kattintasz, akkor öt perc, amíg betölt. Az alatt a Gundel Takács Gábor simán el tudná magyarázni olyan ezoterikus dolgokat is, mint a gázszámlám. A látogatóim kb. öt másodperc után azt érzékelik, hogy lefagyott a gépük, és rémülten igyekeznek megszakítani velem minden kapcsolatot, mert félnek, hogy valami vírussal fertőzöm meg őket. 
És ha kivárják azt az öt percet, akkor mit kapnak? Havonta öt-hat, hosszú, elvont, se füle, se farka szöveget a legkülönbözőbb témákban az agykutatástól a vallásszociológiáig, a direkt pártpolitikától a kommersz női vámpírregények bemutatásáig. Ez így nem jó!

Mert hát milyen is a jó weblap?

A weblap célja a kommunikáció. 
A weblap tulajdonosa akkor tudja az információkat hatékonyan eljuttatni a felhasználókhoz, ha azok nagy számban keresik fel az oldalt. 
A látogatók a könnyen elérhető, folyamatosan és rendszeresen megújuló oldalakat keresik fel legszívesebben. Ilyet köll hát készíteni, és ehhez ad segítséget ez a könyv.

Mitől jó ez a könyv? A szerzője Jakob Nielsen, a webkészítés guruja. Oké, mondhatnánk, de ő Amerikából mit tud nekünk itt, Magyarországon mondani? A könyv szerkesztője is látta ezt a problémát, és ezért felkért két hazai szakembert, hogy kommentárokkal igazítsák a szöveget a mi viszonyainkhoz. A két szakértő közül az egyik moly, @JUEX néven, és a blogja is elérhető: http://juex.blog.hu/ (Milyen érdekes, az első oldalán éppen ezt a könyvet ismerteti?)

Szóval, adva van a módszer, van gyakorlati példa is, lehet indulni weblapkészítést tanulmányozni.

Az értékelés elején írtam, hogy az én blogom direkt nem jó weblap. Ez tényleg így van, mert én csak raktárnak használom. Konzerveket tárolok ott, leginkább a molyon megjelent értékeléseimet, karcaimat. Ezért hát nem érdekel, hogy mások megnézik-e, olvassák-e. 
Akkor miért olvastam el ezt a könyvet? Mert érdekelt, hogyan gondolkozik a szerző, és hogyan gondolkoznak a magyar szakértők. 
Na és, hogy gondolkoznak, mire jutottam? 
Racionálisak. Profik. Ha készíteni akarnék egy új weblapot, biztos figyelembe venném a szempontjaikat. 
(Ha ilyen szemmel nézem, a moly.hu kifejezetten jól teljesít, a technikai feltételeket egyre javuló színvonalon biztosítja mind az adatbázis, mind a közösségi színterek tekintetében.)

A könyvet egy nagyszerű cég – most REKLÁM következik! – jóvoltából olvashattam: 
a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár VI/1. Fiókkönyvtárától kölcsönöztem ki, egyébként pedig a Typotex Kiadó jelentette meg, és a kiadó honlapjánhttp://www.typotex.hu/konyv/webergonomia recenziók is olvashatók róla.

mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós

Egy bölcs, tudós ember, filozófus, lassú tempóban és kissé körülményesen magyarázza el, hogy az előítéletek, a tudatlanság és a gonosz indulatok hogyan sodorják az emberi közösségeket zsákutcákba, amelyek végpontján mindig megjelenik a kegyetlenség, a vérontás. Szép, okos és teljesen hatástalan. 

A helyszín a Balkán, leginkább a volt Jugoszlávia és Románia. A tanulságok Európa bármely országára vonatkoztathatók volnának, és akikhez eljut ez a könyv, azok könnyedén felismerhetik a párhuzamokat. Természetesen csak azok olvassák az ilyen könyveket, akik amúgy is tisztában vannak ezzel. Akkor minek? Hogy megerősítsük a tudásukat? 

Mondok példát. 
A kötet kilenc esszét tartalmaz, amelyek közül a negyedik Bosszú és felelősség a halál árnyékában címmel Ismail Kadare regényét, a Kettétört áprilist elemzi kimerítő alapossággal. Az Odüsszeiát és az Ótestamentumot használja fel kiindulópontnak, és ötven oldal után eljut Mikszáth Kálmán A fekete városáig, közben részletes kultúrtörténeti és filozófiai ismereteket olvashatunk a vérbosszú történetéről. 

Kicsit hosszú, de nem kell sietni, úgyis reménytelen. Bizonyos csak a halál.

Idézetek:

Tetszik, nem tetszik, az előítéletek létezését tudomásul kell venni. Belenyugodni már nehezebb. De nem is kell és nem is szabad. Mert csak addig lehet tűrni őket, amíg törvényeik szerint magukba zártan léteznek, és így passzívak.

Tehát addig, amíg a frusztrációkból fakadó és a gyengeségeket kompenzáló egyéni érzések saját erejükből nem kapcsolódnak közvetlen kölcsönösségekbe. Addig, amíg a személyes frusztrációk csak közvetve éltetik az előítéleteket. Addig, amíg az előítéletek közös gondolatvilága személyes marad és az ellenségességek közvetlenül, csak személyek között bomlanak ki.

27. oldal

Eljutott a hír napnyugatra, hogy a hatalmas napkeleti birodalomban a nép fellázadt a zsarnokság ellen. A szabadságért hevülő ifjak legjava felkerekedett, hogy a messzi nép segítségére siessen. Közöttük volt a Fogoly is – nevezzük csak így, hiszen mi már tudjuk, hogy hosszú fogság vár rá. Megszámlálhatatlanul sok győztes csatában vett részt a nép oldalán, de a zsarnok – árulás révén – végül mégis győzedelmeskedett. A megtorlás nem maradt el. A Fogoly életének ugyan megkegyelmeztek, de börtönbe vetették azzal a szigorú paranccsal, hogy onnan nem szabadulhat.

A történet aztán úgy folytatódik, hogy a Foglyot egy könyvtárba zárják, ahol idegen nyelvű könyvek között éli le az életét, miközben azokat igyekszik rendszerezni, megfejteni. Eddig mindezt akár Borges is írhatta volna, de nem, a szerző egy magyar fizikus, Hraskó Péter, ezért aztán nem meglepő, hogy a történet tanulságai nem a posztmodern irodalom és az ismeretelmélet, hanem fizika világába vezetnek, ahol – a metafora megfejtése szerint – a könyvtár maga a világ, míg a Fogoly nem más, mint a természettudomány.
Ez a könyv tehát nem szépirodalmi mű, hanem egy természettudós tanulmányainak gyűjteménye.
Gyakran hallani, hogy a humán érdeklődésűek igazából műveletlenek, hiszen hiányos a természettudományos műveltségük. Szerintem ez hülyeség.

Ki az, aki megmondhatja, mi tartozik az általános műveltség körébe? A mindenkori oktatási miniszter, aki meghatározza a Nemzeti Alaptantervet? Az általános műveltség egy állandóan változó követelményrendszer, amely egy nemzeti közösség közös gondolkodása révén jön létre? És ha a nemzet szuverenitása korlátozott, akkor figyelembe kell venni a magasabb sztenderdeket is? Fogalmam sincs. És azt sem tudom, hogy az alábbiak közül mely kérdésekre illik tudnia egy művelt embernek a választ:

Nem vagyok otthon a fantasy világában, ezért a véleményem nagyon szubjektív lesz. Szerintem ez egy zseniális alapötletre épülő szórakoztató misztikus kalandregény, és annak kiváló. A cselekmény izgalmas, bár utólag visszagondolva, nem több, mint egy stikli története, viszont fel van turbózva nagyszerű betét novellákkal, és ettől a szimpla sztori hatalmas kultúrtörténeti távlatokat kap. Az USA nagyon különös, multikulturális ország, gyökereiben épp úgy, mint jelenében. Gaiman hatalmas fantáziával meséli a történeteit, a betelepülők életéről és isteneikről, az amerikai kisvárosokról épp úgy, mint a szürreális álomvilágokról.
A könyv erénye még a kiszámíthatatlansága, az, hogy teljesen váratlanul ilyen humoros részekre bukkanunk:

A holló felröppent és elszállt. […] Árnyék megindult felé. A madár megvárta,
míg közelebb ér, aztán egy nagy szárnycsapással átrebbent egy másik faágra.
– Hé – mondta Árnyék. – Huginn vagy Muginn, bármelyik is vagy,
A madár megfordult, gyanakodva félrehajtotta a fejét és csillogó szeme Árnyékra meredt.
– Mondd, hogy „Soha már” – kérte Árnyék.
– Baszd meg – mondta a holló. Többé meg sem szólalt, amíg az erdőben voltak.

Máskor meg szinte himnikus a szöveg:

Hiszek abban, ami igaz, hiszek abban, ami nem, és hiszek abban is, amiről senki nem tudja, igaz-e vagy sem. Hiszek a Mikulásban, a húsvéti nyúlban és Marilyn Monroe-ban, a Beatlesben és Elvisben. Hallgass ide – hiszek abban, hogy az emberek tökéletesíthetőek, a tudás végtelen, hogy a világot titkos bankkartellek irányítják, a Földet rendszeresen látogatják az idegenek, a szépek, akik úgy néznek ki, mint a ráncos lemurok, meg a csúnyák, akik teheneket boncolnak és el akarják venni tőlünk a vizet meg az asszonyokat. Hiszem, hogy a jövőnk egy nagy rakás szar és azt is hiszem, hogy állatira jó lesz, és egy napon visszatérnek az indián szellemek és mindenkinek szétrúgják a seggét. Hiszem, hogy a férfiak valójában nagyra nőtt kisfiúk, akiknek komoly kommunikációs problémáik vannak, és hiszem, hogy azért nem lehet jót szexelni Amerikában, mert kezdenek eltűnni az autósmozik. Hiszem, hogy a politikusok erkölcstelen gazemberek, és még mindig hiszem, hogy ők a jobb alternatíva. Hiszek benne, hogy Kaliforniát el fogja nyelni a szökőár, Floridát meg elönti a téboly, a sok krokodil meg a mérgező hulladék. Hiszem, hogy az antibakteriális szappan megöli a test ellenálló rendszerét a kosszal és betegségekkel szemben, ezért egy napon majd kipusztít minket a nátha, mint a Mars-lakókat a Világok harcában. Hiszem, hogy a múlt század két legnagyobb költője Edith Sitwell és Don Marquis, hogy a jade megkövesedett sárkánysperma, és hogy több ezer évvel ezelőtt, egy másik életemben félkarú szibériai sámán voltam. Hiszem, hogy az emberiség sorsa meg van írva a csillagokban. Hiszem, hogy kiskoromban jobb íze volt a nyalókának, és az aerodinamika elvei szerint egy dongó nem is tud repülni, hogy a fény hullám és részecske, hogy valahol, egy dobozban van egy macska, aki egyszerre élő és holt (de ha nem adnak neki enni, végül kétféleképpen halott macska lesz belőle) , és hogy a világegyetem néhány csillaga milliárd évekkel idősebb magánál a világegyetemnél. Hiszek egy személyes istenben, aki törődik velem és aggódik értem és mindent lát. Hiszek egy személytelen istenben, aki mozgásba lendítette a világot, aztán elment bulizni a barátnőivel és azt sem tudja, hogy a világon vagyok. Hiszek a közönyös káosz, háttérzaj és puszta szerencse uralta üres univerzumban. Hiszem, hogy akik szerint a szexet túlértékelik, még sohasem csinálták jól. Hiszem, hogy az, aki állítása szerint érti, mi folyik a világban, az apró dolgokban is hazudni fog. Hiszek a tökéletes becsületességben, meg az értelmes társadalmi hazugságokban. Hiszem, hogy egy nőnek joga van dönteni, egy babának joga van élni, és az emberi élet ugyan szent, még sincsen gondom a halálbüntetéssel, ha az igazságszolgáltatás teljesen megbízható és azt is hiszem, hogy csak egy idióta bízna meg az igazságszolgáltatásban. Hiszem, hogy az élet játék, az élet egy kegyetlen vicc és az élet az, ami akkor történik, amikor élsz, és ennyi erővel akár élvezni is lehet.

Még az jutott az eszembe, hogy fogadnák nálunk, ha Magyarországról írna valaki ilyen könyvet? Ilyen istennel:

Felhők vannak közöttük és közöttünk – mutatott rá a magyarok istene. Szép, fekete bajusza volt, széles karimájú, poros kalapja, a vigyora pedig olyasvalakire emlékeztetett, aki alumíniumpalánkokat, új cserepeket és ereszcsatornákat árul idősebb polgároknak, de a munkadíj átutalása után rögtön továbbáll, akár végzett a munkával, akár nem.

Jó könyv, ha kikapcsolódni akarsz, érdemes elolvasni.

Nemes Nagy Ágnes és Ottlik Géza 1957 októberében

Idézetek egy besúgó jelentéséből, 1962. július

[…] az Újhold valósággal kisajátítja az intellektuális, nem kommunista irodalom területeit, s gyakorlatilag nem tűr konkurenciát. Emellett azonban nagyon is jól áll kiadói, irodalompolitikai vonalon, s úgy „ellenzékiek” hogy közben jól élhetnek. A csoportot voltaképpen valami zsidó polgári szolidaritás tartja össze, ami kiegészül katolikus rokonszenvekkel. Középpontjuk Nemes Nagy Ágnes, aki általános tiszteletnek örvend. [anonimizált sor] N. N. Á. férje, Lengyel Balázs viszont változatlanul fő ideológusuk és kritikusuk. Ehhez a társasághoz tartozik még jelképesen Pilinszky János, aki azonban nem sokat törődik velük: járja a saját útját, de kétség kívül erősíti a katolikus kapcsolataikat. Katolikus részről még nagyobb támogatójuk Rónay György, aki [anonimizált szavak] egyrészt a Vigiliában biztosít nekik nyilvánosságot, másrészt a kiadóknál gondoskodik részükre fordításokról. Különben is: fordítások, a nyugati irodalom hazai közvetítése tekintetében mindenki másnál jobb e csoport helyzete, nemcsak Rónay révén, de velük jóba levő Róna Ilus (Európa), Lator László (Móra), a Magvetőnél Székely Magda, a Nagyvilágnál dolgozó Tóth Judit révén. A társaság beltagjai még: Mándy Iván (aki Tóth Juditnak udvarol), Rába György (rajta keresztül biztosítják a pozíciójukat az Irodalomtörténeti Intézetben), Kálnoky László, Mészöly Miklós, Görgey Artur. Vas István valamelyest eltávolodott tőlük. A fiatal kommunistának számító káderek közül Székely Magda és Tóth Judit lelkesen csatlakozott hozzájuk, és valósággal imádják Nemes Nagyot. Mögöttük Kardos László áll, ő juttatta be előbbit a Magvetőhöz, utóbbit a Nagyvilághoz. Ott persze „jó kádereknek” számítanak, de lényegileg polgári-cionista szemléletűek. A fiatal írók közül Gyurkovics Tibor az, aki minden áron ebbe a klikkbe szeretne tartozni, de nem sokat törődnek vele… […]
Erre a társaságra a szélsőséges polgári szemlélet, a mérhetetlen önzés, irigység és szoros csoportérdek jellemző, ugyanakkor minden nem zsidó, s különösen „népi” író gyűlölete. […] Kassákot viszont szeretik. […] a „nagymenő kör koronázatlan feje” Szentkuthy Miklós, s ide kötődik Ottlik Géza is, főként vonzódása miatt Nemes Nagy Ágneshez.

(Az idézetek Szőnyei Tamás: Titkos írás 1-2. című könyvében, az első kötet 683-684. oldalán találhatók.)

Nagyapám (a kép bal szélén) az ógyallai obszervátorok társaságában.


Nagyapám uradalmi cseléd volt Jajhalompusztán. Jóvágású, eszes legényke volt, fel is figyelt rá az uraság – Koppely János osztrák származású zsidó pénzember, akinek családja 1896-ban bárói címet vásárolt Ferenc Jóskától – és kiválasztotta parádés kocsisának. Nagyapám arról álmodott, hogy tanulni fog, obszervátor lesz Konkoly-Thege Miklós ógyallai csillagvizsgálójában. Volt egy elképzelése, hogy a Planck-formula segítségével ki lehet számítani csillagok felszíni hőmérsékletét, és a földtengely pólusingadozásának problémája is izgatta – abban az időben az Astronomische Nachrichtenben lehetett az ilyen tárgyú cikkeket megjelentetni, ezért éjszakánként, gyertyafény mellett, németül tanult.
A szomszéd faluban, Taktaharkányban lakott a rokonainál egy árva lány, a későbbi nagyanyám: született Szatmári Zsuzsanna, anyja neve Hideg Eszter. Ő volt a szerelme, akihez titokban átjárt. Engedély nélkül akkoriban nem lehetett elhagyni a birtokot. Sajnos valamelyik irigye, rosszakarója beárulta az intézőnél, aki egy reggel felsorakoztatta az uradalom udvarán az összes cselédet, és büntetésből nagyapámat nyilvánosan arcul ütötte. A családi legendárium szerint ő a pofont azonnal visszaadta, ezzel vége is szakadt a pünkösdi királyságának.
Pár héttel később már Miskolcon dolgozott gyári munkásként, és egy vágóhíd üres raktárhelyiségében laktak nagyanyámmal, akit természetesen magával vitt. Saját házuk akkor lett, amikor 1946-ban, a svábok kitelepítése után, átköltözött egy szigetközi kis faluba, Rajkára. Itt saját földön is gazdálkodhatott, 1963-ban, a TSZ szervezések idején, a falu megválasztotta TSZ elnöknek, pedig az ottaniak szemében gyüttment volt. Hamarosan összeveszett valami kommunista urasággal, ezért lefokoztak kocsisnak. Amikor kisdiákként ott töltöttem a nyári szünidőmet, gyakran magával vitt, hajnalonként jártuk a falut, a tejet gyűjtöttük össze a helyi gazdáktól, nagy ötven literes bádog kannákba. Később a falu lakói kijárták, ha már TSZ elnök nem lehet, legyen legalább brigadéros, azaz a termelőszövetkezetben brigádvezető. Olyan nagy becsülete volt, hogy amikor tíz évvel a halála után a barátaimmal arra vezetett a biciklitúra, érkezésem hírére a falu határában küldöttség fogadott, helyi népviseletbe öltözött lányok és asszonyok borral, frissen sült pogácsával kínáltak.
Na ennek a nagyapámnak is volt egy unokája, aki tudott repülni, de ez már egy régi történet, amit most nem ismételnék meg.
Nagy Koppány Zsoltnak a nagyapja tudott repülni, legalábbis ezt mondták róla azok, akik hallották őt ezt mondani magáról – írja. Mítoszok, történelmek alcím alatt meséli a történeteit, amelyek néhol érdekesek, néhol elborzasztóak, néhol csak egyszerű stílusgyakorlatok. Vannak benne egészen jó bekezdések, mint például ez is:
Lassan azonban odalettek a forradalmárok és odalettek a kíváncsi gyávák is, csak a törvény maradt, meg a köré font legenda. Még sem ez járt folyton az emberek fejében, úgy éltek együtt a törvénnyel, hogy évekig eszükbe sem jutott: hétköznapjaik részévé vált, megszokták – idővel az istenek is kicsik lesznek, alászállnak, közénk keverednek, s legfeljebb ha két búzászsákot tudnak egyszerre felvinni a padlásra.
A legendák tehát kiüresednek, helyükbe lépnek a hétköznapi történetek, ahol a fantázia szerepét a mesterségbeli tudás: jellemrajz, kompozíció, stílus, és más hasonló nyalánkságok pótolják. Az irodalmi hivatkozások – Borges, Hrabal, Esterházy – érdekesek, de nem helyettesítik a saját írói világot, ami talán még nem eléggé kiforrott. Lesz ez még jobb is!

Az esőcseppek szelíden csurogtak lefelé az ablak mindkét oldalán, belül, a fönti ujjnyi széles réstől egészen a könyökfa és az ablakkeret érintkezéséig, ahol lassan feltöltötték a legkisebb repedést is, s utat törve maguknak a könyökfa széléig, ismét cseppekre válva szét, hullani kezdtek Futaki ölébe, aki aztán, anélkül hogy észrevette volna, mert onnan, ahová elkalandozott, nehéz volt visszatérni, szép csendben bevizelt. - olvasom a regény első fejezetében, és erről persze azonnal eszembe jutott, hogy mit mondtak a kalandozó magyarokról ezer évvel ezelőtt: A magyarság ezen része állat, és állatként viselkedik. Akkor és azzal akar üzekedni, akit és ahol meglát. Ha ellenállásba ütközik, gyilkol. Ott és akkor ürít, ahol és amikor rájön. Ha valamiért ebben akadályoztatva érzi magát, gyilkol. Az kell neki, amit meglát. Ha nem kapja meg azonnal, elveszi és gyilkol. A magyarok ezen része bármiféle emberinek nevezhető kommunikációra képtelen. Leginkább tagolatlan hangok törnek elő állati koponyájából, és az egyetlen, amit ért ebből a nyomorult világból, az az erőszak. Vagy tán nem is ezer évvel ezelőtt mondták, és nem is rólunk, hanem tegnap, és a magyarországi cigányokról, de már visszavonták.*

Az viszont biztos, hogy Krasznahorkai egy másik írásában, a Megjött Ézsaiásban, amely bevezetőül szolgál a Háború és háború című regényéhez, leírja egy öreg nyomorult koldus pár nyilvános, visszataszító szeretkezését: Az öregember volt felül, bajusza, szakálla a szája körül már egészen nedves volt a nyáltól. Zihálva csókolt, erősen szorította a vénasszonyt, s ez a szorítás csak néha engedett, csupán egy-egy pillanatra, hogy aztán a hullámokban építkező vágy ritmusának törvényére a másikat, e vágy tárgyát egyre görcsösebb erővel rántsa ismét magához. Ezek nem emberek, állatok, nyilvánosan üzekednek, gondoltam magamban, és persze eszembe ötlött a Petri György vers:

Hogy elérjek a napsütötte sávig.

[…]
Ötven
körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt,
koszmós, egykor világosbarna haj;
beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas
kötőhártya, aquamarin szemek,
megsárgult, fehér műszálas pulóver,
barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő.
[…]
"Csókolj meg." Hát igen, ez elkerülhetetlen.
Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,
szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban
kotorászna a nyelvem - mindjárt fölvérzi az éles perem.
Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,
[…]
A lába köze
szűk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.
"Várjál" - mondta, és belevájt ujjaival
egy megkezdett margarinba, magába maszírozta,
aztán még egy adagot.
"ENNI is fog még ebből?"
[…]

Az ilyen botrányos sorok, amelyek a vegetatív létbe süllyedő emberekről tudósítanak, egyszerre elkeserítők és viszolyogtatók, ugyanakkor megnyugtatóak is, hisz megmutatják: a pokol sokkal lejjebb van, mint ahol mi élünk. Ez a pokol a szegénység létállapotában létezik, ahonnan már hiányzik a transzcendencia, illetve ha meg is jelenik, akkor - visszatérve a Sátántangóhoz - csak az áldozati bárány (Estike) és a hamis próféta (Irimiás) közvetítésével látszódó látszat, azaz az evilágban elérhetetlen. Ebben a kilátástalan, megváltásra váró, de arra esélyt nem kapó evilágban a szereplők mind bűnösek, azonosulni egyik szereplővel sem lehet, de a mindentudó narrátor olyan közel megy hozzájuk, hogy legtitkosabb gondolataikat is megírja, és ezzel élő, eleven emberekké teszi őket, akik így veszedelmesen hasonlítani kezdenek az olvasóra. A narrátor Krasznahorkai nyelvén szólal meg, és az ő világlátását is közvetíti, ezzel a szereplők gondolatainak tágassága és gazdagsága - a minimális cselekmény és a sivár környezet ellenére - lebilincselő.
Itt van például a magát összevizelő Futaki, aki így elmélkedik:
„Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… és látta önmagát, a bölcső és a koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül- rangjelzések és kitüntetések nélkül - lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dohos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jóelőre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál.”
Ez a mondat vagy (csak) irodalom, vagy elfogadjuk, hogy a fizikai lepusztultság nem jár együtt a szellemi képességék elvesztésével. A büdös és mocskos hajléktalanok az utcákon, a zsáktelepülésekben vagy külvárosi romházakban tengődő cigányok, az alkoholista munkanélküliek, a kábszeresek, a köztörvényes bűnözők, akik rettegésben tartják az erőszaknak kiszolgáltatott aprófalvakban élő öregeket, és a többi nyomorult - mind emberek, akiknek a gondolkodása sokkal összetettebb, mint azt a napi publicisztikáival gyűlöletkeltésből élő heccújságírók valaha is elképzelni tudnák.

Az emberi gondolkodásnak vannak olyan dimenziói, amelyek nem egzisztenciához kötöttek, és amelyek valamennyi embernél közösek, így aztán Krasznahorkai leglepusztultabb figurái is megfogalmazhatnak olyan gondolatokat, amelyeket a sajátunkénak érezhetünk. Ezek az alakok, éppen krízishelyzetük miatt, szembesülhetnek olyan problémákkal, amelyekre mi vakok vagyunk, vagy amelyeket ha meg is látunk, kényelmi szempontjaink miatt nem veszünk figyelembe.
Krasznahorkai László életműve, bár még nem lezárt, de már most láthatóan talán a legjelentősebb - Nádas Péteré mellett - a ma élő magyar írók között. Ha majd a magyar irodalom oktatása a középiskolákban nem fejeződik be a 20. század közepén, kiemelt helyet kell hogy kapjon, olyan hangsúllyal, mint a század első felében költészetben József Attila és Babits Mihály, azaz a kurzusoktól független megkérdőjelezhetetlen (világirodalmi minőségű) klasszikus helyét.

*A Magyar Hírlapban jelent meg az az ocsmányság 2013. januárjában.

Mi ez? Műalkotás ez? - tettem fel a kérdést a moly.hun, és szavazást is indítottam róla.
A választási lehetőségek a következők voltak:

Szerelem, szerelem, szerelem.

Nincsenek történetek. (Nincsen család, nincsen haza.) Hiányzik a nyelv hozzá. Egykor még megvolt, Kosztolányi és Csáth itt tanulta, Gion Nándor is ezt használta, de Tolnai Ottónál már roncsnyelv, és Ladik Katalin performanszai és a Doktor Máriás-Bada Dada páros abszurd anarchizmusa is azt mutatja: a Vajdaság magyar kultúrája megszűnőben van.
Ez persze nem igaz. Van ott valami, látszik, hogy van, aztán Pesten is megjelenik, jelen van, Fórum Könykiadó, Symposion folyóirat-mutációk, emigránsok és látogatók, díjak és klikkharcok – innen kívülről, a könyvespolc mellől figyelve, illetve nem is figyelve, hanem a figyelem perifériájára beengedve – ennyi.
Ebben a könyvben például vannak novellák egy család életéből, egy vajdasági kis faluból, egy gyerek-kamaszlány szemszögéből megírva. Gondolom, egy szó sem igaz az egészből, minden helyett valami más van, mert az eredeti történet, az, hogy ott már nincsen család és nincsen haza, elmondhatatlan. Ha a pontos és kegyetlen realizmus, és a szép és hősies pátosz szavai elkopnak, hazugnak bizonyulnak, akkor helyükbe lép a sivár és sokszor közönséges (obszcén) hétköznapi, és az ezt ellenpontozó groteszk és abszurd fantasztikum világa.
Ezek a történet helyetti történetek hosszan elmesélve olvashatatlanok volnának, de még így, röviden, pár oldalas szövegekbe tömörítve is nehezen befogadhatók. Más a gondolkozásunk, mások a tapasztalataink, itt mást jelent a háború, a bombázás, a szegénység; mást a család, a biztonság, a haza.
A határon túli magyar irodalom 2012-ben Magyarországon Erdélyt, a „tiszta forrást” jelenti (nem Bodor Ádámot, hanem Wass Albertet), és ebbe nem fér bele az, ami egyszerre groteszk és abszurd, közönséges és lepusztult.
Bencsik Orsolya vonzó fiatal nő, és ha ő olvassa fel írásait, azok megtelnek fanyar humorral, és hol leplezett, hol leplezetlen erotikával. Akik egyszer már találkoztak vele, hallgatták őt, azok valószínűleg kíváncsiak a könyveire. Ezt a novelláskötet azoknak is tudom ajánlani, akik a szerzőt nem ismerve szeretnének jó, kortárs, határon túli magyar prózát olvasni.

Szörny arc, szörny lélek?

„…még az is lehet, hogy Szókratész egyáltalán nem volt görög, hiszen, mint tudjuk, csúnya volt, Nietzsche pedig azt mondja, hogy a csúfság a keverékre jellemző romlottság tünete; az antik mondás szerint szörny arc, szörny lélek.”
Kolakowski:Mit kérdeznek tőlünk a filozófusok, 14. oldal

[A genetikusok bebizonyították, hogy a szép emberek szabályos arcvonásúak, és ezt egészséges genetikai állományuknak köszönhetik. Azért szeretjük a szép embereket, mert ők egészségesek. Az ellenségeinket mindig torzított arccal ábrázoljuk, ezért tudunk együtt nevetni a karikatúrákkal, ahol az ostoba és ellenszenves embereknek ostoba és ellenszenves kinézete van.]

Kolakowski kérdése: Szókratész szerint mindig jót akarunk tenni, de tudatlanságból néha rosszat teszünk. Igaza van Szókratésznak? Nem úgy van inkább, hogy a vágyaink, szenvedélyeink erősebbek, mint az értelmünk, és ezért az ösztöneink vezetnek a rosszra?

Tudományos ismeretterjesztő munka, jó stílusú, alapos, de nem kellően tagolt, és ezért kevéssé átlátható. Nagyon hiányzik belőle egy részletes név- és tárgymutató, amely a fontosabb szereplők, események és fogalmak bemutatásával eligazíthatná a laikus olvasót, és visszakereshetővé tenné mindazt, amit első olvasásra nem lehet megjegyezni, befogadni. Ezt egy későbbi kiadásnál érdemes volna pótolni.

Na most a Brenner, akit éppen Simon úrnak hív a gazdája a Kressdorf, egy sofőr. Ilyenek vannak, hogy a gazda a sofőrt keresztnéven szólítja és magázza, ezt el kell fogadni. És ha a Reinhard bankigazgató sofőrje nem áll rendelkezésre, akkor a Kressdorf kölcsönadja neki a magáét, azaz a Brennert. Lehet, hogy ez a barátság jele a jobb emberek társaságában, ahogy az alacsonyabban állók kölcsönadnak egymásnak egy kis sót, egy kis tejet, egy tojást, a középső rétegek talán az autójukat vagy a házastársukat, így a magasabb osztályokban azt mondják, tudod mit, kölcsön adom a sofőrömet, nekem éppen nincs rá szükségem, semmi perc alatt kiszállít téged Klosterneuburgba.
De nem ez a baj, vagy okozója a bajnak, ami miatt aztán a Brenner nagy sz@rba kerül, hanem más, de hogy mi, azt most nem árulom el neked, mert nem akarok spoilerezni.
Viszont azt tudnod kell, hogy a Jóisten nem igazán jelentős szereplője a történetnek. Pedig azt gondolnánk, mert a cím ugye, A Brenner és a Jóisten. A Jóisten igazából csak epizódszereplő, ha csak nem gondoljuk azt, hogy a háttérből ő mozgatja a szálakat. Egy pillanatra feltűnik, de még a sz@arból sem ő húzza ki a Brennert, nem. Az igazat megvallva, a Jóistennél még Jimi Hendrix is jelentősebb szerepet játszik a történetben, ami a Brennernek a Jimi Hendrix-mániáját ismerve egyáltalán nem meglepő. Kevés Jóisten, több Jimi Hendrix, ez igazán jellemző a Brennerre.
Ezen kívül még van sok izgalom, ami erős összefüggésben áll az abortuszkérdés alapvetően tisztázatlan helyzetével, az osztrák építési vállalkozók és politikusok korrupciós potenciáljával, valamint a dél-tiroli nők szexuális szokásaival, amit a Brenner igénybe vesz. Ez könyv kb ennyi, és nagyon jól szórakoztam rajta, és ajánlom mindenkinek.

Idézetek:

„Számolni kell azzal, hogy Konrád Györgyöt is magyarnak tekintik külföldön, bármit is mond rólunk.” - e mondat nem a kommunista kultúrpolitikus Aczél Györgytől származik - bár akár mondhatta volna ő is -, hanem annak a Fekete Györgynek a szájából hangzott el, aki a Magyar Művészeti Akadémia vezetőjeként - a kormány és az alaptörvény felhatalmazásával -, Magyarország kulturális életének egyik legbefolyásosabb irányítója.
Mindhárom György magyar. Aczél és Fekete nézetei elfogadhatatlanok számomra, Konrádot tisztelem (bár sokszor tudnék vitatkozni a nézeteivel).

„Magyarországon is kiformálódóban van az a fajta nacionalista integrizmus, amely […] etnikailag hegemón nemzetállamot akar. Ennek eléréséhez pedig egy konformisztikus, egyformán gondolkodó és érző össznépi nacionalizmus kialakulását tartja a legmegfelelőbb eszköznek. […] Ez a szemlélet kanonizálni kívánja a nemzeti identitást. Ez a követelés feltételezi azt a politikai elitet, amely hivatott megmondani, hogy a társadalmi jelenségek körében mi felel meg a magyarság kritériumának és mi nem, az állampolgárok közül ki tekinthető magyarnak és ki nem. Ahhoz, hogy ezt érvényesíthesse, az illető elitnek politikai teljhatalom birtokában kell lennie. Itt fenyeget teljes veszélyességével a szélsőjobboldaliság réme, hiszen a „nemzeti elit” efféle teljhatalma nemigen valósulhatna meg más politikai formában, mint egy nacionalista parancsuralom módján, amely megtiltja a nem nacionalista világnézetet és üldözi az övétől eltérő nemzetre vonatkozó felfogásokat.”

Az előző rovancs 2011. szeptemberében volt: ¤

Azóta beszállítottam:

KORTÁRS MAGYAR IRODALOM:

Petrik Iván: Ki ölte meg Jean Cassanit? ¤
Vass Virág: Vulévu ¤
Hafner Zoltán (szerk.): Krasznahorkai beszélgetések ¤
András László: Egy medvekutató feljegyzési ¤
Marton László Távolodó: Minden régen van ¤
Frei Tamás: A bankár ¤
Winkler Nóra: Csillagtúra ¤
Talamon Alfonz: Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából ¤
Bán Zoltán András: Hölgyszonáta ¤
Tompa Andrea: A hóhér háza ¤
Ménes Attila: Hidegdauer ¤
Jánossy Lajos: Hamu és ecet ¤
Esterházy Péter: A szabadság nehéz mámora ¤
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája ¤
Gerlóczy Márton: A csemegepultos naplója ¤
Bán Zsófia: Amikor még csak állatok éltek ¤

KLASSZIKUS MAGYAR IRODALOM:

Rubin Szilárd: Csirkejáték ¤
Székely János: Az árnyék, Soó Péter bánata, A nyugati hadtest ¤

KORTÁRS VILÁGIRODALOM:

Paul Auster: New York trilógia ¤
Paul Auster: Holdpalota ¤
Aposztolosz Doxiadisz: Petrosz bácsi és a Goldbach-sejtés ¤
Viktor Pelevin: Generation „P” ¤
W. G. Sebald: Szédület. Érzés. ¤ ¤
Jostein Gaarder: A történetárus ¤
Paul Verhaeghen: Omega minor ¤
Urs Widmer: A kék szifon ¤
Jon Fosse: Reggel és este ¤
Salman Rushdie: Sátáni versek ¤
Italo Calvinho: Láthatatlan városok ¤

KLASSZIKUS VILÁGIRODALOM:

André Malraux: Az ember sorsa ¤
J. D. Salinger: Zabhegyező ¤
Milorad Pavic: Kazár szótár ¤
Julio Cortázar: 62/Kirakósjáték ¤
Julio Cortázar: Kronópiók és fámák története ¤
Julio Cortázar: Bestiárium ¤
Julio Cortázar: Itt és most ¤
Norman Mailer: A bokszmeccs ¤
Robert Bolano: Távoli csillag ¤

VILÁGIRODALMI ESSZÉ:

Umberto Eco: Öt írás az erkölcsről ¤
Italo Calvino: Amerikai előadások ¤

MAGYAR ESSZÉ:

Tilmann J. A.: Szigetek és szemhatárok ¤
Bán Zsófia: Amerikáner ¤
Klaniczay Gábor: Ellenkultúra a hetvenes-nyolcvanas években ¤

SZEMÉLYES KARC:

Egy mondat azok közül ¤
Hatályon kívül helyezve ¤
Reklám ¤
Peter Hammill: Sign ¤
A természet normája a közöny ¤

TUDÓSÍTÁSOK:

Hidegdauer – Botrány a könyvtárban ¤
KolozsvárLátó 2012. március ¤
Iskola a határon – strandirodalom? ¤
Bencsik Orsolya ¤
Olvasom az Élet és Irodalomban ¤
Nádas Péter a PIM-ben ¤

VERS:

Erdős Virág: Közelítő ¤
T. S. Eliot: J. Alfred Prufrock szerelmes éneke ¤
Kenéz Ferenc: Szabadnak lenni mit jelent? ¤ ¤

SCI-FI:

Walter M. Miller: Hozsánna néked, Leibowitz! ¤
Matthew Jarpe: Szabadesés rádió ¤

KRIMI:

Agathe Christie: A harmadik lány ¤
Wolf Haas: Csontdaráló ¤

FILOZÓFIA:

Alain Badiou: A század ¤
Rob Riemen: A szellem nemessége ¤
Hankiss Elemér: A Tízparancsolat ma ¤
Arthur C. Danto: Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet? ¤

IRODALOMKRITIKA:

Radnóti Sándor: Az Egy és a Sok ¤
Bán Zoltán András: Meghalt a főítész ¤
Szerdahelyi Zoltán: Beszélgetések Hajnóczy Péterről ¤ ¤
Bényei Tamás: Rejtélyes rend ¤

ZENE:

Schiffer András: a zenéről, a zeneszerzőkről, önmagáról ¤
John Cage: A csend ¤

INTERNET:

Bodó Balázs: A szerzői jog kalózai ¤
Talyigás Judit: Az internet a kockázatok és mellékhatások tekintetében ¤

TÖRTÉNELEM:

Rainer M. János: Bevezetés a kádárizmusba ¤
Jared Diamond: Háborúk, járványok, technikák ¤
Andor Mihály: szegény micsinay ¤
György Péter: Apám helyett ¤
Széchenyi Ágnes (szerk.): Menedékház. Sárközi Márta emlékkönyv ¤
Ian Hancock: Mi vagyunk a romani nép ¤

SZOCIOLÓGIA:

Bögre Zsuzsanna – Keszei András – Ö. Kovács József (szerk.): Az identitások korlátai ¤ ¤
Prónay Csaba (szerk.): Cigány világok Európában ¤
Grace Davie: A vallás szociológiája ¤

PSZICHOLÓGIA:

Pléh Csaba: A pszichológia örök témái ¤
Pléh Csaba: A természet és a lélek ¤

EVOLÚCIÓ:

Geoffrey Miller: A párválasztó agy ¤

POLITIKA:

Final Cut ¤
Gerő-Romsics vita ¤
Fajbiológia egykor és ma. Szégyen. ¤

fotóművészet:

Bán András: A vizuális antropológia felé ¤
Barthes: Világoskamra ¤
Steve Yates: A tér költészete ¤
      

”A Velvet Underground zörejzenéiből, Lou Reed fanyar humorából kifejlődő glam-rock és new wave (David Bowie, Iggy Pop, a Roxy Music, Brian Eno, Patty Smith, A Talking Heads, az Ultravox) zenei világa először is az önreflexió igényét szegezte szembe a Beatles / Bob Dylan / Woodstock / Pink Floyd paradigmával. Meglátásuk: ha valakit üveges szemű, őrjöngve bálványozó tömeg vesz körül, az ne csapja be őket azzal, hogy azt mondja nekik „ szépek vagytok, egyformák vagyunk, szeretlek benneteket”. Vegye észre, hogy ő belőle sztár lett, döbbentse rá a tömeget arra, hogy ostobán viselkedik, próbáljon felnőni saját sztár-szerepéhez, és művészi formát, túlvilági mitológiát adni neki. Vegye komolyan azt a piedesztált, amelyre rajongói felemelték, s ami őbelőle egészen más embert csinált, mint aki korábban volt.” – írja Klaniczay Gábor éppen az antisztár prototípusáról, Víg Mihályról (Trabant, Balaton) szóló esszéjében. Van értelme annak amit ír, de ez mit sem változtat azon, hogy a glam-rock az egyik legvisszataszítóbb zenei irányzata volt a könnyűzenének, és Víg Mihálynak (szerencsére) semmi köze nem volt hozzá. Talán ott gondolom másként, hogy szerintem a művésznek-alkotónak nem a közönséget és a pénzt kell a gondolkodása középpontjába állítani, nem annak függvényében kell műveit létre hozni. Lehet úgy is, de az engem nem érdekel.
Klaniczay könyve sem kötött le különösebben, pedig érdekes témákkal foglakozott – íme néhány tanulmány címe:
Bowie meg a divat
Miért aktuális a divat
Elgyötört test és megtépett ruha. Két kultúrtörténeti adalék a performance gyökereihez.
Andy Warhol
Michel Foucault
Umberto Eco
Trágárság és civilizáció
Aszkézis, szabad szerelem, meztelenség a középkorban
A nudizmus története
Nők a falon. Az aktpszter ikonográfiája
A pornográfiáról
Különös idegenség kerestetik (Jim Jarmusch: Florida, a Paradicsom)
New wave líra – Balaton és Trabant
Ilyen címekkel lehet olvasókat vonzani, de azért ez kicsit becsapós, mert alattuk egy tudós ember kissé száraz írásai sorakoznak. Megismerni a kort (a 20. század hetvenes és nyolcvanas éveit), egyetemi kurzusra megtanulni jó ez a könyv, de nekem hiányzott belőle az eredetiség, a szenvedély, a lélek.
(A Jelenkorban Kisantal Tamás írt a könyvről egy részletesebb recenziót, amelyben épp azt sokallja, amit én hiányolok.)

karcok:

Hogyan kapcsolódik egymáshoz művészet és filozófia, művészet és valóság?

Hogyan értelmezhetjük a képzőművészeti alkotásokat?

Miért Macel Duchamp és Andy Warhol a két legnagyobb jelentőségű alkotó a 20. században?

Vége van-e a művészetnek, és ha igen, akkor mi következik utána?

Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel foglakozik Arthur C. Danto amerikai kritikus és művészetfilozófus e könyvében, amely néhol rendkívül elvont filozófiai eszmefuttatásokat, máshol a bulvárhoz közelítő, bombasztikus stílusú bekezdéseket tartalmaz.

Danto nézeteinek rövid összefoglalását lásd itt
A téma érdekes feldolgozása Bak Imre székfoglaló írása a Széchenyi Mûvészeti Akadémián, lásd itt.


karcok:

A PIM-ben Nádas Péter íróval és fotográfussal beszélgetett Bazsányi Sándor, aztán Nádas tárlatvezetése mellett megnéztük a kiállítást.

A Petőfi Irodalmi Múzeum Magyarország legszebb arcát mutatja, olyat, ami talán nincs is. A kiállítások látványosak és elgondolkoztatóak, és látszik rajtuk, hogy rengeteg munka és rengeteg pénz van mögöttük. Gondolom, ez a sok pénz még az előző kormányok idejéből származik, ugyanakkor az intézmény vezetőjét (E. Csorba Csilla) 2011-ben a jelenlegi kurzus is megerősítette pozíciójában. Lehet szerepe ebben annak is, hogy férje a volt vatikáni nagykövet Erdődy Gábor, és ez ellensúlyozhatta, hogy az első kinevezését attól a szocialista kulturális kormányzattól kapta, amelyik felszámolta a PIM-mel közös épületben működő - az Orbán bizalmi emberei közé számítható Hankiss Ágnes által irányított - Hamvas Béla Kultúrakutató Intézetet.
A PIM új kiállításai – Párizsi Magyar Műhely, Nádas Péter fotográfiái  – kivitelükben már szerényebbek, ami egyáltalán nem baj olyan időkben, amikor a vidéki múzeumok forráshiány miatt télen zárva tartanak, és a dolgozóik jelentős részét elbocsátják. Ugyanakkor ezek a kiállítások nem illeszkednek a Balog, Hoffmann, L.Simon, és Fekete neveivel fémjelezhető keresztény-nemzeti kurzus kultúrpolitikájához. (Jókai Anna születésnapját sem itt köszöntötte Orbán Viktor, igaz,  a PIM által működtetett Digitális Irodalmi Akadémiának viszont tagja a magyar irodalom újdonsült „nagyasszonya”, olyanok társaságában, mint Illyés Gyula, Szilágyi István, Kertész Imre, Esterházy Péter, azaz egy igazán reprezentatív névsorban, és ez nem is kifogásolható, hisz ő talán mégsem egy Tormay Cécile.)

Nádas 70. születésnapjára nyílt a fotókiállítás, az akkori megnyitón nem volt személyesen jelen. Most, a rendezvény kezdetén, E. Csorba Csilla ajándékkal köszöntötte az írót: a PIM archívumából összeállított Kálmán Kata emlékkönyvvel. (Kálmán Kata Nádas által tisztelt fotográfus volt a múlt század közepén, róla bővebb infók az Artportálon.

A beszélgetés Bazsányi Sándor többnyire rövid és rendkívül tisztelettudó kérdéseiből és Nádas Péter hosszú monológjaiból állt. (Ez nem volt baj. Nem az ilyen est az, amikor fel lehet és fel érdemes tenni azokat a kérdéseket, amelyek a nem az előre gyártott sémák mentén mozgó gondolatsorokat is mozgósítják, és amelyek az önmagába bezárkózni amúgy is hajlamos szerzőt külső, esetleg irritáló nézőpontokkal is szembesítik.)

Mi a vallás?
A könyv elolvasása után a saját meghatározásom: időben és térben változó tartalmakkal rendelkező fogalom, amely azoknak a közösségi eszmerendszereknek gyűjtőneve, melyek társadalmi megnyilvánulási formáit a vallásszociológia vizsgálja.
Elismerem, e meghatározás egy laikus érdeklődő számára nem túl tartalmas, bár legalább öt határozott állítást is megfogalmaz, és ugyanakkor Wittgenstein vagy Chomsky nyomán még hány további állítást tudnánk levezetni belőle! :)
A kötet angol szerzőnője nem tartja fontosnak, hogy saját meghatározást adjon, csupán utal a kérdéssel foglalkozó kitűnő összefoglalók sorára, amelyek közül Blasi Definition of religion című cikkét emeli ki az Encyclopedia of Religion and Society 129-133. oldalairól, de – őszinte sajnálatomra – a hivatkozott definíciót nem ismerteti. Ha venném magamnak a bátorságot, hogy találgassak, vajon Grace Davie milyen fogalommal dolgozott, azt mondanám, a vallás az, amiről a szekularizáció Max Weber által meghatározott téves eszméje azt állította, hogy a modernizáció során eltűnik.*
Be kell vallanom, e kissé rosszmájú bevezetésem egy ateista korlátoltságából, és a vallással szembeni ellenérzéseiből fakadt, viszont a továbbiakban minden irónia nélkül, és szinte csak a fenntartások nélküli elismerés hangján szólhatok e munkáról.
A szerző a vallásszociológia elméleti alapjait – többek között Marx, Gramsci, Weber, Durkheim és Simmel munkásságára hivatkozva – tárgyilagosan elemzi, majd e tudományág nemzetközi – kelet-európai, német, francia, angol és amerikai – szakirodalmát kimerítő alapossággal ismertetve fogalmazza meg állításait.
Részletesen szól a RDE (racionális döntés elmélete) amerikai koncepciójáról, amely a szabad vallási piac jótékony hatására, a vallási pluralizmus és a vallási aktivitás közötti szoros összefüggésre hívja fel a figyelmet. Az európai helyzet elemzésekor országonként és régiónként is különbséget tesz, de legnagyobb hangsúllyal a hit hovatartozás nélkül fogalmát elemzi, azaz a konkrét, és főleg hagyományos egyházakhoz nem kötődő, a maguk egyedi módján vallásos emberek egyre növekvő számát hangsúlyozza. Kitér arra is, hogy az európai népesség vallásosnak nem nevezhető legnagyobb része is kötődik valamilyen formában az általában nemzeti jellegeket is magukon hordozó egyházakhoz, azok szolgáltatásait kiemelt alkalmakkor (születés, halál, házasság, ünnepek) igénybe veszi – ezt a jelenséget a helyettesítő vallás fogalmával írja le.
A modernizáció-posztmodernizáció, valamint a globalizáció vallásra gyakorolt hatását is részletesen tárgyalja – előbbi esetében a pünkösdista vallások, és a New Age tanok robbanásszerű terjedését magyarázva; utóbbi esetében a népességmozgások következtében fellépő változásokra hívja fel a figyelmet. Például arra is, hogy az európai vallási térkép hogyan módosult a dél-európai valamint Európán kívüli országokból érkező vendégmunkások megjelenését követően.
Különösen érdekes a vallási fundamentalizmusokat értelmező fejezet, amely a különböző fundamentalizmusok értéksemleges leírására törekedve, a modernitás és hagyomány összefüggéseit elemezve tárgyalja a témát. Itt megfogalmaznék egy enyhe kritikát – úgy látom, a szerző konzervatív gondolkodása nem eléggé zárt a fundamentalizmusok irányába, és a felvilágosodás, a liberalizmus és a globalizáció iránti ellenszenve időnként megkérdőjelezi a tárgyilagosságát, illetve vitatható állításokhoz vezeti.
Összefoglalva, a szerző konklúziója – saját megfogalmazásomban – a következő:
A vallás a modern és posztmodern világ arculatának markáns meghatározója. Az európai szekularizációs folyamatok nem általánosíthatók, inkább kivételesnek tekinthetők, és talán visszafordulók, visszafordíthatók. A vallásszociológiai vizsgálatok kutatási eredményei a felvilágosodás eszméiben gyökerező ateista tudományfelfogás feltételezéseit – a vallás társadalmi szerepének csökkenéséről – cáfolják, és mindez a példák sokaságával, és a kutatási eredmények tudományos elemzésével bizonyíthatók és bizonyítandók. Mindezek a tételek a vallásszociológia elméleti kereteinek, valamint kutatási módszertanának és praxisának folyamatos újragondolását teszik szükségessé.
A könyv a vallásszociológiával foglalkozó diákok, valamint a vallásszociológiával foglalkozó elméleti és gyakorlati szakemberek számára megkerülhetetlen alapmű.

*Néhány megjegyzés a szekularizációhoz:
A kérdés egy szaktekintélye, Dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes Úr  szerint:
"a szekularizáció nem egy állapot, nem is egy folyamat, hanem a maga klasszikus szabadkőműves, marxista összefüggésében egy ideológia." [Esetleg összeesküvés? - tenném hozzá még én, a gondolatmenethez téves asszociációkat kapcsolva.]
Ugyanakkor a közismerten eretnek Egyházfórum könyvismertetőjében a szekularizáció kapcsán erre ragadtatja magát:
"Természetesen Davie következtetése is megegyezik azzal, amiben a szakma képviselői ma már egyetértenek, miszerint „épp azok az egyházak nem boldogulnak a modern életstílusok kényszereivel, amelyek a legerősebben ellenezték egyház és állam strukturális elkülönböződését. Ennek következménye a vallás elevenségének viszonylagos hanyatlása a modern Európa számos országában, ahol nagyjából még fennmaradt az államvallás intézménye” (80). Spanyolországban és Lengyelországban a katolikus egyház példája jól illusztrálja, hogy a modern élettel szembeni ellenállás és félpolitikai jelenlét hosszú távon megbosszulja magát."
A kiegyensúlyozott tájékoztatás érdekében, s hogy a Mádiatanács haragját magamra ne vonjam, álljon itt még egy utalás az Új Ember ajánlójára, amelyet Baranyi Béla jegyzett.

Jeszenszky Géza:

"Azért van, hogy olyan sok roma szellemileg leépült, mert a roma kultúrában megengedett, hogy testvérek, vagy unokatestvérek házasodjanak, vagy akár anélkül szexuális életet éljenek egymással."

Részletek a Professzorok Batthyány Köre nyilatkozatából:

”A nemzetközi szakirodalom a beltenyésző emberi populációkban is dokumentálta a káros hatásokat, többek között a szívbetegség, a szellemi fejlődés és a rákra való hajlam terén.”

”A magyarországi cigányság körében is dokumentált mind a rokonházasságok nagyobb aránya, mind pedig az, hogy ennek egészségügyi kockázatai vannak. Ennek árát mindenki fizeti a társadalombiztosításon keresztül.”

„Jeszenszky mindössze annyit tett, hogy felhívta a figyelmet a cigányság körében az átlagosnál gyakoribb rokonházasságok káros következményeinek egyikére: a szellemi fejlődés sérülésére.”


Néhány név a Professzorok Batthyány Köre tagjai közül:

Bolberitz Pál teológus, filozófus
Finta József építészmérnök
Granasztói György történész
Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténész
Maróth Miklós orientalista
Szathmáry Eörs evolúcióbiológus
Bollobás Enikő irodalomtörténész
Botos Katalin kögazdász
Freund Tamás neurobiológus
Görömbei András irodalomtörténész
Hámori József biológus
R. Várkonyi Ágnes történész
Rókusfalvy Pál pszichológus
Roska Tamás informatikus
Szabad György történész
Zlinszky János jogász

Magyar vagyok, mert szégyenkezem miattuk.